Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-09-23 / 19. szám
NEM PONT, HANEM VESSZŐ! Beszélgetés Nagy Károllyal az anyanyelvi mozgalomról, a „hídról” és az „abroncsról’ — A elmúlt évben megrendezett III. Anyanyelvi Konferencia milyen hatással volt az anyanyelvi mozgalomra, az Egyesült Államokban? — Egyrészt elmélyítette az addig már eléggé hatásos folyamatot, másrészt új dolgokat is hozott. Már nemcsak nyelvfenntartásról beszélünk, hanem kultúra gondozásról, kultúra ápolásról és kultúra fenntartásról is. Sorra ^-rendre alakulnak a támccsoportok és az énekkarok, de ugyanakkor a kétnyelvűség gondolata is egyre inkább teret hódít. — Éppen az Anyanyelvi Konferenciákon vetették fel a pedagógusok, hogy nem mindegy, mit és hogyan tanítanak. Dr. Szathmári István professzor mondta, hogy a belgiumi Tubize-ben találkozott egy magyar tanítóval, aki a pápai nyelvjárást beszéli és azt tanulják a diákjai is ... — Ez Amerikában is meglehetősen nehéz kérdés, hiszen a nyelvtanítás nem központosított. A decentralizáltságnak természetesen tapasztaljuk minden gondját is, de ugyanakkor a szabadságával ás tudunk élni. Én itosz-módon tanítok New Brunswidtaban, tőlem egy óra autón Passaic, ahol a magyar iskolában már egészen .másként tanítják ugyanazt. Az is meglehet, hogy ugyanolyan eredménnyel. Ha én erről tudok, kicseréljük a tapasztalatainkat. Ez például az egyik nélkülözhetetlen szerepe az Anyanyelvi Konferenciáknak. Hiszen szétszórtságunkban elszigeteltség is rejlik. Már itt Debrecenben is a pedagógus továbbképző tanfolyamon rengeteget tanulunk egymástól, hogy miként tanítanak magyarul Svédországban, Hollandiában, Franciaországban vagy Amerika olyan részein, ahová én nem jutok el. Majdnem egy esztendeig nálunk volt a „Beszéljünk magyarul” című tankönyv kézirata, amelyet odaadtam több magyar iskola tanítójának is. Ók véleményezték a munkát és a lektori jelentéseket most .magammal hoztam, hogy átadjam a szerzőknek. Én a könyv számos fejezetéről fénymásolatot készítettem, és azzal az irodalmi műhellyel, amellyel a New Brunswick-i hétvégi magyar iskolában dolgozom, kipróbáltuk. Ettől lesz ez jó, hogy össze tudjuk adni tapasztalatainkat. Tehát ez a „műhelymunka” az a nagyon eredményes dolog — és ez az ú.i ugyanakkor —, amit az Anyanyelvi Konferencia nyújt. Mert akinek eddig volt valamilyen oíktatási módszere, az csak a sajátja volt. Lehet, hogy sikeres metódus volt, de senki nem tudott róla. Most már az Anyanyelvi Konferenciák égisze alatt, talán valami maradandót sikerül alkotnunk. Az a célunk, hogy kétnyelvű embereket neveljünk, akik magyar és idegiennyeilvű életet tudnak élni, szimultán. Akik nemcsak a nyelvet, hanem a kultúra többi ágát is birtokolják. Ehhez számtalan út vezet: ezt a táncon keresztül is lehet tanulni, éneken is, vallásos életen, szervezeti életen, cserkész foglalkozáson, iskoláiban és nem utolsósorban a szülői háziban. Itt minden módszer más és más, a végső cél azonos: a kétnyelvűség. Ezt most már egyre inkább, egyre többen, úgy fogjuk fel, hogy ez nem önmagáért van. A fiatalok ne csak tudják a magyar nyelvet, ne csák kóstolgassák a magyar kultúrát, hanem erezzenek soraközösséget a többi tizenötmillió magyarral, mert 'hiszen tizenötmillió magyar él a földön. Ha számíthatunk egymásra, tehát, ha én számíthatok Duba Gyulára Pozsonyban, ha a Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpád számíthat énrám New Brunswickban, ha ön, aki engem kérdez, számíthat rám és fordítva, akkor megalkottunk egy sorsközösséget, ami azért lehetséges, mert ismerjük egymás nyelvét, kultúráját, történelmét. — ön amikor az Anyanyelvi Konferencián a kettős kultúrájúságról beszélt, sokszor használta a híd kifejezést. Ez a híd csak akkor köthet össze partokat, ha pilléreit reális elképzelések alkotják, ha a híd másik oldalán azt a Magyarországot ismerik, ami van, és nem azt, ami az illúziókban él. Mit tesznek ezért önök a tengerentúlon? — Hát ez nagy gondja a munkánknak, de egyik nagy öröme is. Az ugyanis, hogy egyre mélyebben ismerjük Nagy Károly Gábor Viktor felv. és ismertessük a magyar valóságot, bárhol éljünk is. Haza járunk látogatóba és meghívunk írókat, költőket előadó korútokra (Az előadókat Püski Sándor szokta meghívni Amerikába.) Nemrég járt nálunk Debrecenből Nagy János tanár, de vendégünk volt már Lőrincze Lajos, Czine Mihály, Sütő András, Farkas Árpád és mások. Ez az egyik út a hídon. A másik, ami úgy érzem, még hátra van. hogy magyar írók és költők nyugatról is, mint ahogyan máshonnan is, egyre többen jöhessenek Magyarországra előadásokat tartani, hogy műveik ismertté váljanak. Tehát, hogy a hídon állandó legyen a forgalom mindkét irányban. Ez megint csak a tizenötmUlióban való gondolkodás, hiszen Sulyok Vince Norvégiában éppen úgy magyar nyelven ír, mint ahogyan a Debrecenben Párizsból vendégül látott Papp Tibor. Semmi ok anra, hogy ne ismerjük egymást ilyen módon is, hiszen így leszünk egymás kultúrájának birtokosai. — ön bizonyára jobban tudja, mint én, hogy a nyugati emigrációban, a nyugaton élő magyarok között még ma is sok az ellentét, eltérő módon ítélik meg az anyanyelvi mozgalmat is. Önök. akik azonosságot vállaltak az anyanyelvi mozgalommal, mit tesznek a mozgalom kiszélesítéséért? — Itt nem arról van szó, ihogy „mi” és „ők” ... Mi nem azonosságot vállalunk az Anyanyelvi Konferenciával1, mert az Anyanyelvi Konferencia a mi mozgalmunk. A „mi”, azon emberek gyülekezete, akik számára fontos a magyarság sorsa. A másik oldalról az „ők”, rendszerint azok, akiknek fontosabb az ideológiájuk. — Tegyük pontosabbá a kérdést. Aki New Brunswickban él és kapcsolatot tart Magyarországgal, mert így akarja tanítani a többnyire már Amerikában született gyermekeket, így szeretné magyarságismeretüket bővíteni, mit tud tenni azért, hogy azok akik elzárkóznak ettől a mozgalomtól, felénk forduljanak, hogy valósabb képet kapjanak az országról? — Hogy mit teszünk ilyenkor? Egész egyszerűen tovább dolgozunk és az emberek elé tárjuk ennek a munkának a tisztaságát, magas szakmai színvonalát, célravezetőségét, propagandamentességét és fontosságát. Mindannyiunk érdekében, a magyarság érdekében történik ez, hogy ne haljon ki húsz év múlva se, ötven év múlva se. Hogy legyen magyar gondolkodás, legyen sorsvállaEás és magyar felelősségtudat. Mert nem mindegy egyikünknek sem, hogy elhalnak-e egyes ilyen szigetek, hogy számíthatunk-e még például az argentínai magyarok egy csoportjára a jövőben. — ön hozta ezt a példát, de most hadd fordítsam viszsza. Ha elmegy Argentínába, és ott találkozik egy magyarral, akkor valószínű, hogy öt perc múlva Magyarországról fognak beszélni, feltehetően magyarul, ha ugyan az illető beszéli még a nyelvet, önnek merőben rnás képe van az országról, mint annak a honfitársunknak, hiszen ön többször járt itthon. Ügy gondolom, óhatatlanul szembe fognak kerülni egymással... — Gyakran érzi úgy az ember, hogy 'követjárásban van. Nem is kell Argentínába mennem ahhoz, hogy szembeá 11 jak olyan emberekkel', akik úgy érzik, ‘hogy ők állnak szemben velem. Gyakorta azzal a megrögzött felfogással is találkozom: Ne is mondj nekem tényeket, én már elhatároztam, hogy mi legyen a véleményem, mert minden amit mondasz nekem, az pusztába kiállított szó, mert én tudom az igazságot. És ez az igazság, amit ő tud, nagyon sokszor téves információkon alapuló álomvilág Mit tesz az ember ilyenkor? Megkísérli felvilágosítani az illetőt, megpróbálja kezébe adni Váci Mihály, Osoóri Sándor verseit, a magyar valóság szociográfiáit, és nem utolsósorban azt mondom: Menj haza, menj el oda, győződj meg róla, hogy a fehér az fehér és a fekete az fekete. Mert erről úgyis csak maga tud meggyőződni. — Illyés Gyula igy fogalmaz: „egy halom donga csak a ráillő abroncstól lesz hordó". Egy szétszórt közösség szellemi abroncsa, összetartó ereje a nyelv. De úgy hiszem, azért nem mindegy, hogy mi van abban a hordóban... — Ebben égünk el mi is, ezért tanítunk. Mert nem elég megtanulni a nyelvet és a ragozást. A kultúra, az már olyan tartalommal tudja megtölteni ezt a nyelv-abroncs által összetartott donga halmazt, amely tartalom, ha „tiszta forrásból” csordogál, akkor van értelme az abroncsnak és csakis akkor. 1970-ben az Első Anyanyelvi Konferenciával valami elkezdődött, aminek a termése, ha lassacskán is, de beérik. Talán mi jobb helyzetben leszünk, a gyerekeinknek többet tudunk átadni, mint az előttünk járó nemzedékek. ök csak „oldott kévében” tudtak gondolkodni, csak albban tudtak gondolkozni, hogy kitántorgott Amerikáiba másfél millió emberünk. Pont! Mi azt mondjuk, nem pont, hanem vessző! Az a másfél millió ember most mit csinál? Hogyan tudjuk őket visszakapcsolni, hogy ne szóródjanak szét, hogy ne vesszenek el, hanem ha ott is maradnak, ahol most élnek, azért élezzenek, rezonáljanaík Csoórira, Vácira, Sütőre. Az utóbbi években egyre inkább úgy érezzük mi is, hogy kinyúltak a kezek egymás félé, hogy összekapcsolódjanak. Lintner Sándor Például Ausztriában MIT CSINÁL EGY MAGYAR VENDÉGTANÁR ? Európa és a világ számos egyetemén működnek magyar lektorok és tanárok. 1975 óta dolgozik a bécsi egyetemen dr. Tarnay Andor kandidátus, az MTA Irodalomtudományi Intézetének osztályvezetője mint vendégdocens. — ön kikkel foglalkozik az egyetemen? — Az intézetnek, amely egy tanszék funkcióját látja el, folyamatosan mintegy 50—60 hallgató van a vonzáskörében, ezek a magyar (kisebb részben a finn) nyelvvel és irodalommal kívánnak megismerkedni. Ez felvehető első és második szaknak egyaránt, s rendszerint nekem mint az általános nyelvészet, a néprajz, a történelem vagy a művészettörténet tanárának heti hat órám van: ebből három előadás, három pedig szemináriumi gyakorlat. Ittlétem ideje alatt volt XVIII. századi stúdiumom, foglalkoztam a múlt századi népiesség és romantika kérdéseivel, jelenleg pedig régi magyar irodalom, műfajtörténet és stilisztika a témám. — Mi lesz a magyar szakon végzett hallgatókból? — Jelenleg nem elsősorban tanár-, hanem inkább bölcsészképzés folyik e szakon; a hallgatók tehát doktorátust szerezhetnek. Az országaink közötti kultúrcsere-egyezmény alapján megvan a lehetősége annak, hogv a végzősök ösztöndíjjal Magyarországra mehessenek tudásukat tökéletesíteni, Becsbe visszatérve pedig ledoktorálhatnak. Aztán elhelyezkednek egy könyvtárban, tudományos intézetben mint magyar szakértők; van, aki benn marad a tanszéken, mint asszisztens. A témáink iránti érdeklődésnek vannak szubjektív szempontjai is. Itt Ausztriában szinte nincsen olyan gyerek, akinek legalább egy nagyszülője ne lett volna magyar, vagy legalább ne lett volna kapcsolata az országgal. Objektívebben szemlélve azután itt van 400 éves közös történelmünk, amelynek még mindig sok a feltáratlan területe. — Egy személyes kérdés: mit profitál a gyakorló irodalomtörténész az effajta oktatói vendégeskedésből? — Az én kutatási területem a XVIII. század és a felvilágosodás, ehhez bőven találok anyagot bécsi forráshelyeken. Érdekes kérdés például, hogyan hatott az ország felvilágosodás mozgalma a magyarra — és viszont. A probléma inkább az, hogy meglehetősen kevés idő marad a kutatásra. A dolog rendje szerint megtartottam pesti intézeti állásomat, ezért havonta hazajárok. Emellett itt részt veszek a nemzetközi kapcsolatok szervezésében, például bekapcsolódom a Magyar Intézet munkájába. előadásokban propagálom irodalomtörténetünket, a jelenlegi örvendetesen jó államközi kapcsolatokban kollégáimmal együtt igyekszem képviselni kultúránk ügyét. Ennyit a „bécsi példáról”. Vajon egyedülálló eset-e ez az ausztriai kapcsolat, vagy tipikusnak mondható? Ezzel a kérdéssel kerestük meg az Oktatási Minisztériumban dr. Tarnóczi Mártont, a tudományegyetemi és tanárképző főiskolai főosztály helyettes vezetőjét, aki a következőket mondotta: — Hol dolgoznak jelenleg lektoraink, illetőleg vendégtanáraink? Ausztrián kívül Angliában. Franciaországban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Olaszországban, Finnországban, Törökországban, az Amerikai Egyesült Államokban. Ezen túl természetesen valamennyi szocialista országban: Prágában és Varsóban például magyar tanszék működik. A lektorok és a tanárok legelső feladata, hogy a hallgatóikat a nyelvre megtanítsák, és ha ez megtörtént, szakjuknak megfelelően továbbképezzék őket a magyar irodalom, történelem, néprajz stb. területén. Ezek a diákok nemcsak a diplomáig vagy doktorátusig juthatnak el; tudok olyan esetről is, hogy egy hallgató annyira érdeklődött témája iránt, hogy később Magyarországon kandidátusi fokozatot is szerzett. A végzettek nagy többsége azonban Olyan munkakört foglal el, amely közvetlen kapcsolatban van a nyelvvel : idegenforgalmi intézmények, könyvtárak, művelődési intézmények munkatársai lesznek, esetleg fordítók vagy tolmácsok. A szocialista országok viszonylatában kölcsönösségi alapon a másik ország kultúráját propagáló intézményekben helyezkednek el. A hallgatói létszám általában lehelévé-teszi, hogy az oktatók mindenkivel egyénenként foglalkozzanak. — Kik vállalnak ilyen feladatot; kikből lesznek vendégtanárok ? — A tudományosan nem minősített tanároktól kezdve, az akadémiai rendes tagig minden „kategória” előforduL A magasan kvalifikált oktatók, mint amilyen korábban Szauder Tibor Rómában, illetőleg Rédei professzor Bécsben, olyan — rendszerint intézetvezetői — feladatot látnak el, amely messze túlmutat egy lektor munkakörén. A külföldön működő lektorok legnagyobb hányada azonban a középnemzedékből vagy a fiatalok sorából kerül ki, és alapfeltétel, hogy egyik szakjuk éppen a magyar legyen. Nyelvünk és kultúránk elsőrangú exportőrjei ők. Lukácsy András Részlet a Magyar Hírlapban megjelent cikkből l
