Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-11-20 / 24. szám
olyan mély, értelmi igénye, amikor a muzsika már nem elég, beszélnie kell, mesélnie kell, történetet elmondania. Neményi Lili a zenének és a szónok, költészetnek és muzsikának azon a mezsgyéjén él, ahonnan a két birodalmat nemcsak áttekinteni, hanem birtokolni is lehet. Mit tud az éneknek és a szónak ez a kivételes művésze? Egymaga be tud népesíteni egy egész színpadot, néhány gesztussal mozgalmassá tud tenni egy álló térséget. Meleg idillt teremt egy Burns-költeménnyel — John Anderson, szívem, John — átéli egy Juhász Óyula-vers csituló nosztalgiáit — Milyen volt szőkesége — drámákat riaszt fel a szívben és a gondolatok közt spirituálékkal, végigéli egy szerelem tragikumát az utolsó, öngyilkos elhatározásig, viccet mesél francia szellemmel, mond és énekel Adyt, Kosztolányit, Babitsot, magyar költők versét és külföldiekét, egykorit és mait ad elő — „előad”? nem: beszélget velük és az ő szavukkal beszélget velünk, közönséggel. Közvetlenül, meghitten társalog, bevon egy meleg, otthoni körbe. Énekszóval megrajzol egy ismerős vidéket, őszi mezőket és szelíd felhőjárást fölötte, megrajzol egy idegen utcát, tele leskelődő veszedelemmel, kocsiutazásra visz egy rozoga bricskán, régi menüettre hív, és megleseti velünk, mi történik hársfaágak csendes árnyán. Az énekszót tudja Neményi Lili. Azt tudja, hogy mi mindent, mennyi emberségeset közölhetnek egymással az emberek, ha megtalálják a szívükben a régi éneket, ha kiválasztják a gondolataik közül a pontos, a kifejező, az igaz szót. Mátrai-Betegh Béla ÉNEKSZÓ Neményi Lili estje Lehet-e énekelve beszélgetni? Ügy tetszik, nem. Vagy énekel az ember, vagy társalog. Az éneklés még szűkebb körben is, kivált azonban nagyobb nyilvánosság előtt, mindig produkció. Mindig előadás. Kiáll egy ember a többiek elé, kiáll egy művész, és „előad”. A meghittségbe, a közvetlenségbe belép valamilyen ünnepélyes feszélyezettség. Pedig szép magyar kifejezésünk ez: énekszó. Nem is tudom, más nyelv ismeri-e? Azt jelenti, hogy mi, magyarok, tudunk énekkel szólni egymáshoz. Legalábbis tudtunk, hiszen szavunk született rá. Csakhogy az idők során a szép szó kettévált, elhagyta egymást, s ma már úgy tetszik, hogy, mint az imént mondtam, vagy énekel az ember, vagy szól. Azok, akik ott voltak — sokan, sokan — Neményi Lili, operaházi magánénekesnőnk sanzon-estjén a Zeneakadémián, tanúi lehettek az elszakadt szó találkozásának, szép kifejezésünk újraegyesítésének. Neményi Lili tud énekelve beszélgetni. Operaházi magánénekesnő? Pillangókisasszony? Hadd használjak helyette egy ugyancsak elmúlt kifejezést: társalkodónő. Egy művész, aki a közönségével olyan meghitten tud társalogni dalban, mint mi már, e kapkodó, lélekszakadt világban talán prózában sem, talán szűk baráti, szűk családi körben sem. Énekszó, igen. Neményi Lili visszaadta az elvált szópár két felének egyenjogúságát ezen az esten: dalban szólt Neményi Lili a pódiumon és szavával énekelt. Mint valaha Medgyaszay Vilma, mint valaha Edith Piaf. Viszszaadta egy finom és érzékeny műfajnak, a versbe szőtt zene és a zenébe szőtt vers műfajának, a sanzonnak, egykori, nemes művészi rangját. Novotta Ferenc felvétele Énekszó, igen. Van az emberi szónak, az emberi beszédnek egy olyan magas érzelmi hőfoka, amikor már beszélni nem elég, verselni kell. És van a versnek egy olyan pontja, olyan pillanata, amikor át kell forrnia énekké. És van a zenének egy MAGYAR FILMESEK A NAGYVILÁGBAN II. Bécs meghódítása A húszas évek magyar emigránsai szerencsés periódusban érkeztek Ausztriába. Bár a felbomlott Monarchia elvesztette az első világháborút, a fiatal Osztrák Köztársaság gazdasági életén ez kevéssé látszott meg. Az élelmes üzletemberek megnyergelték a konjunktúrát; 1917 után a gyártott filmek száma egyenletesen nőtt, és 1920-ban elérte a 140-et. Az eddig alig számba vehető osztrák filmipart egyszeriben jegyezni kezdték a nemzetközi filmpiacon. Ebben az „árfolyam-emelkedésben” Sascha Kolowraton kívül jelentős része volt a rendkívül népes — bár tehetség és világnézet tekintetében meglehetősen tarka — magyar emigrációnak. Ha valaki kíváncsiságból fellapozza az osztrák némafilmek katalógusát, léptennyomon magyar nevekre bukkan. Akadtak, akik úgy gondolták: itt új hazára lel-* tek, mások átmeneti megoldásnak tartották ezt a bécsi közjátékot, amíg otthon rendeződnek a viszonyok. Ismét mások