Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-11-05 / 22. szám

Ady-pályázatának díjnyertes pályamunkáiból

A PATYOLAT ÜZENETE

Ha Ady a középkor virágzó himnusz-szerzések idejében él, „A Patyolat üzenete” bekerül a Katolikus Egyház liturgiájába, mint a szüzesség utolérhetetlen himnusza. Ennél emberibbet, szebbet és mélyebbet a szüzességről még nem írtaik.

Ady nem teológus, hanem költő. Ebben a művében azonban megénekli a szüzesség teológiáját. Már az első mondatban fölsikolt az áteredő bűn átka az elveszett paradicsom integetésében:

„Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba Bomolva, romolva Vágtató, tüzes fogat S most lenget utánam jelt A Patyolat.’'

Éles meglátással, elszántan veti magát a szüzesség eszményének megragadására. De már késő, visszatérni nem lehet:

„Most, most szeretnék lenni bátran Élet-tagadó, szűz, makulátlan,

Vágy tálán és tiszta

Most mikor már nem térhetek vissza.”

A második díjat nyert prof. dr. Galluon Tibor immár negyven esztendeje él külföldön. Húsz évi olaszországi tartózkodás után most Konstanzában (NSZK) él és dolgozik. Több bibliai tárgyú könyv szerzője. Elmondta, olyan hatással volt rá Ady A Patyolat üzenete című verse, hogy lefordította német nyelvre, és felhasználta a teológia oktatásában egy klagenfurti főiskolán

Mint kiváló lélekorvos, boncoló kézzel lenyúl szive mélyébe.

„Atkozom gerjedelmem,

Az elsőt, amely vágyat adott,

Az első, szennyes gondolatot.

Szerelmem,

Ki olyan hamar ébredt,

Óh, emlékek, emlékek,

Csak egy kicsit ne bántanátok”.

De látja a másik oldalt is, az igazi boldogságot, ami Isten kegyelméből születik és párosul az aszkézis kitartó erőfeszítésével, megszépíti az irtózatos böjtöt, és ölébe rakja érett gyümölcsét, a megőrzött tisztaságot:

„Boldog, ki Isten kegyelmében Fehérre aszatja magát.

Tíz-húsz, szent bőjtü, kámzsás barát Szép árnyéka táncol körül:

Be boldog, aki nem örül:”

A bűnös ingerek rondasága az életből szennyes ruhát csinál:

„Jaj, be piszkos ruha az Élet S a Vér be nyomorult, be ronda.”

Ezért tekinti férfikora delelőjét vén kornak. Ami eddig vonzotta, már nem hat rá, undorral tölti el, és mintha azt mondaná: „hogy tudtam ilyen buta lenni, és a bűnös életet így kitanulni”! Mint aki lemaradt, és sírva néz az elszaladt vonat után, tör ki leikéből késői szerelem-vallomás, „az elvesztett Patyolat”:

„Harmincnégy esztendős, vén koromba, Mindenek tálján,

Undorodván s szépen butulván,

De, jaj, mégis tudván sokat,

Sírva nézem, hogy kendőt lenget Késetten az én bűnös lelkem S egyetlen, igazi szerelmem:

A Patyolat.”

A lelkiismeret bátor és palástolhatatlan föltárásáért Ady a pszichológiából doktorátust érdemel.

„A Patyolat üzenete” egy obeliszk, aminek lábához elzarándokol minden idők magasabb rendű embere és .sírva nézi, hogyan lenget kendőt késetten egyetlen igaz szerelme, a Patyolat”!

Prof. dr. Galtusz Tibor

(Német Szövetségi Köztársaság)

KÜLDETÉS ÉS KÉPVISELET

A III. Anyanyelvi Konferencián Sinor Dénes professzor, védnökségi tagunk hozzászólásában szerepelt az a kijelentés, hogy ő nem városa magyarjainak választott képviselőjeként utazott a tanácskozásra, csupán „önmagát képviselte”. Azon melegében szóvátettem, hogy az imént — nem jegyzőkönyvi pontossággal, de lényegében jól — idézett mondatának csak első fele fedi a valóságos helyzetet, a másik fele pontatlan. Időhiány miatt elhalasztottuk a vitát, ám megállapodtunk abban, hogy később nemcsak pótoljuk az eszmecserét, hanem — a benne foglalt gondolat fontossága miatt — a nyilvánosság előtt folytatjuk.

Ezt a lépést ijidokolja az is, hogy a Magyar Nemzet munkatársa interjút készített a Pittsburghben élő Várdy házaspárral (lapunk 20. száma közölte a beszélgetést), és abban hasonló kitételt olvashattunk: „ — Minket senki nem küldött ide, hivatalosan tehát senkit nem képviselünk. Magánemberként érkeztünk az Anyanyelvi Konferenciára, s magánemberként képviseltük az amerikai magyarok bizonyos típusát.”

