Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-11-05 / 22. szám
A Magyarok Világszövetsége és a Szülőföldünk Szerkesztősége MELEGHOMÁLYÚ szemek Kőbányán az Ihász utcai iskola folyosóján találtam szembe magam hétévesen Ady arcképével először: az ismert zöldes-szürke nyomatról néztek le reám óriás, kifejező, meleghomályú szemei. A tekintete előtt álltam, amely vonzott és nagyon szerettem volna tudni, kit ábrázol a kép. Akkor még dúlt a háború, hol mentünk iskolába, hol nem. Hónapokat töltöttünk a Kőbányai Részvény Sörgyár pincéjében, sokszor úgy, hogy hetekig nem voltam a föld felszíne fölött. Egy fiatal, szép tanítónő (Dobozy Matild) gyakran foglalkozott velem és más gyerekekkel. Az egész családja szintén a söröshordók mögé barikádozva élt. Ö volt az. aki tanítgatott írni gyertyafény mellett és főleg olvasni, mert számomra az ment a legnehezebben. Amikor véglegesen feljöhettünk a pincéből, rémülten láttam, hogy a gyár udvarán lépten-nyomon élettelen embertestek hevertek, melyeket riadtan kerülgettünk, és amelyeknek furcsa szemei rám meredtek. Ha elfordítottam a fejem, akkor is éreztem, hogy ott vannak. Ügy érzem és úgy is analizáltuk később az éjszakába nyúló diák-vitáinkban, hogy az Ady-szemek csodamélysége azért hatott rám, és szó szerint velem jött mindenüvé, mert melegsége, az idegeimbe vésődött rettenetéket amiket átéltem, elhomályosította. Körülbelül két iskolaév múltán egy Szabolcs-Szatmár megyei község ..Református Szeretetházába” kerültem, ahol újra találkoztam Adyval. A régi képet láttam ott is, és a nagylányok olvasták fel verseit. Mi „szeretetháziak” kivétel nélkül minden temetésen részt vettünk, és azokon énekelnünk kellett. A legforróbb nyárban is, amikor a koporsókra gördült első göröngyök tompa kongása irtózattal töltött el, és a iegcsikorgóbb télben, amikor ólomsúlyát kemény visszhanggal verte vissza a mélység. De a fagyos fák, a zimankós hideg, a hatalmas hótakaró borította földek — a földekből szinte alig kilátszó házak és kicsi kunyhók súlyos hókucsmájukkal és a temetőből hazafelé bandukoló emberek jelezték, hogy van élet és az élet azért folytatódik, különösen a miénk, gyerekeké. Amikor Ady ,,A téli Magyarország-’ című versét először olvastam, ezek az emlékek ragadtak magukkal. És mélységesen átéreztem a vers mondanivalóját. Festő nem alkothatná teljesebbé a képet. Azt hiszem, éppen az én generációm az, amely úgy kapta Adyt, amilyen valójában lehetett. Az „Ifjú szívekben élek” hihetetlenül nagy hatással volt ránk. A mi idegzetünk benső rezdülése fogadta be teljes valójában és fogadhatta be hamisítások, félremagyarázások nélkül. Mert maradt bennünk múlt. és elhittük a jövőt, amelyet Ady jövendölt meg. Mi. hiszem, hogy azért éreztük, értettük Adyt, mert a világfelfogásunk egyezett az övével. Volt bennünk bátorság, szív és dac, hogy merjük magunkénak vallani költészetét akkor, amikor némely szülő sem Ady olvasását, sem tanítását nem helyeselte. „Dekadens mámorú valaki”-nek nevezték. Ady hitte, tudta, vallotta, hogy a forradalmi megújulás Magyarországon elkerülhetetlen. Benne forrott a levegőben, abban a légkörben, amelyet ő maga a verseivel fel-felkorbácsolt. Személyét, verseit és még a szerelmi líráját sem lehetett úgy nézni, hogy az újat, a forradalmárt ne vegyék észre benne. Nem ő lobbantotta fel a jobbért, a másért való foi'radalmi tüzet, de állandó jelleggel tovább vitte. Élesztette, hevítette. Adyt a költőt, a forradalmárt, az embert, a szerelmes férfit, az istentagadó-ostromlót vagy máskor ősi hitvalló ösztönlényt nem lehet és meg sem szabad próbálni különválasztani! Ady minden szavának, minden szó- és rímkötésének egyedi súlya van! Lobog; dobban; szívenüt; lüktet — ütemei dobognak ereinkben és nem tudjuk magunkat kivonni a hatása alól. Szeretni Adyt annyi, mint érteni és érezni, ahogyan ő is értette az emberiséget, nyers humanitással. A szerelmi líráját, mámorát erkölcstelennek tartották, és épp az az osztály, mely üres, érzéketlen, erkölcstelen életet élt, és fürdött a „Disznófejű Nagyúr” pompájában a Tisza-uralom alatt, amikor minden A pályamunkájáért első díjat nyert Czakó Piroska New Yorkból érkezett Budapestre. A nyertes két hetet töltött Magyarországon s a III. Anyanyelvi Konferencián is részt vett csillogás, fény, ál és hamis. Egyben végtelen fizikai, ezen belül lelki és szellemi iga és teljes kiszolgáltatottsága a Népnek. Van-e szebb vers, mint az: „őrizem a szemed”; a „Párizsban járt az ősz”; a „Könyörgő májusi levél”; az „Egyedül”; vagy a „Ha szeretlek” című?! És lehet szebb és fájdalmasabb megértése „A föl-földobott kő” című versnél? Vagy az „Ember az embertelenségben” megértésénél húsz év után idegenben?! Időszerűségüket az idő sem mossa el nemzedékeken át. Elragad magával minden gondolatsora „A grófi szérűn” című versének... Eszmei tartalma, eszmei mondanivalója fájdalmas reális életkép. Tömör kifejezője Ady antifeudális felfogásának és vitathatatlan kiállása, együttérzése az elnyomott, a „Magyar ugaron” leigázott néprétegekkel. Fojtott hangú tájleírás a vers kezdő szakasza: az „asztag város” kifejezés érzékelteti, hogy a verítékes munka eredménye pusztulásnak indul a tűzvészben. Rémült rettenetét és kétségbeesést áraszt minden szava. Micsoda pompás hasonlat az „Égő élet heve” ... ősi szóval a nép a kenyeret „Életnek” nevezte. És micsoda átérzése a nincstelen, földhözragadt ember minden kínjának amikor arra gondol, hogy a nappali gyötrelmek öntudatuk alatt éjjel is velemaradnak a „koldus, rossz álmú zsellér”-rel. S a gróf mulat valahol ... A gróf (jelképesen az egész feudális uralkodó-osztály), aki uralta a földeket, a falut, a rajta élő embereket. Érzéketlen úr, nemtörődöm a saját zsellére sorsa, tömegében pedig az egész magyar nép sorsa iránt. Az úrnak lesz, marad teljes fizikai jóllakottsága: leánya, pénze, bora. A learatott, már-már begyűjtött életet veszi ki a paraszt-zsellér szájából ez a teljes elemi megsemmisülés. A „grófi föld ez és magyar-’ pontos, valóságos megfogalmazása a ténynek, megmásíthatatlan törvényszerűségnek, hogy az a föld, amelyen ez a nincstelen sereg dolgozik, az sem tulajdonjogilag, sem aratásban — tehát kézzelfogható adományban nem az övé. Nem a népé. Szinte vizuálisak Ady szavai. Képszerűen előttünk áll az a „zokogó”; az a „koldús-sereg”. „Siratják a semmit, a másét” — a sorsukat. A kietlen, a rideg valóságban felmerülő közeli és távoli jövőjük képét, mert bár „Érzik titkon, hogy az övék: / E bús élet s a kalász.” Mégsincsen számukra ígéret. Requiem ez a zokogás. Ady érezte, kivánta, meghívta a forradalmi változást. De tudta, hogy bár az idő közeleg, győzedelmet még nem hoz. Személyében hordozta, költészetében benne volt az egyéni sorsa, egyéni tragédiája. Ezentúl pedig az egész akkori magyar nemzeti tragédia ... Czakó Piroska (Amerikai Egyesült Államok) SZÓLÍT A VÁROS,VÁRNAKA HEGYEK Néha, amikor apám különösképpen kedveskedni akart édesanyámnak, elővette az Ady-kötetet, és felolvasott belőle az egész család örömére. Mi, gyerekek, talán nem is annyira a verseknek örültünk, mint inkább a meghitt órák melegének és a magyar szónak, ami lelkűnkben felidézte az első és most már oly távoli otthont. Egy ilyen alkalommal felolvasta apám Ady Endre „Elűzött a földem'’ című versét. Édesanyám könynyekre fakadt. Ö átérezte, én pedig még nem igen értettem, mennyire ránk szabott, mennyire nekünk íródott ez a gyönyörű vers. Szomorúság, önvád és ugyanakkor intelem, óvás rejlik a sorok között épp a mi számunkra, akik távol élünk Szülőföldünktől. Jelentőségét ezeknek a soroknak csak évek múltán értettem meg. Magyarországra látogatásom első alkalmával. A vonat sebesen közeledett a határhoz. Mennél közelebb értünk, annál jobban erőtt vett rajtam egy finom remegés, az örömteli várakozás izgalma. Egyetlen gondolat uralt csupán, hogy haza megyek ... Megszűnt létezni körülöttem minden és mindenki, csak a vonat zakatolását hallottam, mint ütemes visszhangját vadul dobogó szívemnek: haza megyek ... haza megyek.. haza megyek ... A tovatűnő táj is ezt jelezte; a völgy kiszélesedett, mögöttünk maradtak az örök hóval borított hegycsúcsok és a fenyvesek ünnepélyes zord szépsége. A hegyek alól mindjárt hazaérkezem. — Ekkor jutott újra eszembe annak a régi délutánnak már csaknem elhomályosodott emléke és az a bizonyos Adyvers, amivel annak idején apám könnyekre fakasztotta édesanyámat. — .,Dobogok lábammal a földön, Hiába költőm, hiába költőm:” Mi lesz akkor, ha valóban hiába költőm, hiába szólítgatom? Ha elűz, mert egyszer elhagytam őt? ,,Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon, Aki rég elment.. Minden lépésemnél éreztem míg Magyarországon jártam, hogy: „Ez az én földem.” Figyeltem. Apró, titkos jelekre vágytam, vajon befogad-e? „De néma, de csöndes az avar.” Néztem a hullámzó búzát, és újra csak Ady csodálatos szép versének egy sora jutott eszembe: „A sík ölel, terem és megpihen.” Gyönyörű gondolat! De hol és miképp válhatok részesévé mind ennek? Mintha szemrehányó, panaszos, bús nótát fújna felém a szél: „Az én sík-lelkem benned a lélek, Neked nem kellett a síkélet:” Ne hidd, csak ezt ne hidd. Látod itt vagyok! „Hozzád jövök, már rég hazavágyom.” Ne űzz el, hallgass meg. Talán mégis magadhoz tudsz majd ölelni. Messze mentem Tőled, távol élek, igen — de ne hidd, hogy hűtlen lettem Hozzád. Figyelj rám, hallgasd meg! Nézd, megőriztem valamit, amit Tőled kaptam ajándékul, mikor születtem. Látod? Érintetlen, nem tudta sem az idő múlása, sem idegen környezetem megcsorbítani. Ogy hoztam vissza, mint ahogy azt Te adtad nekem harminc évvel ezelőtt... a tisztán csengő, a világon, számomra hozzá semmivel fel nem érhető, édes anyanyelvemet. Gondolataimban elmerülve dermedten vártam földem válaszát... Csönd. Talán egy tarka pillangó szállt a • vállamra és vele együtt egy könnyű álom. Álmomban ott láttam magamat térdre roskadva a búzatábla előtt, még mindig várva földem válaszát... És ha majd újra visszamegyek a hegyek közé — mert sorsom ilyen kettős lett, hogy ott élek és ide vágyok, akkor magammal viszlek egy gondolattá tömörítve. amit ha szóval kimondok, úgy hangzik: hazaszeretet. Ajándékodat, édes anyanyelvűnket féltve őrzöm továbbra is. Egy egész életen át. És ha majd egyszer már nem tudok többet eljönni Hozzád, akkor majd jön a kislányom és jön a fiam. Jóllehet épp itt, ez előtt a búzatábla előtt kérnek majd Tőled egy kis nyugalmat és új erőt... s akkor ha rájuk tekintesz és már mondanád, hogy: „Szólít a város várnak a — hegyek” Ne mondd nekik, ó ne mondd, hogy: „•Én idegennek ágyat nem vetek.” Gránicz Lászlóné (Svájc) A szülőföld, a család, az anyanyelv szeretete — ez érződött a Svájcból érkezett Gránicz Lászlóné harmadik díjjal jutalmazott írásából Novotta Ferenc felvételei 4
