Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-29 / 2. szám

NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT VERES PÉTER BOLDIZSÁR IVÁN: A SZOlYlSZGClotVl Két évtizeden át azt az ajándékát kap­­. tam a sorstól, a véletlentől és a fel­szabadulástól, hogy Veres Péter szomszéd­ja lehettem. Hogy a felszabadulástól miért, nem kell mondanom, hiszen nélküle aligha élt volna egyikünk is. A sorstól azért, mert a szomszédság körülabroncsozta a barát­ságot abban a korban, amikor annak don­gái lazulni kezdenek. omszédolásunk leggyakoribb formája a keritésezés volt. Veres Péter kert­jének kapuja a Gárdonyi Géza utcára nyílt, de hosszabb volt a kerítése az én utcámban, a Balogh Adómban. Valahányszor elindul­tam hazulról, mindig reméltem, hogy Veres Pétert a kentjében találom; és féltem is tőle, mert tudtam hogy akkor (még jobban) elkésem. Veres Péter a kertben matatott, dolgozott, fát vágott, fűrészelt, gyomlált, vagy csak szemlélődött. — Sietsz? — kérdezte, amikor megpil­lantott. — Igen — feleltem. De már megálltam, a rácsnak támaszkodva. Már jött ö is a rácshoz. Ujjai között egy kis földet mor­­zsolgatott. A kerítés tövében laza volt a talaj, tavasszal, ősszel, hótlan télen a csiz­mája beleragadt. Kezet nyújtott a drót­kerítés reteszein át, csizmája talpa és sarka közt a kis mélyedést faágacskával tiszto­gatta. — Hát ha sietsz — mondta —, akkor siess. — Sietek. — El ne késs! — Nem kések. — De aztán szaladsz az autóbusz után. Szoktalak látni. Ez az autótlan évtizedben volt. Akkor utáltam a loholást és a busztologatást, az utóbbi években visszavágyom. Péter miatt is. Mert már tanított s intett. — Inkább sétálnál egy kicsit. Futáshoz már nagy a tested. Veres Péter minden áldott nap sétált, há­romszor is. Hajnalban ébredt, mint falusi munkás vagy krampácsoló korában. Hat­kor már sétált a Törökvész úton vagy a meredek Tömörkény utcán, ahol leánya és veje később házat épített. Sétált ebéd előtt is — vagy neki ebéd után volt? —, sétált alkonyaikor. Széles járású alakja, legen­dás csizmája, nyári kalapja, téli kucsmája’ hozzátartozott a Ferenc-hegyi tájhoz. Min­denkit ismert és mindenki ismerte. Vasár­nap elbújt, mert a kirándulók felfedezték, kinek a háza, kertje az, és megbámulták. Ezt gyűlölte. „Szót érteni”: kedvenc mon­dása és politikai gondolata volt, de azt tar­totta, szót csak azzal lehet érteni és vál­tani, akivel az ember emberként áll szem­be, nem parasztfiguraként vagy csizmás kandúrként. Ezt nem séta közben mondta el, mert nem szerette, ha gyaloglótársául szegődöm. Gyaloglásait egészségügyi sétának nevezte, de irodalmi és alkotói sétái voltak. Jártatta az agyát, mint — s ha most nem Veres Pé­terről írnék, nem tudnék ellenállni egy jó falusi hasonlatnak. De ha róla van szó, rettenetesen városinak érzem magam, mert annak éreztem magam szomszédja­ként is. A kerítésnél beszélgettünk sétái­ról is, természetesen. A kerítési beszélge­téseknek volt még egy bevezető szertar­tása. Olykor nem siettem, s ezt látta raj­tam, nem is kérdezte. Nem mintha sokat számított volna sietésem. Hányszor, de hányszor megesett, hogy fél lábon állva, kétszer-háromszor elbúcsúzva beszélget­tünk még egy órácskát, aztán nyargaltam haza, letelefonálni a megbeszélést vagy ér­tekezletet, ahova siettem. A másik kerítési bevezető ceremónia az időjárási eszmecsere volt. Veres Pé­ter szeretett az időjárásról beszélni, de nem úgy, mint az angolok és az amerikaiak, akiknél társalgási egyezmény, hogy a mon­danivaló hiányát töltik ki a szép idő, vagy az eső megvitatásával. Veres Péter azért beszélt az időjárásról, mert volt mondani­valója róla. Meg azért is, úgy sejtem, hogy nekem, a városi embernek, aki most vele együtt a város és a falu határán, egy bu­dai falusias, kertes, kecskés, sertésólas. tyúknevelő domboldalon lakott, átadjon megfigyeléseiből és tapasztalataiból. Mindig tanított, és mindig tanulni akart: volt ben­ne valami a jó papból. Megismertette velem az égboltot a fejem fölött. Nem mindegy, hol gyülekeznek a felhők alkonyaikor: északnyugaton a Gug­­ger-hegy és a Nagyhárs-hegy között, vagy északkeleten a Hármashatár-hegy felől. Az első zivatart hoz, a második országos esőt, s ahogyan Veres Péter ezt a szót mondta, nemcsak az ország területe, de az országos gond levegője is 'benne volt. A szárazságot gyűlölte, fejét csóválta, ha a második héten is örültem az egyfolytában, szépen sütő napnak. Még tiszta volt az ég alja, de ő már megérezte a valahol, a 'látóhatár mögött gyülekező sötét felhők alacsonyabb légnyo­mását. Nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy ez a parasztember, aki annyira egy a természettel, hogy az megsúgta neki tit­kait, mennyire érzékeny az időjárásra. Könnyebben megfájdult a feje a baromé­ter esése előtt, mint nekem. Furcsa, hogy ezt a divatos kifejezést „front van”. Veres Pétertől hallottam először. Sétáink alatt, mert sétáltunk is azért eléggé sokat, főképpen 1957 tava­szán. nyarán, szerettem volna minél töb­bet megtudni fiatal koráról, első irodalmi élményeiről, írói újraolvasásairól és újra­értékeléseiről. „Mindezt már megírtam”, mondta. Fiatalságáról, mondom, nem sze­retett se beszélgetni, se mesélni. Szemé­lyes dolgairól is alig. Lelkiismeretes és szenvedélyes családfő volt, „pátriárka”, ahogy később egy novellájában harmadik személyben önmagát megírta, de azt, hogy a második világháború végén elvesztette és hogyan vesztette el legkisebb fiát, egy írott visszaemlékezésből tudtam meg, nem be­szélgetéseinkből. Hogy a harmincas évek­ben, amikor már országos nevű író volt, minden szombaton érte mentek a balmaz­újvárosi csendőrök, bevitték az őrsre, oly­kor megverték, bezárták két éjszakára, és csak hétfőn hajnalban eresztették haza — ezt sem nekem mondta el, hanem nagyob­bik fiamnak, aki egyszer átment hozzá egy telefonüzenettel. Másnap megkérdeztem tőle, hogyan bírta elviselni? Séta közben találkoztam vele, szép nyári este volt, magam előtt látom ma is, ahogy szemben állt velem, oldalt fordult, lábát kissé szétterpesztette, botját letette maga elé a földre, de nem teste sú­lyát támasztotta rá, hanem inkább az em­lékeinek használhatta kapaszkodóul. Mo­solygott, elnézően, mint az apa. amikor a gyermek azt hiszi, nagyon értelmeset kér­dez, de voltaképpen butaságot mond. Kér­déssel felelt, mint gyakran, „ennyit leg­alább megtanultam Szókratésztől”. mondta egyszer. Ezt kérdezte: — Testileg gondolod, vagy lelkileg? Azt feleltem, hogy kérdezés közben nem választottam el a fizikai fájdalmakat a lelkitől. — Rosszul tetted. Csak a megaláztatást viseltem el nehezen. Vártam, hogy folytatja, óvatosan meg­kérdeztem, nem tiltakozott-e, nem vette-e igénybe budapesti irodalmi ismerőseit, de már legutóbbi témánkról, a Shakespeare előtti angol drámairodalomról beszélt. Ez még szomszédságunk idejének legelején történt, ami abból is látható, hogy Veres Péter még nem vezettette be a telefont, különben nem ment volna át hozzá a fiam. Erre az időszakra sóvárogva és saj­nálkozva gondolok vissza. Sóvárogva, mert a telefonálás után nem engedtem ki mindjárt Veres Pétert a ház­ból. Eleinte úgyszólván a küszöbön beszél­gettünk, nem akart zavarni, biztosan dol­gozom, nem szeretné a „szomszédasszonyt” se feltartani. Később leült, de kabátját té­len sem vetette le. Ezzel akarta jelezni, hogy ne tekintsük vendégnek, csak éppen szomszédnak, aki bármely pillanatban föl­kerekedhet és hazamehet. Az ötvenes évek elején, Veres Péter . telefontalan korában, barátai, ki­adói, lektorai, hívei és fontoskodó nyúzói rájöttek arra, hogy az én telefonomon át elérhető. Veres Péter maga soha senkinek nem adta meg a telefonszámomat és nem hatalmazta fel, hogy nálam keressék, ö meg inkább kiballagott a Gárdonyi Géza utca és a Kapy utca sarkára, a viharvert telefonfülkébe, és onnan beszélt, ha szük­sége volt rá. Nemegyszer rajtakaptam ha­zafelé jövet, hogy ott ácsorog a fülkében, türelmesen vagy türelmetlenül, rángatja a kagylót, vagy öklözi a készülék oldalát. Hívtam, gyere be hozzám, onnan egysze­rűbb. Csóválta a fejét, jó lesz itt is. Csak végső szükség esetén jött át hoz­zám. ha a telefonfülke rossz volt, és ügyes­bajos dolgát már nem tudta halogatni Ilyenkor úgy érezte, hogy a szívességet valamivel meg kell szolgálnia. Másnap mondta nekem: „Udvaroltam a szomszéd­­asszonynak.” Addigra már tudtam, milyen volt a Veres Péter-i udvarlás. Felhasználta az alkalmat, amikor feleségem a kertka­puig kísérte, és megállt minden gyümölcs­fánál, bokornál, palántánál, virágnál. Min­dent tudott, nemcsak a permetezésről, visz­­szametszésről és az oltásról, de a diófák növekedésének szokásáról, a kis őszibarack­fák rövid életéről és váratlan haláláról, az estikék túlburjánzó kedvéről és a kert vé­gébe ültetett málnás szeszélyeiről. Mindezt csak másodkézből tudom, mert a kertről, a fákról, a növényekről, a virá­gokról csak a „szomszédasszonnyal” beszélt. Észrevette-e, hogy én a kertnek csupán passzív élvezője vagyok, és ezért nem ér­dem rám pazarolnia titkait, vagy sajnálta az időt erre fordítani, hiszen velem az iro­dalom és a politika volt a témája, nem tu­dom. De kertemben, amelyhez viszonyom, öregedvén, cselekvőbbé változik, minden diófa és minden rózsatő Veres Péterre em­lékeztet. VERES PÉTER Haza és nép Azt hiszem, jól tapintom: engem itt elég sokan „narod­­nyik”-nak, sőt — ne köntörfalazzunk —, nacionalistának tartanak. Vitairat helyett: megfigyelte, vagy legalább észre­vette-e már valaki, -hogy én az írásaimban és beszédeim­ben a haza, hazafiság, sőt még a hazaszeretet szót is igen ritkán használom? Nem a tagadás okán, nem, nem, ha­nem egyrészt eredendő ridegparaszti és írói ízlésből: eze­ket a fogalmakat az én ifjúkoromban az ellenfeleink, az uralkodó osztályok csatlósai, íródeákjai, hitetlen és ci­nikus újságírók és nagypipájú, kevésdohányú bankett­politikusok, a „hazaffyak” kisajátították és az élősdiek hazug hangszerelésével, mielőttünk, szegény faluszéli ma­gyarok előtt, lejáratták. Nem lett belőle se föld, se mun­ka, se kenyér. Még csak „jog” se...! Másrészt — s ez még fontosabb — mint gondolkodásban és ízlésben kollekti­vista lélek, már kezdettől fogva mélyebbre törekedtem: a haza mint földterület csak a néppel mint közösséggel lesz országgá és nemzetté. Hiszen a mi őseinknek „haza" volt már a Volga menti Magna Hungária is. „Dentu- Mogeria” is, sőt ha csak rövid ideig, Etelköz is, haza lett a Duna—Tisza melléke is (de így van ez a világ többi népénél is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egy­­egy hazát el kellett hagyni? A nép, mint közösség, egy sajátos politikai,' szellemi-lelki és „sors-kohézió”. Bele­értve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: az Ár­pádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd a Rákócziét és Kossuthét! Hisz volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a ma­gyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahogy megmaradtak sokszázados szolgaságban is a szomszé­daink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok! így a nemzetfogalom is nemcsak tör­ténelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a mesz­­sze jövőben hogy s mint lesz, hogy a „megmaradás” és „átalakulás” örök (dialektikus) törvényei miként érvé­nyesülnek a népek életében, az maradjon nyílt kérdés: most „ez van”! A szocialista Közép-Európában egy Ma­gyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is... Máskülönben miért építenénk benne szocializmust? Újra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a XIX. században, a francia forradalom után ala­kultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes volna. Igen, de mit szóljunk a régi gö­rögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk Mara­­thonról és Thermopylairól? Hova tesszük Homéroszt, és Aiszkhülosz. Szophoklész, Euripidész közösségi drámáit és tragédiáit? És Rómát, a korait, az impériummá növe­kedés előtt? Vagy az íreket, akik 1600 éve harcolnak azért, hogy a „zöld sziget” valóban az írek országa le­gyen? Mi ez? De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is. Amikor idejöttek, a magyarság népi-nemzeti közösség volt, ha ugor—türk keveredésben is. Olvassuk el Kézai Simont, de akár Anonymust, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem „apologétái” is! Hogy hadakozik Kézai a német Orosius állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Alarik seregéből kivetett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkektől származtak volna! Sőt: Ké­­zainál már ez a kifejezés is megvan: „Isten szava és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelen­jék” stb. stb. A feudalizmus csak elhalványította és ahol lehetett, el­fojtotta a népi közösségek nemzeti összetartozás-érzését, mert keresztül-kasul dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme, mihelyst a feudalizmus meg­gyengült, majd megbukott, Európában s tovább az egész földön, nemzeti államok keletkeztek, és keletkeznek ma is. Miért? Persze, van erre válasz, de én itt most csak a kérdést teszem fel. Az válaszoljon, akinek kétségei vannak! A „Történelmi jelenlét” című kötetből 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom