Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-09-09 / 18. szám

Az utóbbi hónapokban sok embertől kérdeztem, hogy miért szereti az öreg folyót. A halász, a horgász a halat tartja a Duna legnagyobb kincsének, a régész a múlt emlékeit, az orvos, a sportoló a pihenést, az úszást, az evezést, a jövőkutató a Dunából még hosszú évtizedekig nyerhető ivóvizet és ipari vizet, az energetikus az épülő, és majdan megszülető vízierőműveket, az idegenforgalmi szakember a hazai és külföldi turisták kempinglehetőségeit, a közlekedésszervező az országútinál sokszorosan olcsóbb szállítást — a festő a vízpart páratlan szépségeit.

Kincses folyó... Szemérmes folyó. Szemérmes, mert titkait csak vonakodva tárja föl — jókedvében megengedi, hogy a háló római oltárkövet, kelta kardot, bronzszobrocskát, aranytálat leljen a régészek és a múzeumlátogatók örömére. Igen, aranytálat, méghozzá több mint negyvendekás, szépmívű ötvösremeket. — Négy éve. 1974 februárjában történt — meséli Héjj Miklós, a visegrádi Mátyás király Múzeum tudós igazgatója. — A Kavicskotró és Folyamszabályozó Vállalat — mi csak FOKÁ-nak mondjuk — 134-es kotróhajója emelte ki a páratlan leletet, majd ötszázéves kavicssírjából. Szöged! János gépész nyomban át is küldte hozzánk, a múzeumba. Itt dolgoztak nem messze a visegrádi szakaszon, hamar megkaptuk a meghorpadt, deformálódott, mégis csodaszép tálat.

őszi lehalászás a faddi halászati termelőszövetkezetben

Festői látkép Kisorosziról

Persze nagy vita kerekedett, néhány kollégám úgy vélte, sőt állította, hogy a tál Mária királyné kincseshajójáról való. Történelmi tény, hogy II. Lajos özvegye a mohácsi csatavesztés után a Budán őrzött udvari kincseket naszádokra rakatta, hogy Pozsonyba mentse a török elől. Visegrádnál kikötöttek, és a királyi kastély drágaságait is fölrakták a menekülők. A hajók Visegrádról elindultak, de Pozsonyba már nem érkeztek meg. Valahol útközben, valószínűleg még Esztergom előtt a Szapolyai pártiak rátámadtak a menekülőkre, és ahogy a korabeli krónika írja: „Duhaj dáridót rendeztek a kincsekkel és menekülőkkel zsúfolt naszádon. A katonák erőszakoskodtak az udvarhölgyekkel és nőcselédekkel, részegen táncoltak a fehérnépről lecibált szoknyákban, végezetül alaposan megvámolták az udvari kincseket A véres csetepatéban két hajó elsüllyedt.” így szól az írás — csapja be a könyvet Héjj Miklós, hosszú haját hátrasimítja, szelíd indulattal rápaskol a borítójára. — De ez még nem bizonyítja, hogy az aranytál a kincses hajó nyomára vezetett volna bennünket. A hajók följebb rejtőznek, nem itt, Visegrádnál. Ez a tál véletlenül eshetett a folyóba valami királyi vízimulatságon, még az is lehet — hunyorít egyet az igazgató —, hogy valami szemrevaló udvari szolgáló ejtette a Dunába, amikor váratlanul megcsipkedték.

Amíg telefonhoz hívják, szétnézek az igazgatói szobában. A falon idős Markó Károly festménye Visegrádról, a falat elborítják a könyvespolcok, az íróasztalon festői összevisszaság, de tudom, hogy ha valaki rendet tenne a könyvek, folyóiratok, készülő tanulmányok, fényképek között, az íróasztal gazdája zavarba jönne. Mert sokfelé figyelő, sok mindennel foglalkozó embernek ez a látszólagos rendetlenség maga a rend. Közben visszajön Héjj Miklós, és a múzeum raktárába invitál. Sajnálja, hogy csak a Duna ajándékaira vagyok most kíváncsi, szívesen megmutatná az egyre teljesebbé váló királyi várat, amelynek feltáró munkáját idestova harminc esztendeje végzi szívós kitartással. Páratlan érzékkel találja meg mindig azt a pontot, ahol érdemes ásni: így lelte meg a palota főbejáratát, az oroszlános falikutat, és a Salamon-torony várudvarán azt az öntőhelyet, ahol a XIV. században elkészült a visegrádi plébánia templom harangja, amely az öntőforma tanúsága szerint nagyobb volt, mint a Kreml udvarán a turisták csodálta „Cárharang”. — Tudja, mindenki azt hiszi — vesz kézbe Héjj Miklós egy sarlót —, hogy a régész jobban örül egy évezredes aranyékszernek, mint a rozsdás vaskengyelnek, vagy baltának. Sokszor épp fordítva van. Csak az a kár, hogy a vasat elrágják az évszázadok — hacsak nem a Dunában vészelték át ezt az időt. A vízben oldott mészkő ugyanis vastag védőburkot von a rozsdásodó vastárgyakra, mintegy konzerválja azokát. Látja — mutat egy római fegyvert — ezt is megőrizte a mészbevonat és a rákövült kavics, meg homok. Igaz, ez gondot is okoz, mert restaurátoraink csak hosszadalmas, sokszor mikroszkóp alatt végzett munkával tudják eltávolítani ezt a védőréteget.

Nézegetjük a bronzedényeket, viking, kelta, török kardokat, egy kávéőrlőt, ami a múlt században eshetett a vízbe, sőt még egy kiérdemesült Singer varrógépet is, amit valami uszályos felesége dobhatott a folyóba. Búcsúzóul megkérdem az igazgatót: ha egy jó tündér teljesítené a kívánságát, mit kérne?

— Szeretném, ha a vízalatti régészet módszereit alkalmazhatnánk a Dunában is — válaszol már elköszönőben Héjj Miklós. — Könnyű a tengeren kutatóknak, a víz átlátszó és