Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-11-19 / 23. szám

VÓ3H ANTÄL A LÁPI EMBER — Emlékszik még azokra a régi időkre? — Hát már hogyne emlé­keznék! Én úgy emlékszek mindenre, mintha tegnap történt volna! És el is va­gyok rá készülve, hogy min­dent összefoglaljak. Mert amit én tudok, azt már nem tudja senki! Azok közül a régi cimborák közül nincs már egy se! Aki fiatalabb, mint én, nem látott semmit! Aki nálam idősebb, odavan. Én vagyok az egyetlen az egész Lápon! A nagyapám százöt évet élt. Az apám ki­lencvennyolcat. Akkor még nekem is kell legyen egy pár hátra a mostani után! Ez a kilencven se kevés! Jó, hogy jött, legalább mindent elmondok. Én már régen szerettem volna, hogy tudja mindenki, micsoda nagy dolgok voltak itt hajdan! A legnagyobb tán az volt, ami még kisgyerek koromban történt. Csak tudnám a ne­vét a csodálatos embernek! Mindenre visszaemlékszem, csak a nevére nem. Azt is tudom, túl a Láp felől jött, Reszege Piskoltról. Az most Románia. Azt az embert a jóisten csudálatosképpen teremtette. Eljött ide, Ko­­csordra, meg a többi szat­mári lápi községekbe, aztán minden terményt, ami csak volt, mindet, de mindet fel­vásárolta! Olyan jó pénzt fizetett, hogy volt, aki a szájától is megvonta a ter­ményt. Szekérre rakatta, el­vitette! No, aztán jött a tél, esett vagy másfél méternyi hó, május elsején még itt érte a tavasz azt a nagy téli havat, az utolsó cseppig. Aztán az elolvadt, és lett akkora víz mindenfelé, hogy a csűrkaput levettük, azon eveztünk át egyik szom­szédból a másikba. Még el se ment a víz, megjött az eső. Tavaszra a jószág úgy leromlott, hogy jártányi ereje se volt. Egy kosár pe­nészes kukoricáért lovat le­hetett venni. A határba ki se tudtunk menni, mert a láp feljött ide a kertekig. Még a kövesúton is átcsa­pott. No, akkor az az em­ber, az a Reszege Piskolt-i — csak jutna eszembe a neve — elkezdte árulni azt a terményt, amit az előző esztendőben megvett! De hányszoros áron, azt csak az Isten tudhatja! Adta el­­fele a búzát, a kukoricát, a rozsot ö előre tudta, hogy lesz ez a nagy ínség. Neki a Jóisten megjelentette! Az elöljáróság határozta meg, ki mennyit vehet. Az apám meg a szomszédja elindul­tak Reszege Pisikoltra, hogy hoznak valamit ők is. Re­szege Piskolt! Hol van az ide! Befogni nem tudtak, mert akkorra már nem volt mit. Hol vízen mentek, hol szárazon. Hoztak egy fél vé­ka tengerit, meg fél véka gabonát a hátúkon. De ahogy hozták, úgy elerőtle­­nedtek, hogy hazajövet le kellett nekik feküdni, bete­gek lettek. Útközben meg­ázott a termény, azt elébb tepsiben, kemencében ki­szárította az anyám. Utána mozsárban megtörték, tet­tek hozzá szárított tökma­got, hogy szaporodjon. Ak­koriban került erre a vidék­re a répa, azelőtt nem látott itt répát ember, abból is kevertek hozzá. így érvényesítették. Az volt a leghosszabb esztendő, amióta a világ, világ. Másik évben már ter­mett a határ rendesen. Ha ■közben eszembe jut annak a Reszege Piskolt-i ember­nek a neve, megmondom majd azt is! — Tudja-é, hogy a Láp milyen volt? — Hát már hogyne tud­nám! Még azt is, hány hold volt. Volt vagy hatvanezer, az biztos. Meg hogy merre terült el! Ide ért egészen a falu alá. Amarra meg Szál­káig. Az övé volt Ecsed is, meg Tyúkod. Még Nagyká­rolynak is a fele, Ököritó, Ura, Győrtelek, Börvely, Matolcs, ezek mind lápi fa­luk voltak. Hány folyó táp­lálta a Lápságot! Hát elő­ször is, a Homoród. Az volt a legnagyobb. Azután a Kasod. Ezekből már nincsen semmi. Ez a két folyó itt szaladt össze a kocsordi ha­tárban. Az egyiknek kék volt a vize, a másiknak bar­na. Az egyik a hegyek felől jött, a másik a lápról. Ha­jóval jártuk a vizeket. Min­dig tudtuk, melyik vizen vagyunk, megmondta azt a víz színe. A Láp sose volt egyforma. Hol visszahúzó­dott, hol meg előre jött. Voltak rajta nagy, sima, tiszta vizek is, hogy át se lehetett látni. Meg sok volt a lápi sziget. Azt a szél hol ide. hol oda hajtotta! Meg­feneklett, felült, aztán ha nagy víz volt, elindult újra. Egyik-másik lápi sziget ak­kora volt, hogy a gulvát is rá lehetett hajtani! Átver­tük a marhát a vízen, ame­lyik beledöglött. hát bele­­döglött. Volt akkor jószág elég. Egyik-másik szigeten fa is nőtt. Annak, ha jól le­ment a gyökere, megragasz­totta a földet, utána már hiába akarta volna vinni a víz. Mind csak égerfa volt! Néha szőke vize volt a Láp­nak. Meg veres is. Ki tud­ja, hogy honnan jött az! Az idevalósi ember úgv ismer­te a Lápot, mint a tenyerét. Mert amúgy idegennek nem volt érdemes lemenni a vi­zekre. A szárazon is elsül­lyedhetett az ember. Aki nem tudta, milyen utak vannak a Lápon, annak megfeneklett a haiója. ke­resztbe. kasul. Volt nádas, gyékényes, sás is volt. de a Láp nem termett semmi olyat, amit valamire ne le­hetett volna felhasználni. A sáson télen kitelelt a mar­ha. De azt nyáron nem volt szabad etetni, mert nyáron rajta ült a pók, a jószág ha megette, felfúvódott, el­pusztult. Télire a pók elhú­zódott alulra, akkor lehetett a sáson legeltetni. — Volt-e sok vad a lápi vízen? — Hát már hogyne lett volna! Nemcsak a vízen, az erdőn is, mert ahol víz nem volt, ott a fa úgy nőtt, mintha húzták volna! El­ment a vízzel a nagy, sok erdőség is. Most már csak imitt-amott van egy éger! Minden állat megtalálta a Lápon a maga helyét. Leg­rosszabb volt a farkas. Az bejött a faluba is. Elkapott az malacot, bárányt. Az embert a farkas nem bán­totta. Ügy szaladt előtte, mint a nyúl! Félt az ember­től nagyon. Én láttam, hogy megette a békát is, meg a gyíkot. Ha kergettük, aztán a nádasig nem lehetett megütni, azon túl sose. Úgy eltűnt a nádban, hogy csak a hűlt helye maradt. Róka is volt. teméntelen. Borz, meg mindenféle más. Me­nyét. görény, patkány. Egyik ette a másikat. így tudtak fennmaradni, öz is volt, meg szarvas. Néha egyik-másik belesüppedt a hínárba. Azt csak ott meg kellett lelni, ki kellett on­nan venni, aztán máris volt pecsenye. A Lápon akkor még az vadászott, akinek kedve volt hozzá. No, meg aztán az a rengeteg vadma­dár. A tojáson elélt akko­riban az ember! Liba ren­geteg lakott a Lápon. Köl­tött is itt. A vadrucának se szeri, se száma. Annak a legjobb a tojása! Jó nagy, -meg egy fészekben volt nyolc is, tíz is, mikor meny­nyi. Kócsag, gém, meg az isten tudná megmondani, melyiknek mi volt a neve. Az mind a Lápból élt. Ha­lon. Mégis volt annyi hal, hogy amikor elment a viz, trágyát hordtak belőle a so­vány földekre. Gazdag világ volt a Láp­­ság! Hol is termett az a te­méntelen sok hal? Hiszen csak én kifogtam annyit, hogy ma nincs annyi hal az egész Krasznában! Ká­rász volt a legtöbb. Három­négy kilós kárászokat is fogtam. Háló se kellett hoz­zá. Csinált az ember a ví­zen sásból, gyékényből gá­tat, nekihajtotta a halat, aztán szedte kifelé csak úgy kézzel. Kötöttünk varsát is. Az volt a legjobb. Abba úgy besétált a hal. mint én ide a házba! Volt az em­bernek mindenféle szer­számja a halfogáshoz, csi­kaszaihoz. Merítőháló is. Azt mind, mind mi kötöt­tük. — Van-e még a régi szer­számokból? — Hát már hogyne volna! Megmutatom, ha kíváncsi. Itt van mind a padláson. Lehozzam, vagy feljön? Oda raktam le mindent sorba. Mostanában már csak néze­getésre való az ilyesmi! Én már a padlásra nehezen járok fel. Na, ez a csíkmérő. Ez tökből van! Ezt meg fűz­favesszőből kellett fonni! Mikor mennyi csíkot fogott az ember. A csíknak is emel­tünk gátat a vizen. Neki­hajtottuk. Tudja milyen a csík? Látott már csíkot? Na, akkor elbeszélem, hogy mi­lyen! Ilyen ni! Ekkora. Mint a hal, csak hosszú. De a húsa jobb. Olyan húsa sem­­minék sincs, mint a csíknak. Aj, de meg tudnám főzni most is, ha volna. Dehát hol van már csík? Hazahoz­tuk kosárszámra, minden ház végiben volt csíkverem. Oda tettük, ott sokáig elállt, élve maradt, nem romlott el. Na. meg aztán hordtuk szekérrel Munkácsra, Bereg­szászra, — hordóban. Még ide is eljöttek érte a keres­kedők. Kétszer-háromszor lement az ember a Lápra, hozott csíkot eleget. Egy vékával is. Literre mértük az eladásnál. 8 krajcár volt literje. Egy literre tíz csík ment. Ha a csík elhúzódott, fogtunk halat. De azt nem lehetett eltartani. Azért volt jobb a csík. A kárász benne volt a kotuban, a jáz kint tartózkodott a vizen. Ezt a lápi embernek mind tudni kellett. Savanyú káposztával legjobb a csík. Jaj, csak megkóstoltathatnám! A csí­kot pucolni se kell, csak le­vágni a fejét, felhasítani, kidobni a belét. Megfő a maga levében. Egy kis zsírt lök hozzá az ember. Csinál hozzá vastag-rántást. Egy családnak egy kas csík kel­lett egy evésre. — Mérges kígyók lakták-é a Lápot? — Jaj, hát már hogyne lakták volna! Annyi volt a lápi kígyó, mint a fűszál. De nem ilyen kis giliszták, mint amilyeneket mostaná­ban látni. Ez mind kicsi, egv se mérges. Ezek már csak siklók! Volt a sási kí­gyó is. Az volt a legrosz­­szabb. Sárga volt, mint az arany, mint a sás. Olyan lapos is. Ha meghúzódott, az istennek se lehetett ész­revenni, melyik a sás szála melyik a kígyó! Csak akkor, amikor már késő volt. A lá­pi kígyó nemcsak ijesztgette az embert, az meg is marta. Na, meg volt az a csillagos fejű, az a kurta, mérges! A nagyanyámat meg is csípte. Nagy baj nem volt, mert ott volt a faluban Bakos János. Az gyógyította a kí­­gyómarást. Vele kicsi korá­ban kígyóport itattak, hogy tudjon gyógyítani. A kígyó fejét megszárították, porrá

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom