Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-08-26 / 17. szám
Nagy István: Kislány Szalay Lajos: Imádkozok Szelényi László reprói IDEGENBE SZAKADT HAZÁNKFIAI Beszélgetés a szórványmagyarságról Szegények és gazdagok. Illegális kommunisták és csendőrök. Nyomor elől „kitántorgók” és Nobel-díjas tudósok. Vendégmunkások és szerencsevadászok. Politikába merülök és politikától menekülők. Sokszínű a külföldön élő magyarság képe. Figyelmünk egyre fokozottabban fordul feléjük, mint ahogy a diaszpóra is egyre komolyabban keresi kapcsolatait az óhazával. Az utóbbi években százezrek látogattak haza, rokonokat és „gyökereket” keresvén, s megnövekedett számú nyugati turistaútjainkon magunk is megismerkedhettünk valódi életükkel. Kapcsolataink alakulása egy sor tudományos kérdést is motivál; erről beszélgettünk Szántó Miklós kandidátussal, aki régóta foglalkozik az emigráció szociológiájával. — Kit tekinthetünk magyarnak? Hol húzhatjuk meg a magyar etnikum határait? — Bonyolult kérdés. A Magyar Népköztársaságon belül élnek nemzetiségek; tagjai magyar állampolgárok, de etnikai szempontból délszlávok, németek, szlovákok, románok. Földrajzilag a magyarok három elhelyezkedési típusát különböztethetjük meg. Nálunk a szocialista nemzet túlnyomó többségét alkotó etnikumot jelentik, a szomszédos szocialista — vegyes etnikumú — országokban pedig nagy létszámú nemzetiséget alkotnak. Típusában ehhez hasonló Ausztria is, ahol a burgenlandi magyarság viszonylag kis tömegű nemzetiség. Végül a földkerekség sok országában tömegesen élnek etnikailag magyar csoportok. — Azt hiszem, még inkább bonyolíthatja a kérdést az elkerülhetetlen történelmi nézőpont, az idő-tényező. — Sok vita van arról, hogy időben meddig tart az eredeti etnikai csoporthoz való tartozás: a befogadó országban született nemzedékek meddig tekinthetők magyarnak? Az USA-ban például a magyar etnikai csoporthoz számítják — statisztikailag — mindazokat, akiknek valamelyik szülője a mai Magyarországról vándorolt M; akiknek az amyanyélve magyar; és akik magyarnak vallják magukat. Megállapíthatatlan tehát az Egyesült Államokbeli magyar etnikum létszáma, hiszen, például, a harmadik nemzedékbeli, akinek mindkét szülője magyar származású, eszerint nem magyar. Sőt, a szomszédos országokból kivándorolt magyar nemzetiségűek — és ez meglehetősen nagy tömeg — sem magyarok. — Ki magyar tehát? —: A magyar etnikumhoz való tartozás — függetlenül az állampolgárságtól — származás, anyanyelv és azonosságtudat kérdése. A magyar etnikum létszáma világszerte tizenöt millióra tehető. Körülbelül tízmillió él a Magyar Népköztársaság területéin, három és fél millió a szomszédos országokban; végül 1,2—1,4 millióra becsülhető a különféle fejlett és fejlődő tőkés országokban élő magyarok száma. Érdekes egyébként, hogy sajtónkban néhány esztendeje élénk vita zajlott, kit tekinthetünk magyarnak. Joe Bugnerről, a profi ökölvívás angol színekben versenyző bajnokáról valaki megírta, hogy 1956-ban szüleivel került ki Angliába, s mindenütt magyarnak vallja magát. Egy sportújságíró — „erkölcsi alapon” — tiltakozott a híres bokszoló magyarsága ellen, mondván, ne kérkedjünk az ilyesmivel. Ugyanez történt akkor is, amikor egy klinikai őrült Rómában megrongálta a Kótát. Volt, aki kijelentette, hogy ennek az elvetemült embernek magyar voltát nem vállaljuk. Csakhogy a magyar származás objektív tény. Más kérdés, hogy valaki minek tartja magát, barátja-e vagy ellensége a szocialista Magyarországnak. — A magyarok világlétszáma — mennyisége — hogyan függ össze „minőségükkel”? — Nem helyes a mennyiségi oldalt elszakítani a minőségitől: a statisztikai adatoktól tovább kell lépnünk a társadalmi tényékig. Például az USA-ban élő magyarok száma statisztikai mennyiség, de viselkedésüket meghatározza a magyarokat nagy számban befogadó ország ipari-technikai fejlettsége, az angol nyelvterülethez való tartozása, a világpolitikában és az egyetemes kultúrában játszott szerepe. De az is, hogy történelmi mércével mérve viszonylag rövid ideje alakultak ki nemzeti keretei, hogy soknemzetiségű, etnikailag vegyes állam. Ezek a tényezők ugyanis meghatározzák a bevándoroltak beilleszkedését, közérzetét, így a magukkal vitt magyar kulturális örökség életteliségét, a magyarságtudatot is. Nyilvánvaló, hogy a mindössze százéves múltra visszatekintő Ausztrália állami keretei között másként érzi magát az ezeréves történelmére büszke magyar, mint a világkultúra élvonalát jelentő, a mieink,. hasonlóan évezredes történelme, átélt Franciaországban vagy Angliában. A minőségi tényezők sorában számolni kell még a szórványmagyarság nemzedéki szerkezetével, a foglalkozás-struktúrával, a különféle rétegek kulturális színvonalával. Ez utóbbival két szempontból is: a bevándorolt mennyire sajátította el a befogadó ország kultúráját, és mennyire tudott lépést tartani azzal a fejlődéssel, amelyet a felszabadulás óta Magyarországon kulturális téren elértünk. Megállt-e Petőfinél vagy tovább haladt-e József Attiláig, sőt Nagy Lászlóig? Rendkívül lényeges, milyen álláspontot foglalnak el a szórványmagyarság különböző csoportjai politikai kérdésekben; rokanszenwel figyelik-e a szocialista építés erőfeszítéseit vagy a rendszer ellenségének tekintik-e magukat, netán semlegesek-e? — A minőségi osztályozás minősít? — Következtetéseink megalapozottságára törekszünk, a gyakorlati teendők kedvéért kutatjuk a szórványmagyarság minőségi tényezőit is. Ebből a szempontból lényeges tényező a politikai mezőnyben való elhelyezkedés, s a különböző csoportok önmagukat „minősítik”. Ha megvizsgáljuk a szórványmagyarságot, azt láthatjuk, hogy megváltozott a kivándorlásnak és az emigrációnak — ennek a valaha súlyos sorskérdésként számontartott problémacsoportnak — minden minőségi tényezője. Említettem, hogy a tőkés országokba élő magyar etnikum több, mint egymillió lelket számlál, de teljesen átalakultak a belső arányok: az első nemzedék, amely valamikor Magyarországon élt és valamilyen okból vándorbotot vett a kezébe, kisebb csoportot alkot a teljes mennyiségen belül. A szórványmagyarság körülbelül hatvan százaléka már a befogadó országokban született. Ha pedig csak az első generációt vesszük szemügyre, akkor az 1956-ban kimentek vannak többségben. — Megváltozott tényezőkről beszélt, Kérem jellemezze ezeket a változásokat. — Az első világháború előtti időszakban eltávozottak „vendégmunkás”-ok voltak. A munkavállalók éveken át legfeljebb levélben érintkeztek családjukkal, egyszerűen nem tellett a hosszú hajóutakra. A helyzet — ebből a szempontból — hasonló volt a két világháború között is. 1956-ban pedig az ellenforradalmi hisztéria légkörében útrakeltek azért voltak elszigeteltek a szülőföldtől, mert a hidegháborús politikusok gyűrűbe igyekeztek fogni Magyarországot. Csak az 1963-ban meghirdetett amnesztia változtatta meg — fokozatosan — ezt a helyzetet. Az enyhülés valósága lehetővé és szükségessé tette a rokoni, családi kapcsolatok újjáéledését. Létrejöttek a tömeges kapcsolattartás intézményei is: elsősorban a Magyarok Világszövetsége, valamint a Magyar Hírek című lap, a Szülőföldünk rádióadásai és — szervezeten, kommunikációs eszközön túl — sok más érintkezési forma. A mi politikánk gyökeresen különbözik a Horthy-kormányzat „hazacsalogató”, kifelé soviniszta irányzatától, de különbözik az ötvenes évek merev elzárkózásától is. — Megváltozott a befogadó országok magatartása is? — A „melting pot”, az olvasztótégely-elmélet kudarcot vallott, hiszen nem lehet lovasrohammal nemzetet formálni bevándorlók tömegéből. Az a tapasztalatunk, hogy a soknemzetiségű országokban élő harmadik generáció tagjai fokozottan érdeklődnek a „gyökerek” iránt, szívesen megismerkednek az óhaza kultúrájával, gazdaságával. A származást öntudatosan vallják és fenntartják. A nemzeti azonosságtudat erősödése — amit nemrégiben, éppen az Élet és Irodalom hasábjain, Hanák Péter írt le — világjelenség. Ma már a multikulturális koncepció az uralkodó, amely szerint az egyes etnikai csoportok mozaik-kultúrájából kerekedik ki majd a befogadó nemzet arculata. Ennek következménye, hogy egy sor fejlett tőkésország, mint Svédország, Ausztrália és — lassan-lassan — Kanada, az USA, állami eszközökkel is elősegíti az etnikai csoportok anyanyelvi oktatását. Ezt a gyakorlatot mi is igyekszünk támogatni. Az USA-beli Albanyban például a magyar nyelvet két Magyarországról kiküldött tanár oktatja — Ez a folyamat teremtette meg, nyílván, az anyanyelvi mozgalmat is. — Tavaly már a harmadik anyanyelvi konferenciát rendeztük meg. Eh: az intézmény bevált, kialakította a maga eszközrendszerét. Tankönyveit, füzeteit szerte a világon használják. Itthon a Balaton mellett és Sárospatakon tanítják nyaranta magyar szóra a külföldi gyerekeket, míg Debrecenben a pedagógusokat képezik tovább. — fis milyen következménnyel jár mindez a szórvány-magyarság politikai hangulatában, a Magyar Népköztársasághoz fűződő viszonyában? — A szocializmussal ellenségesen szembenálló politikai emigráció visszaszorul. Kudarc kudarc után éri, elszigeteltségbe kényszerül. Az imént részletezett folyamatot meggyorsította és kiélezte a Korona visszaszolgáltatása és a legnagyobb kedvezmény elvének megadása körüli vita. Nyilvánvalóvá lett, hogy a szórványmagyarságnak érdeke a béke fenntartása, mert csak így tarthat szoros kapcsolatot a rokonsággal. De érdeke Magyarország virágzása is, mert ez végsősoron saját rokonainak, esetleg családjának jólétét is jelenti Ezért vagyunk tanúi napról napra egy újszerű patriotizmusnak. Nemcsak Vasarely, Solti György, Szent-Györgyi Albert magatartására gondolok, hanem ménökökre, akik találmányaikat ajánlják fel az óhazának; munkásokra, akik munkatapasztalatukat, szakértelmüket adnák át itthon. És a külföldön élő írókra, költőkre, akiknek többsége szívesen publikál hazai folyóiratokban. Művészek, tudósok, munkások törekszenek arra, hogy a magyar kultúra hazai ágának is alkotó, cselekvő részesei legyenek. — Mit várunk tehát „idegenbe szakadt hazánkfiaitól”? — Azt, hogy legyenek hű állampolgárai választott hazájuknak, de tartsák fenn és erősítsék magyarságtudatukat. Ismerjék meg a szülőföld erőfeszítéseit, gazdasági, kulturális, műszaki alkotásait és a maguk területén, a maguk eszközeivel segítsék Magyarország felvirágoztatását. Sós Péter János Megjelent az Élet és Irodalom című hetilapban