Nem akarok belekontárkodni a nyelvészet mesterségébe, amikor az alábbiakban a képviselet” kifejezés — véleményem szerint — egyoldalú használatával szállók vitába. (Bár a Várdy-féle fogalmazással kevesebb a gond, lévén többoldalúbb). Nem valamiféle stílushiba miatt vitatkozom, hanem — egyetértve azokkal, akik szerint a megfogalmazás homályossága mögött mindig a gondolati tisztázatlanság húzódik meg — azért, mert valamilyen szándéktalanul is védekező, szükségtelenül bocsánatkérő magatartás külső jeleként jelent meg mindkét barátunk mondatai közt a „képviselet” kifejezés nem eléggé végiggondolt használata.

Nézzük meg, mit mond a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának III. kötete, a „képviselő” címszó alatt: „a képviselő olyan személy, aki képvisel valakit, valamit. Lehet: először valamely törvényhozó testület választott tagja. Másodszor: az a személy, aki meg van hatalmazva, hogy valamely hivatalos fórumon, valamely személy, közösség vagy szervezet nevében nyilatkozzék, annak érdekeit védje. És harmadszor: az a személy, aki működésével vagy egyéniségével valamely közösség törekvéseit kifejezi, illetve aki ily módon valamely irányzatot, eszmét testesít meg.”

Nyilvánvaló, hogy Sinor Dénes és Várdy Béla, az első két meghatározás szerint járt el, amikor saját helyzetüket körvonalazták, hiszen nem „választott személyek”, nem kaptak „meghatalmazást” megbízóiktól, hogy azok akaratát képviseljék a konferencián. Figyelmen kívül hagyták azonban a harmadik lehetőséget, és szerintünk éppen ez a lényeges.

A nyugaton élő magyarság nemcsak országonként szétaprózódott, hanem a befogadó országokban is meglehetősen heterogén csoportokban helyezkedik el. Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Brazíliában felbomlottak vagy felbomlóban vannak a hagyományos magyar negyedek. Sokan élnek szorosabb vagy viszonylag lazább egyesületi keretek között,

de legalább ugyanannyian minden látható, rendszeres kapcsolaton kívül. Nehezen lehet tehát olyan szervezeti keretekről beszélni, amelyek bárki számára is valamilyen mandátumot biztosíthatnak a „hivatalos” képviseletre.

Mi köti össze a magyarságot? A magyarságtudat, ezen belül az anyanyelv; a közös kulturális örökség, a történelmi összetartozás tudata. Mindez azonban nemcsak a nyugaton élő magyarság megkülönböztető vonása; erős szellemi és érzelmi kapcsolódások és vonzások élnek szívükben a szülőföldön és a szomszédos szocialista országokban élő magyarság iránt is, és ez kölcsönös. A magyarság, mint a világon bárhol élő közösség, egyetért abban, hogy biztosítani kell a magyar kultúra fennmaradását, felvirágzását. Ennek az alapja, legfőbb motorja és kimeríthetetlen tartaléka a mai Magyarország, a Magyar Népköztársaság. Az ezen a téren valóban szinte általános egyetértést bizonyítja az évente hazalátogató százezernél is több magyar, az anyanyelvi mozgalom robbanásszerű elterjedése, a. hétvégi iskolák gyarapodása világszerte, a nyári balatoni táborok emelkedő népszerűsége, a Magyarok Világszövetsége által szervezett műsoros előadások növekvő látogatottsága. a Magyar Hírek olvasótábora és sorolhatnám a példákat. (Mert például. a Magyarok Világszövetsége Elnöksége, a Szülőföld és a világ magyarjai kapcsolatainak — a hazai társadalmi szervezetek

megbízottait egyesítő — „képviselete”, mert feladatául vállalta a magyarságtudat megtartásával összefüggő intézmények és eszközök működtetését. Ugyanezeket a célokat szolgálja lapunk, a Magyar Hírek is, s ebben az értelemben joggal tekinti és tekintheti magát a magyarság érdekeit képviselő sajátos orgánumnak.)

Fenntartani a magyar kultúrát, bárhol a földön, ahol magyarok élnek, éspedig a mai Magyarország virágzó szellemi életére támaszkodva, ennek a két elválaszthatatlan gondolatnak kifejezője az anyanyelvi mozgalom eszméje és ami ennél is több; megvalósuló, mindenütt helyeselt gyakorlata. (Az anyanyelvi mozgalom ellenzői azért vesztettek mindenütt teret, mert szembehelyezkedtek az egész magyarság eszmei egyetértésével, törekvéseivel.)

Vagyis az Anyanyelvi Konferencia résztvevői, noha nem voltak „meghatalmazott és választott szószólók”, mégis küldetésben jártak: képviselték a világ magyarságát, és megbízatásukat tiszteletreméltó módon teljesítették. Hozzáteszem, hogy méltóak egy erkölcsi jellegű „mentelmi jogra”: nem támadásokat, gyanúsításokat „érdemelnek”, hanem mindannyiunk elismerését és köszönetét. Akik pedig közülük a Védnökség megválasztott tagjai lettek, mint Sinor Dénes profeszszor, megnyugodhatnak abban, hogy az Anyanyelvi Konferencián történt megválasztása és a hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban való „magánemberi” feladata nem kerülhet ellentétbe: mindkettő azonos eszmei bázison nyugvó „képviselete” a világ magyarságának.

Sz. M.

Pédery-Hunt Dóra Szépvölgyi Zoltánnal, Budapest főváros tanácsának elnökével a Margitszigeten

Rédner Márta felv.

ÉRMEK,

ÉS AZOK

TÖBB

OLDALA

Számomra ez a riport Pédery Dórával, a fiatal szobrásznővel 1945-ben kezdődött. írni akartam ugyanis esztergált fafiguráiról, melyek olyan izgalmasan eredetiek és mulatságosak voltak, hogy egyszerűen nem értettem, hogy miért nem akar interjút adni. Dehát a 'képzőművészek néha hadilábon állnak a sajtóval. A riport nem jelent meg. Pédery Dóra nem sókkal később Kanadában telepedett le.

Amikor 1965-ben először Torontóban jártam, ő már ott jó nevű művész volt. Nála rendelte meg a torontói tanács a városháza újszerű, félkör alakú épületének emlékérmét is.

Felhívtam telefonon, de hűvös választ kaptam: „Nem... inkább ne ... otthon, ugye, nem szeretnek engem ... és én nem is emlékszem, hogy mi..

Most nyáron azonban, mégiscsak eljutottam hozzá. Nem mintha erőszakos volnék, de van egy .közös barátnőnk, aki imádja Dórát, és nekem is élményt akart szerezni. Ott álltunk hát Pédery-Hunt Dóra kanadai villájának műtermében, ahol mindenekelőtt saját másfélszeres életnagyságú portréja kapott meg. Igen őszintén ábrázolta önmagát

— a sok keserűséget, a magányt és zártságot — nemes rajzó asszonyi arcán. Ekkor fejezte be a francia pénzverde számára készült lovasdombonművét is, mely számunkra, már témájánál fogva is, rendkívül érdekes. A mi „Nagy Bercsényink” fiát ábrázolja, aki óriási katonai karriert futott be Franciaországban: „Grand Maréchal de France” lett, ami állítólag — rajta kívül — idegennel nem fordult elő.

Láttunk azonkívül izgalmasan modem, felnagyított ékszerterveket is.

— Én is átestem ezen az absztrakt korszakomon — mondja az immár kedves, oldott és őszülően szőke, szürke szemű Pédery Dóra. Aztán megmutat egy ólamból öntött, kicsii indián istenséget, félig sárkánygyík, félig asszony.

— Ez egy indián mese hősnője, és jelenleg a kedvencem. Egyébként ősszel Budapestre utazom az érmészek kongresszusára, mint kanadai küldött. Hivatalosan, most először — teszi hozzá gyorsan és szárazon. Mert ugye, a mi nemzedékünk sosem volt érzelmes, és most sem az...

Egy nagyon szép, kivételesen enyhe őszi estén meg is érkezett Budapestre.

A Margitszigeten találkozunk isimét, ahol megismerkedünk a legkülönfélébb gyűjtőkkél és művészekkel:

azzal, akiinek a legtöbb tudósportré van birtokában, dr. Lauffenburg, baseli műgyűjtővel (itt is tudósportrékra vadászik), s azzal, aki szabadkőműves érmék és jelképek gyűjtésére szakosodott. Odette Singla marseille-i főiskolai tanárral és szobrásznőveL aki otthon épp most fejezte be első nagy, köztérre kerülő reliefjét, és — többek közt

— azért jött el, hogy a budapesti múzeumok híres Rubens- és Greco-gyűjteményét megnézze, és megismerkedjék a modern magyar művészettel, amelyről már annyit hallott.

Amikor Pédery-Hunt Dóra újra kisodródik az őt állandóan körülvevő tömegből, megkérdezem tőle, hogy meddig marad itthon — és nincs-e kedve elmenni a szigeti romokhoz? Most már összenevetünk.

— Gondolod, hogy ez még aktuális? Emlékezni? Most? Minek? Neked nincs reumád?

Másnap a Nemzeti Galériában, a kiállításon — mely ma egyike a legérdekesebb és legrangosabb nemzetközi művészeti eseményeknek hazánkban — Pédery-Hunt Dóra műveit is felfedezhettük a külföldön elő, más magyar művészek alkotásainak társaságában.

Fedor Ágnes

(Képösszeállításunkat lásd a 16. oldalon)

5