Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-11-19 / 23. szám
törték, azt itatták meg, mikor kivel, hogy legyen a faluban olyan ember, aki segíthet, ha baj van. A láp után ezek a piszkos férgek maradtak meg legtovább. Van már tán vagy negyven éve, hogy láttam az utolsót ezekből a fertelmesekből. Ganét vittem ki a földre, lehánytam, ahogy jövök visszafele, volt ott egy kis híd, de csak olyan áteresztő, alacsony. Ott kúszott befelé a híd alá. Ahogy engem meglátott, meg a kezemben a vasvillát, nekiiramodott. Éppen csak hogy ennyit láttam belőle. Hirtelen elvillódzott. Három nap múlva ugyanoda mentem ki. El is felejtettem akkora. Hát nem ott volt a piszkos féreg? Rátettem a lábamat a nyakára. Csizma volt rajtam. Akkorra ért oda Szabó Ferenc. Csak nézte, hogy én mit csinálok. Nem félsz? Én nem féltem! Még mondta is Szabó Ferenc, hogy meg kéne szárítani a fejét, mert ez mérges! De hogy akkoriban már egyre kevesebbet lehetett látni, hát nem szárítottuk meg. De azért megöltem! Lehet, az volt az utolsó, azokból, a nagy, sók, förtelmes férgekből! — Valamilyen mesterséghez értett-é? — Hát már hogyne értettem volna! Akkoriban mindenhez kellett az embernek érteni! Elbeszélem én azt is, csak hagyja, hadd pihenjek egy kicsit Elfáradtam... Paraszt ember volt az apám, de olyan erős, hogy ma olyan erős ember tán a világon sincs. A nagyapám még tőle is erősebb volt. Én is nagyerejű ember voltam! Jártam apámmal a Lápot, szántottunk, vetettünk. ha ideje volt, közben meg kitanultam mindenféle mesterséget. A nevem felírta már? Szabó Antal, Kocsord, lápi falu, Szatmár megye, 1888! Azért kellett melyik fa hány éves volt, amikor kivágták? Mert az erezete után a fa azt elárulja. Csak érteni kell a fához! — Látta-é a lecsapolást? — Hát már hogyne láttam volna! Hisz ott voltam a Láp lecsapolásán! Dehát nem ment az úgy egyszerre, ahogy valaki ma elképzeli, hogy na, itt van a Láp, gyerünk, csapoljuk le. Ahhoz hosszú idő kellett. Még szerencse, hogy tudom ezt is! Azt hittem, a múltkor, hogy vége mindennek! Megbetegedtem, leestem a lábamróL Azt hittem, ha talpra is kapok még, az eszem nem jön vissza. Elfelejtem majd ezt is, azt is. Mert az agyvérzés az olyan, hogy sok minden elhomályosodik az emberben utána, ha meg is gyógyul. De nékem az a szerencsém, hogy az elmémet nem bántotta a Jóisten. Azt meghagyta nékem. így aztán az eszem még mindig kor a láp felett éjszakánként járt a lidérc. Azt látta volna! Hogy jött-ment az egész éjszaka a vizen. Világított, járkált, végig-hosszig a Lápon. Meg is állt, ha akart. A teste ott maradt, a lelke kijött. Amelyik ember kincsekkel süllyedt el a lápba, mert ilyen is volt sok, a lidérce ott bolyongott a kincs felett. Őrizte. De ki mert volna oda menni? Úgyhogy az a rengeteg kincs még mind benne van a földben! Van, aki nem hiszi. De aki látta, annak csak el kell hinni! Éppen ott tartózkodtam egyszer, amikor a báger kibontott egy nagy kincseshordót. Belevágódott a kanál széle a vasba, csak úgy csattant. Rálökte a hordót a tráncmutterre, azon szaladt végig. Onnét leesett, rázúdult a rengeteg föld. Mire leállt a gép, annyi föld került a kincseshordóra, hogy nem lehetett felemelni. Meg nem is nagyon akarvalóságos! Derzsidánál kezdték. Tudja hol van? Meg lehet nézni a térképen. Három esztendő is kellett neki, amíg aztán megmozdult a víz. A Homoródot Szatmáron felül elvágták. Pedig azelőtt itt járt el a falu alatt. Hogy aztán az több vizet már nem öntött a lápra, el lehetett kezdeni az ásást. Emberek ásták a medret egész Nagyecsedig. Attól kezdve jött két gép. Nem is kettő, négy! Ügy van! Négy gép jött, ez biztos! Azoknak a gépeknek az volt a neve, hogy Báger. No, ez ásta meg a Krasznát. Ment a parton, vájta kifelé a földet. Ami meg a földet elvitte, kipakolta két oldalra, azt úgy hívták, hogy Tráncmutter. Még a gépészekre is emlékszem. A nevükre. Az egyiket úgy hívták, hogy Bállá Ferenc, a másikat Szabó Péter, ök voltak az innenső oldalon, Kocsord felől. Nagy dolog volt a gépmesterség. Szerettem volna kitanulni azt is, de nem lehetett. Mekkora kanálja volt annak a gépnek. öt mázsa földet harapott ki egyszerre. Éjjelnappal dolgozott. Hogy zörgött annak a kanala! — A lápi kincsekről hallott-é? — Hát már hogyne hallottam volna! Én mindent hallottam, amit a lápról hallani kellett. A nagyapám, az apám elbeszélt nékem mindent. Még akkor, amiták, mert hogy sok ember volt ott, mindenki arra várt, hogy csak maga lehessen jelen. Közben'meg a rengeteg föld csak szakadt kifelé a kanalakból. Meg tudnám mutatni most is azt a helyet. Nekem járt eszembe sokszor, nem kéne hagyni azt a kincset! Dehát mire eljött az ideje, hogy hozzányúlhattam volna, hova lett az erőm? Pedig kár azért a kincsért! Aki ügyesebb volt, az meggazdagodott a lápon. Az a nagysomkúti kupec! Annak is a Lápból való volt a vagyona. Apám elhajtott hozzá két gyönyörű, első osztályú ökröt, hogy vegye meg. Persze, hogy megvette, hiszen volt pénze, mint a pelyva. Apám az udvaron megállította az ökröket, este volt, bement a házba, a kupec nem vette észre. Ott volt az asztalán egy teljes véka máriás, egy másik véka tele rézpénzzel. Honnan lett volna az a teméntelen pénz, ha nem a lápból? Hiába volt neki az a rengeteg rézpénz, máriás, apámnak az ökrökért csak vaspénzt adott! — Azóta, hogy elment a Láp, nem történt az emberekkel semmi érdekes? — Hát már hogyne történt volna! Azokra is emlékszem én! Mindenre, ami Kocsordon volt. El is beszélem! Csak kérdés, hogy van-é hozzá még papírja? — Hát már hogyne volna! annyi mindenhez erteni, mert egy-valamiből nem élhetett meg az ember! Csalós volt a föld is, meg minden. Egyszer felvette a víz a lápot, aztán meg leszállt a láp megint, vissza. Ehhez kellett igazodni. Nekem hét mesterségem volt, mind kitanulva! Hát először is értettem a Láphoz. Mert az is egy mesterség volt. Azután ismertem a mezei munkát, azt mind, amit ott csaik kellett. Ez eddig kettő. Kerékgyártó mester voltam, meg ács. Külön. Azután bognár. Aki a hordókat csinálja. Akkor még nem reszketett az én kezem! A kovácsmesterséget is kitanultam. Na, akkor nem hét, csak hat! Dehát ennyi is elég, nem? Sok fa fordult meg az én kezem alatt. Annak mind elláttam a baját. Legjobban az égert szerettem! Azok közül is a piros bélű égert. Levágta az ember, aztán egy teljes esztendeig vizen kellett tartani. Lápi vizen. A víz kiszívta a fából, ami rossz volt, a fa magába szívta a vízből azt, ami neki kellett. Az ilyen fa nem pusztul el soha. Nézze meg, nekem piros bélű égerfából van minden. A szuszék, a véka, meg ez a lajtorja is, idősebb mint maga, nincs ezen még egy pisszenés se. Ha nem lett volna a fája egy évig a vizen, már rég megette volna a szú, vagy valami más féreg. Így meg nem pusztul el soha! Hát azt meg tudja-é mondani, A Kraszna — az árok —, amely elvitte a vizet Elmondom én... miért ne mondanám el? Na, ebbe tettük a csíkot, ha kifogtuk a láp vizéből Égig érnek az égerfák Híd a Kraszna vize felett Felhőhullám a láp felett Szamártövis a láp szélén Kékesdy Károly felvételei 9