ugródeszkának, nemzetközi karrierjük első állomásának tekintették. Külön érdekesség, hogy az osztrák fővárosban nem magyar rendezők is szívesen nyúltak nyersanyagként magyar írók, forgatókönyvírók regényeihez, színdarabjaihoz. Feldolgozták odakinn A kuruzslót (Földes Imrétől), a Tájfunt (Lengyel Menyhérttől), A testőrt (Molnár Ferenctől), a Serpolette-et (Btró Lajostól). A legközvetlenebbül két olyan ember révén gazdagítottuk az osztrák filmművészetet, akinek a munkássága végighúzódik a magyar művész emigráció két világháború közötti időszakában. Ez Kertész Mihály és Korda Sándor volt. Kertész az emigránsok előtt érkezett. Nem a szükség vitte, hanem személyi ellentétei támadtak, megsértődött, és bízva képességeiben, felült a bécsi vonatra, és „öt perc múlva” a Sascha Film rendezője lett. Névjegyként a befogadó ország filmművészetének asztalára Boccaccio című filmjét tette Lukács Pállal és Lenkeffy Icával a főszerepben. Itt már nem forgatott annyi filmet mint Budapesten, ám közben változtak a körülmények: a gyártás több tőkét, nagyobb szervezettséget kívánt; nőtt a méterhossz és a követelmények mércéje is megemelkedett. A budapesti néző még a háborús évek és azt követő külföldi filmínség idején megelégedett a szegényesebb kiállítással, az egyszerűbb megoldásokkal. A bécsiek már világszínvonalat vártak, igazi látványosságot, ha tömeget írt elő a forgatókönyv — a statiszták valóságos seregét. Nos, Kertész Mihály mindennek eleget tett. Jól választotta meg témáit, s akár egy tábornok, úgy mozgatta a ma is bizonyára szuperprodukcióknak nevezhető, kalandos történeteit. Például 1922-ban a Bibliából közismert Sodorna és Gomorra pusztulását, 1924-ben pedig A rabszolgakirálynőt, amely olyan sikert aratott, hogy hét esztendővel később szinkronizálták. Produkcióinak sztárja — amíg útjaik el nem váltak — felesége, Lucy Doraine volt. A Tanácsköztársaság leverését követően Magyarországot elhagyó Korda Sándor már politikai emigránsként érkezett ki. Mint az 1919-es Filmdirektórium tagjára börtön várt. Vele tartott felesége, Farkas Antónia, aki Maria Cordaként vált ismertté. Korda vándorútja első állomásán hét produkcióval írta be nevét az osztrák film történetébe. ö is Sascha Kolowratnál kezdte, s korábbi ismeretségük révén maga dönthetett: mit is csinál. Választása Mark Twain regényére, a Koldus és királyfira esett. A kettős címszerepet — 1920-ban magyar gyerek, Lubinszky Tibor játszotta. Ezt 1922-ben három kiugró siker követte. Az elsüllyedt világot Bíró Lajos írta, s egy olasz fesztiválon díjat is nyert. A rejtélyes módon eltűnt Habsburg herceget — a főszerepet — olasz színész játszotta ugyan, de partnerei Várkonyi Mihály (Victor Varconi), Lubinszky Tibor, Lukács Pál, Maria Corda magyarok. Verne Gyula Nemo kapitány című regényéből készült A tenger urai, technikai megoldásaival kápráztatta el a nézőket. A forgatócsoport Dalmáciába utazott, hogy minél élethűbb legyen a környezet. Mindez azt jelezte, hogy a hajdani újságíró és a szakmát Kolozsvárott a gyakorlatban elsajátító ifjú rendező már 29 esztendős korában jól tudta: hogyan kell igazi mozit csinálni. A harmadik siker a Sámson és Delila volt. A gyakorlattal egy időben Becsben az elmélet, a kritika is magyar megalapozóra lelt Balázs Béla. a költő személyében. A Nyugat nemzedékének e kitűnő képviselője 1919 és 1926 között a Tag hasábjain megteremtette a rendszeres, művészi igényű filmkritikát és A látható ember című, 1925- ben megjelent kötetében lefektette filmesztétikájának alapjait. Rendkívül jelentős lépés ez, hiszen még sokan és sokáig tagadták a film önálló esztétikájának létjogosultságát, sőt akadtak olyanok is, akik kétségbe vonták művészi voltát is. Közben a konjunktúra Bécsben alábbhagyott. A produkciók száma 140-ről 55-re esett vissza és a legkiválóbb erők, köztük a magyarok is új lehetőségek után néztek. A merészebbje Hollywoodot, a megfontoltabbak a szomszédos Németországot választották. Bécsben még Deésy Alfréd aratott sikert, aki 1927-ben társával, Rodriguez Endrével (ma Dániában van) A villamosszék árnyékában címmel Sacco és Vanzetti perét vitte felvevőgép elé — olyan eleven aktualitással —, hogy a befejezést csak akkor forgatták le, amikor már a hírügynökségek világgá röpítették az ítélet hírét. Abel Péter Korda Sándor és Co rinne Griffith Charles Laughton (jobbról a második) a Rembrandt című filmben, amelyet 1936-ban rendezett Korda Sándor Várkonyi Mihály A
