Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-07-16 / 14. szám
VÉGH ANTAL NÁDUDVARI FEKETE CSERÉP — A fazekasmestert keressük! — Én vagyok — mondja egy, már első látásra is nagyon rokonszenves fiatal, magas ember. Kormos, agyagos kötény van előtte, ócska kék munkáskabát rajta, pernyés, kormos sapka a fején. Az orra körül is jókora koromfoltok. Egy nagy üst előtt áll, amelyben forr valami nehéz, fekete folyadék. A mester ebbe mártogatja szebbnél szebb formájú fekete cserepeit. Nagy merőkanállal öntözgeti az edényeket, aztán kiteszi mindegyiket az üst melletti padkára. — A legjobbkor jöttek, éppen most szedtünk ki egy kemence edényt! Ott a kemence is, még meleg, abból kerülnek ide a cserepek, a forró fekete fürdőbe. Mielőtt szétnéznénk, máris jó volna megtudni, miféle művelet ez itt. A mester 'készséges magyarázatba kezd. Az igazi, munkáját szerető ember lelkesedésével beszél. Dehogy vagyunk terhére, aki szereti a mesterségét, örül minden érdeklődésnek. Arról van szó, hogy a nádudvari agyagból készült fekete cserép átereszti a vizet. Vagyis pontosabban áteresztette. Ez ellen próbáltak védekezni belső mázzal, lakkal, de ez a fajta mesterkedés nem hozta meg a kívánt eredményt. Az Iparművészeti Főiskola szakembereinek segítségével mostanra sikerült kikísérletezni egy olyan folyadékot — paraffinolajból és nyersgumiból főzve —, amely eltömíti a cserép pórusait, ezáltal vízhatlan lesz úgy, hogy az edény állagán semmiféle változást nem okoz. Most már tehát tudójuk, miféle munka folyik itt a műhelyben, úgyhogy sort lehet keríteni a megismerkedésre. Ifjú Fazekas Lajos vendégei vagyunk. Csak keveseknek kell bemutatni a fiatal mestert, mert akik valaha is hallottak a nádudvari fekete cserép históriájáról, azoknak nem ismeretlen ez a név. Mióta is készül Nádudvaron cserép? A török kori ásatások idejéből is kerülnek felszínre edények — a Fazekas család pedig kimutathatóan az 1700-as évektől műveli ezt a mesterséget. Nemcsak a név a bizonyíték, hanem sok írásos és tárgyi emlék is, hogy a ma élő nádudvari Fazekasok fazekasmesterséget űztek évszázadokon át. Nézzük a családfa mai ágait. ö itt ifjú Fazekas Lajos. Az édesapja id. Fazekas Lajos ma is élő, nagynevű mester. A nagyapa szintén Fazekas Lajos volt, és persze mester ő is — már halott. És itt a tízéves legényke, a legifjabb Fazekas — nem nehéz kitalálni, hogy Lajos ő is. — Bizony, nagy csokor virággal kellett kiengesztelnem emiatt az asszonyt, mert ő más nevet akart a gyereknek. Most már, hogy jó pár éve benne van a családban, belátja, hogy nem lehetett ennek a gyereknek más nevet adni! Hogy teljes legyen a kép: idős Fazekas Lajosnak van egy testvére, id. Fazekas István, aki szintén mester. Azért idős, mert van még egy Fazekas István — az ifjú —, id. Fazekas Lajos fia — ifjú Fazekas Lajos testvére. És a harmadik fiú, Ferenc, ő „csak” Fazekas Ferenc. Már önálló ő is. Ennyi jelenleg a nagy nádudvari cserepes dinasztia. Rajtuk kívül még egy család foglalkozik itt agyaggal, de ők csak mai, közönséges cserepeket, főként virágcserepet készítenek. És a nevük sem Fazekas. Persze akad mostanában az iparág újjászületése után még néhány ember Nádudvaron, aki ugyancsak a Fazekas nevet viseli, azt gondolva ezzel, hogy a név mellé a tudomány is kijár — csak úgy! Szó sincs erről. Nádudvar határában jóféle agyagot rejteget a föld — pár száz évezrede. Mert nem igaz, hogy mindegy: agyag, az agyag. A homokkal megfelelően keveredett agyag a jó. Azt bányásszák ki itt a község határában, a Szelencés-dűlőben. A szövetkezet még bulldózert is ad, hogy a földet ma ne kézi erővel kelljen eltakarítani, mint hajdan. A kibányászott, jól megmunkált agyagnak pihenni kell. Egy év után már hozzá lehet nyúlni. A négyéves agyag kezd úgy igazi is lenni. A java, a szebbje tízéves. Minél öregebb, annál jobb! Az agyagkeverés, a taposás, a szitálás külön tudomány. Még a bányászata se csak amolyan segédmunka! — Mikor határozta el, hogy fazekasmester lesz? — Amikortól az eszemet tudom! Nagyapáméknál nőttem fel. A nagyanyám mázolta is az edényt. Nagyon jó keze volt hozzá. Az apám oda volt a háborúban, ötéves voltam, amikor először láttam őt. De akkor én már korangoztam, mintáztam! Az apám, mikor hazajött, megnézett először engem, aztán azt, amit az agyagból csináltam ... Szaladtam a könyv mellől, ki a műhelybe. Ugyanúgy a gimnáziumból is ide, haza Nádudvarra. És soha se kirándulni nem mentem az osztállyal, se máshova. Nekem jönni kellett haza! — Megparancsolta valaki? — Nem. Az apám kemény, szigorú ember ma is, neki köszönhetem, hogy fegyelmezett vagyok. De nem az ő parancsszavának engedve jöttem a műhelybe, amikor csak lehetett. Érdekelt az agyag: mit lehet belőle kihozni. Szenvedélyemmé vált ez a munka. Aztán elolvastam mindent a szakmáról, a nádudvari fekete cserépről, a családunk történetéről. Soha egy pillanatra sem gondoltam rá, hogy én, amíg élek, mást is csinálhatok, mint ezt a munkát. A nádudvari fazekasiparban az utóbbi néhány évtizedben következett be a robbanás. Igen, mert az életforma-változással a használati eszközök is megváltoztak. Ezen a vidéken a háztartásban szükséges edények zöme — szinte kivétel nélkül — mind cserépből készült. Csak néhány, a mester felsorolásából: minden vizesedény, a mosdótál, a csirkeitatótói a kalapos korsóig, amelyben olyan jó sokáig maradt hideg az aratáskor mezőre vitt ivóvíz. De cserépből készült a tányér, a zsírosbödön, a lisztesbődön is. Aztán a tejesköcsög, a locsoló, a juh fejőtál, a csörögéstál, a lekváros szilke, a tejfeles szilke, a káposztafőző fazék, a csigalevest főző fazék — egyszóval minden, ami a régi háztartást szolgálta. Ezek az edények mára szinte teljesen eltűntek a közhasználatból. Mi várt tehát az évszázados fazekasiparra? A megújulás vagy a megsemmisülés. Ennek a nagy, tartalmi és formai megújulásnak a mestere ifjú Fazekas Lajos. Nem zárkózik el a kemény kérdésektől: — Iparosnak tartja-e magát, vagy művésznek? — De kár, hogy nincs nagy, hosszú bajszom, mint a nagyapáméknak! Neki ha nehéz kérdést tettek fel, megsimogatta a bajuszát, és közben kigondolta, mit feleljen. Iparos ember vagyok, ez biztos. Egy ősi iparágat művelek, amelyikbe beleszülettem. De nem úgy akarom csinálni, ahogy az őseim csinálták. Nem akarom utánozni még a legremekebb alkotásaikat sem! Ogy akarom tartalmában és formájában megváltoztatni ezt az iparágat, hogy minden értéke megmaradjon, de magamat is ki akarom fejezni, meg ezt a kort, amiben élek. És ehhez, azt hiszem, már nem elég csak a mesterségbeli tudás. Sokkal több is kell annál. Hogy ez a többlet megvan-e bennem, azt döntsék el azok, akik megnézik a munkámat! Nézzük meg! A színekről nincs mit beszélni. Régen mindenféle színes cserepek készültek Nádudvaron. Ma, ifjú Fazekas Lajosnál csak fekete cserép készül. — Az igazi mindig is ez volt. A színes cserépre alighanem csak a közszükségleti igény kényszerítette a régi mestereket. Ma ez az igény nincs, tehát megszűnt a kényszer. Az is egyértelmű, hogy megváltozott a cserépedény funkciója, tehát a lényegének is változni kellett. Ma lakásdísz a nádudvari fekete cserép. Még akkor is, ha olykor használati tárgy, mint a hamutartó vagy a váza! De a formáknak meg kell maradniuk! A juhtejes edénybe ma már senki nem önt tejet. Ezért a tál nem is kell, hogy olyan mély legyen. A korsókba egy-egy szál virág ha kerül. Tehát meg lehetett nyújtani a korsó nyakát. A zsírosbödön, a lisztesbödön kecsesebb lett. A csörögéstál finomabb, könnyedébb, elegánsabb. — Nem vezet ez a folyamat az olcsó dekorációhoz? — Biztosan lesznek, akik ott kötnek ki. Mert a cserépből is lehet bóvli, akár fekete, akár színes. Én azonban úgy érzem, túl vagyok már ezen a veszélyen. Éppen úgy, mint a régi utánzásának a zsákutcáján is. Ezt az utat nem egyedül jártam végig. Dr. Béres András és dr. Varga Gyula, a néprajz és a modern iparművészet kiváló ismerői értették meg velem: új tartalom, új forma szükséges. De a megújhodásban vissza kell menni az ősökhöz. Múzeumot jártam, és régi parasztházakat. Ügy érzem, visszataláltam a tiszta forráshoz! — Mi ez a tiszta forrás? — Az ősi, a népi cserép. Lemásolni? Az a halál! Az ősi forma továbbvitele jelentheti az életet. Az eredetiből semmit nem szabad elvenni. Hozzátenni, igen. De úgy, hogy legyen tisztában vele az ember: megváltozott az edény funkciója! Ismerni kell a nádudvari cserép teljes kultúráját. Semmit sem vihetek bele, ami attól idegen. Mert akkor, ha hirtelen kelendő is, de eltorzul minden! — Veszélyes a kelendőség? — Van benne veszély! De tudnom kell azt is: nem vásárolhatja meg mindenki a nagy, teljes formagazdagságban pompázó edényeket. Ezért apróbb darabokat is kell csinálni. De nem a gyors pénzszerzés mohóságával ! — Kitaposott már ez az út, vagy vannak még akadályok? — Néha elakad az ember. — És akkor mit tesz? — Ki, mit. Én hazaszaladok édesapámhoz! — És a legifjabb Fazekas Lajos majdan? — Ki tudja? Már meg merem mutatni, amit mostanában formázott a gyerek! — Sose fárad el? — De! Sokszor! — És mi az, ami pihenteti? — A korong. Ha odaülhetek mellé. Az elfelejtet velem mindent. A korongtól úgy állok fel, mintha újjászülettem volna. Vesz az ember egy marék agyagot... Ott a polc, csak érte kell nyúlni. Aztán a mester kézbe kapja az agyagcsomót. Mint az asszonyok a gyúródeszkán, jó erősen, beledőlve a munkába a teljes felsőtesttel — munkálja. Bizony, egy-két aszszony tanulhatna tésztagyúrást a mestertől. Mert a korongozás előtt az agyagot úgy kell megmunkálni, mint a legfinomabb levestésztát. Aztán egy kattintás a korongot hajtó villanymotor kapcsolóján. Régen persze Nádudvaron is lábbal hajtották a pedált. De a gépi erő egyenletesebben mozgat. Ott a nagy darab agyag. Ráteszi a mester a kezét. Forog az anyag Egyszer csak elkezd nőni, karcsúsodni. Egy edényben víz. Abba mártogatja a mester azt a bőrdarabot, amivel az agyagot megérinti. Mert puszta kézzel sohasem nyúl hozzá. Már arasznyi a forma, forog, alakul. Nézem a mester arcát. Mintha egyes egyedül lenne most a világon Elmerül az anyag érintésében, lehet, hogy nem is kézzel, a szeme villogásával formálja az egyre karcsúsodó, szépülő korsófigurát? Mit tud az emberi kéz, mennyi áldás sűrűsödik az emberi kéz mozdulataiba. És az agyag. Ez az egyszerű, földből kiszakított világdarab. Hogy tud engedelmeskedni! Újra, meg újra vízbe mártja a mester azt a bőrdarabkát. — Víz nékül nem megy! Gyönyörű a példázat: hajdan valaki leült a korong mellé. Forgatta, formálta az agyagot, de nem lett belőle semmi. Aztán elkeseredésében könny csordult ki a szeméből. Rá a forgó agyagdarabra. És egyszer csak engedelmeskedni kezdett az a könnyáztatta földdarabka. Lett belőle valami. Most is, itt a mester keze alatt... Már egészen karcsú, szép a korsó. És egy-egy parányi érintésre is mennyit tud változni. Hol öblösebb, hol egyre merészebben karcsú. Forog, mint maga a Föld. Az ősvilág megteremtődése, forgó mozgásának ritmusa alakíthatott így mindent. Hogy is volt csak? De régi dolgok jutnak az ember eszébe... ! Nyéky tanító úr elmagyarázta, hogyan teremtette Isten a világot, az embert, markai között szorongatva a földet, amelyből az ember is vétetett. És én akkor elképzeltem ezt az egész isteni, nagy műveletet. Most a kezét gyúrja, most az arcát formálja. Földből, isteni kézzel. & íme, most itt van minden előttem. A föld, a kéz, a forma. Mert minden így történhetett. Csakis így! Kész a munka. Egy szép, kecses, könnyű, finom vonalú m S áSftö*" ■■Sk in 8
