Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-12-31 / 26. szám
BOLDIZSÁR IVÁN: HAZAI NAPLÓ Látogatás Szőnyi Istvánnál Már régen tartoztam egy látogatással Szőnyi Istvánnak — Szőnyi emlékének —. és feleségemnek, Zebegény és a Szőnyi-ház megmutatásával. Amióta emlékmúzeum lett belőle, nem jártam itt. Első látogatásom Szőnyinek magának szólt, de olyan régen volt, hogy fiatalon és félszegen csak megcsodáltam a mestert, beszélni már nem mertem vele. Csónakon eveztünk fel Szőnyön tűiig H. Karcsival. 1930-ban volt vagy 1932-ben, már nem emlékszem. Egy berlini szemeszteremről jöttem haza, akkor kezdtem galériákba járni, a német expresszionizmusba szerettem bele, Franc Marc „A vörös lovag tornya” volt a bálványképem. Azután a Csók-galériában az Akadémia utcában — mennyire elkelne egy ilyen kiállítási helyiség ma! — megláttam Egri, Szőnyi és Bernáth festményeit és a ' színek oldottsága, sárgáknak, kékeknek engedelmeskedő formák, a mondanivaló szelíd határozottsága egyszerre többet mondott nekem, mint a német képek, mert ezek a festmények többet fejeznek ki, mint önmagukat és korukat: Magyarországot is. A Tamás galériában láttam először Szőnyi „Tavaszi szántásá”-t. Előtérben egy tenyérnyi kis parcellán két ökröcskével szántja a földet egy furcsa kalapos ember, mögötte a Duna és idelátszik a túlsó part, a Szentendrei-sziget egy tornya. A kép jobb oldalát teljesen elfoglalja egy Csupasz fa, mögötte a szegényember szekerecskéje. Azért isme- rém ilyen jól ezt a képet, mert egy róla készült metszetet megvettem még 1960-ban, amikor éppen kerek száz forintot fizettem érte. Levettem a falról, itt van előttem. A metszet csak sejteti Szőnyi teremtő színeit, amelyek magával a természettel vetekednek. De így is látom mindig és újra meg újra a kis darab föld meleg, porhanyós barnaságát. a folyam kékjét és zöldjét, ami átmosódik az égboltba és a távoli ég meseszerű világoskékjeit, liláit, háztetőinek valóságon túli rózsaszínjeit. Akkor, negyedfél évtizeddel ezelőtt, nyári tarkaságukban láttam ugyan ezeket a színeket és felkapaszkodva a zebegényi dombra, ifjú szívvel megértettem és mindmáig befogadtam magamba a dunai tájnak, a szelíd állatoknak és a földdel összenőtt embereknek azt az ihletését, amely Szőnyi István művészetének alapja. Fölmentünk a kis házig, azon az utcán, amely ma az ő nevét viseli, megláttuk a túloldalon és nem mertünk belépni. De láttam a mestert kockás ingben, kihajtott gallérral, „cejg-nadrágban”, amelyet ma farmernak neveznének. Nem paletta és ecset volt a kezében, hanem valami kerti szerszám. Hamar elfordult és eltűnt a nagy kert bozótjai között. Zebegény a pesti oldalon fekszik, de mi Budáról indultunk el és az Árpád-hídhoz érve, autóm úgy viselkedett, mint az okos lovak: arra ment, amerre szokott, s így egyszerre a szentendrei országúton találtuk magunkat. Nem csak a ló, hanem sokszor az autó is bölcsebb gazdájánál, hiszen így szebb tájon haladhatunk át és külön kaland a komp, a Szentendrei szigettől Vácig. Tahinál ráfordul az ember egy nagyon keskeny hídra, kanyarog néhányat Tótfalun, kijut a szántók közé és csak ekkor méri fel, hogy a Szentendrei-sziget valóságos kis országrész. Ha fiatalabb lennék, itt szereznék valahol házat. A folyó két ága között közel lennék a vízhez és távol a zajtól. Most csak meg-megállunk, meglesünk egy fácánt, felriasztunk egy nyulat, s aztán már ott is vagyunk a túlsó oldalon a Pokol Csárdánál. Itt mégis kissé meggondolom amúgy sem érvényes letelepedési tervemet: a csárda körül annyi az autó, mint a legforgalmasabb országút mentén. A kompra is két sorban várakoznak, van időm feleleveníteni feleségemnek azt a kort, amikor laposfenekű, nagy bárka volt itt a komp. ócska motor hajtotta, húsz percbe is eltelt, amíg ár ellen hajtva a másik oldalra átkelt. Autó nem volt rajta egy se, annál több lovaskocsi és az ökrös szekér. Mintha a véletlen most a múltbeli történelmet a jelennel akarná összekötni, lódobogást hallok, szekér zörög és egymásután két igazi lovaskocsi áll be a sorba. Éppen mögénk kerültek, szép, fényes szőrű, jóltáplált pej van befogva az elsőbe, almásszürke és sötétebb. a másikba. Néhány autós elhúzódik előlük. Mitől félnek? Nem tagadom, nem minden múltba visszarévedő elégtétel nélkül állapítom meg később a kompon, hogy a lovak hívek maradtak hagyományaikhoz és amint a kompra értek, szabad folyást engedtek érzelmeiknek. Ettől az a rövid komp-út valódibbá vált, jobban hozzáillőbbé a tájhoz. A váci főtér majdnem elcsábított, itt maradunk, újra megnézzük tüzetesen. De balról a folyó felől, felcsillant a Duna-kanyar gyengéd, áttetsző párával átitatott szépsége. Szőnyi István hívott. Mintha az ő festményei között utaztunk volna tovább észak felé. Mintha ő keverte volna az őszi fát, még ágon ülő leveleinek sárgaságát, mintha ő rakta volna fel a folyó ezüstjét, amint kicsillant a parti égerfák mögül. Mintha az ő ecsetje vonta volna fölénk az égbolt üvegburáját. így érkeztünk Zebegénybe. Minden egyszerre ismerős volt. Nem azért, mert réges régen jártam itt, hanem azért, mert Szőnyi műveiből köszönt ide egy-egy házsor, háztető, utcasor, pince, domboldal és kerítés. A művész háza úgy áll ott, mint annak idején. Az emlékmúzeum éppen azt jelenti, hogy nem múzeummá vált, holt kiállító helyiséggé, hanem elevenen lüktet benne az élet. Kisdiákok özönlenek ki a kerítésajtón, bent a tornácon nagyobbacskák ülnek és levelezőlapokat írnak. Itt ezen a helyen pillantottam meg Szőnyi Istvánt. Talán még az asztal is ugyanaz. Mert egyébként minden a helyén maradt a házban, nemcsak a festmények, hanem a székek, az asztalok, az ágyak és ami a legfontosabb, az a légkör, amelyben a művész élt és alkotott. Az előszobában ő maga néz szembe velünk, a falon fiatalkori önarcképe függ. A festő életében ez természetesen nem itt lógott, az emlékházat gondozó Pest megyei Múzeumok Igazgatósága kérte kölcsön a budavári Nemzeti Galériából. Az önarckép alatt asztali tárló, a művész személyes dokumentumaival, kitüntetéseivel, köztük a Kossuthdíjjal. Az elsők között kapta meg 1949-ben, a díj alapításakor. Innen kétfelé nyílik a ház, balra a nappali szoba, itt a karosszék, ebben ülhetett ő, vagy a felesége. Fiatal apaként talán itt skiccelte fel játszadozó gyermekeit, vagy ennél az asztalnál vetette papírra első vázlatait. Itt függ egyik legszebb képe, a magyar művészettörténet egyik összehasonlíthatatlan alkotása, a „Kerti pad”. A kép közeli barátom, szinte rokonom. Egy reprodukcióját az asztalra terítve próbáltam jó két évtizede fiaimnak és lányomnak megmagyarázni, mi a különbség a festészet és az irodalom között. Ennek a képnek nincs „története”. Nem mesél el semmit, de nagyon sokat mond. Egy napfényes tisztáson a fény előtt egy kerti pad. Még ember sincs a képen, mégis úgy érezzük, hogy mi magunk is ott vagyunk, mert ezt a festő fénnyel és árnyékkal, színekkel és formákkal úgy fejezi ki, hogy tulajdonképpen prózában le sem lehet írni, de talán még versben sem. Szép biedermeier bútorok állnak a szobában, a fal mellett könyvespolcok, azokkal a kötetekkel, amelyeket Szőnyi István olvasott. Sok a vers, korabeli magyar próza is. A múzeum berendezői finom érzékkel nem rakták sorba szerzők szerint a könyveket, hanem úgy hagyták, ahogy Szőnyi olvasta, azután visszarakta. Ez az otthonosság adja a művek mellett ennek a háznak valódi varázsát. A hálószobában magasra polcolva a régimódi, barnára pácolt ágy, fölötte a csodálatos dunaparti képek egyike, a szemközti falon a művész korán elvesztett Péjer fiának arcképe. Azután felmegyünk az emeletre, a műterembe és itt szinte tettenéri a késői látogató az alkotás pillanatát. A festőállványon befejezetlen kép: „Lány a kútnál”. Ezen dolgozott Szőnyi, amikor 1960. augusztus 30-án ledőlt itt a műteremben a heverőre, és mire felesége feljött hozzá az ébresztő kávéval, már nem élt. Emlékszem az akkori lapokból, vagy talán a filmhíradóból a temetés megrendítő képére. Tanítványai vállukon vitték fel koporsóját a domboldalon, a temetőbe, pontosan úgy, ahogyaQ Szőnyi megfestette egyik legnagyobb képét, a „Zebegényi temetésen”-t. Mégsem a búcsú. hanem a folytonosság érzésével lép ki a múzeumból. A festészet világa folytatódik a tájban, az őszi napsütésben. A SEPSISZENTGYÖRGYI SZÍNHÁZ MAGYARORSZÁGON A veszprémi Petőfi Színház meghívására nemrégiben Magyarországon vendégszerepeit a sepsiszentgyörgyi Romániai Állami Színház. A társulat összesen tíz előadást tartott Veszprémben. Ajkán. Várpalotán, Keszthelyen, Tapolcán és Budapesten. — Sepsiszentg.vörgy negvvennégyezres lélekszámú település — mondja Szilveszter Lajos igazgató. — Színházunkat ezelőtt harminc esztendővel, 1948-ban azért hívták életre, hogy a Székelyföld déli városainak és a Székelyföldön túl, Brassó, Fogaras, Szeben vidékének magyar színháza legyen. Nemcsak Sepsin játszunk, hanem Brassóban, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és a nagyobb községekben is vannak bérleteseink. Az utóbbi években külföldi turnékat is szervezünk. 1978 tavaszán például Csehszlovákiába készülünk, ahol a komáromi területi színház vendégei leszünk. — A város főterén egy régi épületet alakítottak át színházzá ezelőtt tíz évvel. A városképbe illeszkedő, szép épület ötszáz nézőt tud befogadni. A társulat száztagú. Évenként hét-nyolc bemutatót tartunk. Prózai színház vagyunk, de minden évben színpadra állítunk egy-két zenés vígjátékot és a szilveszteri kabarét. Nemrég volt Katona József Bánk bánjának bemutatója Illyés Gyula átigazításában. Hatalmas sikerrel játsszuk. Előtte egy román szerző darabját mutattuk be, Emil Poenaru Holt peron-ját. Ezzel nyitottuk az évadot, és ezt a darabot elhoztuk Magyarországra is. A Tamási-darabot, a Hegyi patakot az előző évadban mutattuk be, de most is műsoron hagyjuk. Színházunk egyébként elhatározta, hogy az elkövetkezendő években Tamási Áron összes drámai művét bemutatja. A Hegyi patak ősbemutató volt. Ebben az évadban még sorra kerül Kesey Száll a kakukk fészkére színpadi változata, Machiavelli Mandragórája, Veress Dániel pedig most írja számunkra történelmi drámáját Kemény Zsigmondról. 1978 áprilisában a sepsiszentgyörgyi nemzetiségi színházi fesztiválon részt vesz a hat romániai magyar színház, A BUDAI a két német színház és a bukaresti Zsidó Színház. Mi Veress Dániel darabját visszük a fesztiválra. Magyarországon is előadtuk Sütő András Csillag a máglyán című drámáját. A következő évadban legújabb darabját, a Káin és Ábelt fogjuk játszani. Irodalmi folyóiratunk, az Igaz Szó, drámapályázatot hirdetett, a beküldött darabok közül már meg is jelent néhány. Huszár Sándor. Bajos Andor és mások darabjait is műsorra tűzik a színházak. — Közönségünk különböző összetételű, s egy nagyon érdekes jelenséget vettünk észre: a mostani urbanizációs változással mindegyik székelyföldi kisvárosba óriási tömegek áramlanak faluról, és az új színházi közönséget belőlük, s félig falusi, félig városi emberekből toborozzuk. Ez a közönség a legkomolyabb drámák hű közönsége lett. Nem kell kasszadarabokat műsorra tűznünk, semmilyen művészi vagy tematikai megalkuvásra nem volt szükségünk, mert a jó darabokhoz magától jön a közönség. Márvány i Péter A HAVAS GELLÉRTHEGYRŐL Tallózás a szomszédos szocialista országok magyar nyelvű sajtójából Bállá Demeter felvétele s A Jugoszláviában megjelenő MAGYAR SZÓ december 6-i számában Szabó Gizella: „Visszaemlékezés az első vajdasági magyar nyelvű női lapra" címmel írja a következőket: „Harmincegy évvel ezelőtt. 1946 őszén a Vajdasági Antifasiszta Nők szervezetének kezdeményezésére a tartományi pártvezetőség támogatásával magyar nyelvű női lapot indítottunk. Az aránylag rövid ideig tartó előkészület után 1946 októberében Dolgozó Nő címen megjelent az újság. (...) A felszabadult, szavazati joggal rendelkező jugoszláv nő érvényesülésének gondja mindannyiunk szívügye lelt. A munkásmozgalom kiemelkedő nőalakjai kapcsolódtak be hamarosan a lap munkájába és női vonatkozású vagy pedig gyermekvédelmi témájú írásokkal jelentkeztek a legjobb tollú újságírók. Most így, több mint három évtized távlatából megállapítható, hogy a Dolgozó Nő mozgósító küldetésén kiírni a tudósítók megszervezésében játszott rendkívülien nagy szerepet. Úgyszólván minden számban 10—15 nöaktíva számol be a városi, községi, körzeti szervezet munkájáról, a választások megszervezéséről és lebonyolításáról az ország újjáépítésében részt vevő rohammunkásokról, a hadiárvák elhelyezéséről, a szövetkezetek alakításáról és a termelésben kitűnt asszonyokról. Vajdaságban akkoriban küzdeni kellett a tüdőbaj ellen, meg kellett szervezni a szülőotthonokat és gyógyítani a hiányos élelmezés miatt angolkórossá váló gyermekeket. A hadiárvák számára gyűjtőakciókat szerveztek és egymás után alapították meg a napközi otthonokat. A lapban helyet kapott a divat is, legtöbbször arra adtunk tanácsot, hogyan lehet két régi ruhából divatos toldással egy újat csinálni. Két évre a megjelenés után a vezércikkben leszögeztük: két év nem hoszszú idő egy újság életében, mégis az eddig megjelent számokat átlapozva megállapíthattuk, hogy híven követtük a legfőbb problémák alakulását, a felszabadult nő beilleszkedését, megújuló társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális életbe." 11
