Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-12-04 / 25. szám
AUSZTRÁLIAI MAGYAROK NYOMÁBAN I. Dr. Kempf, a világjáró „Mi 1865. augusztus 8-án Kuxhaven német kikötőből, ámbár nyugati ellenszél mellett, az Északi tengerre léptünk.. így kezdődik dr. Kempf József első beszámolója világ körülinek szánt útjáról, a Vasárnapi Üjság 1867. január 6-i, 1. számában. A mai hírközlés gyorsasága mellett nem tűnik fel túlságosan frissnek a csaknem másfél esztendős eltolódás az esemény és a tudósítás között. Csakhogy, ennek — egy híján — éppen száztíz esztendeje. Akkor a hírek, akárcsak az emberek némileg lassabban jártak. Dr. Kempf József hazánkfia világ körüli útra indult, mégpedig úgy, hogy ezt az akkor sem olcsó utazásnak a költségeit útközben, munkájával keresi meg. Kalandjairól és tapasztalatairól azért maradhatott fenn tudósítás, mert az orvos történetesen a Vasárnapi Újság buzgó kiadóhivatali pénztárnokának, Küzdi Albertnek volt a testvére, s élményeiről rendre beszámolt fivérének, aki a leveleket közzétette a lapban. A vállalkozó szellemű orvos „egy bátor lelkű nő, Szalay Erzsébet társaságában adta magát a világ körüli útra”, mely tény ugyan romantikus találgatásokat ébreszt a késői utódban az utazás indítékai felől anélkül, hogy ez irányú kíváncsisága kielégülne. Egyszóval Kempf doktor elszegődött hajóorvosnak a „La Rochelle” nevű vitorlásra, amely német kivándorlókat szállított a távoli Ausztráliába. Az utasok azonban még el sem hagyták Európát, már súlyos megpróbáltatásokat kellett elszenvedniük. Olyan viharba kerültek, hogy kilenc napig vesztegeltek Calais közelében, míg végre elindulhattak Madeira szigete felé. Dél-Afrikában, a Jóreménység fokánál egész hónapot töltöttek, s újabb húszonöt napi vitorlázás után, viharok és jégesők közepette, éppen karácsony estéjén érték el Ausztrália partjait. Közben a hajón tífusz tört ki, ezért vesztegzár alá helyezték utasait, ami ugyan napi egy guinea fizetéssel, valamint teljes ellátással növelte Kempf doktor jövedelmét, a veszteglés további késedelmet okozott, és a 411 utassal együtt csak 1866. február 2-án léphetett partra, s jutott Brisbane-be. „Az egész utazás alatt a hajón 72 halottam volt, 14 gyermek pedig a hajón született..Ez az egy mondat többet árul el a kor kivándorló szegény tömegeinek sorsáról, mint kötetnyi leírás. Állítása szerint, noha Ausztráliában akkor már szép számmal éltek magyarok, Queenslandben ők voltak az elsők „kik mióta talán a világ áll, e földre léptek”. Felvette különböző járandóságait, és a queenslandi királyi orvosi karnál vizsgát tett, hogy engedélyt kaphasson orvosi gyakorlat folytatására, mint „orvos-sebész és a bölcsészet tudora... Ezt mindjárt azon nap már el is kezdtem, mert Wittgenstein itteni cukrász fia combját törvén, itt azonnali orvosi segítségemet vették igénybe.” Ezután 125 fontért megvette egy távozó orvos házát, bútorait, gyógyszertárát. „Kezdetben az én állásom is igen sok nehézséggel járt. Folytonosan három nyelven kellett beszélnem. Ütitársnőmmel magyarul, legényemmel s gazdaasszonyommal németül, a betegekkel angolul, mert itt más nyelvet nemigen hallani, a németet pedig nemigen szeretik. Hála az égnek, hogy mi magyarok vagyunk. Hazánkat Afrikában és Ausztráliában leginkább a forradalom óta kezdik némileg legalább nevéről ismerni, s rendesen azt kérdezik: Ah, you are from the country of Kossuth — ó, ön Kossuth hazájából való? S ha erre azt mondom, hogy igen, mindenki megbecsül.” Tudományos érdeklődése széles körű. Bemerészkedik az ausztráliai sivatagba, kirándulásokat tesz a csendes-óceáni szigetvilágba, csigákat, kígyókat, madarakat, néprajzi tárgyakat gyűjt. Érdeklődésében a szakszerűség keveredik a naivitással: „Az itteni bennszülött vad emberek, az úgynevezett Bushmanok nyelvének egyes szavaiban máris sok hasonlatosságot találtunk a magyar nyelvhez. Ilyen szavaik például: Kény era (kenyér), maró (marok), ugorj (ugorj), magolj (eszik) stb. Ez még közelebb vizsgálatom tárgya lesz. Szalay Erzsébet különösen kedvét találja ezen vad nyelv tanulmányozásában, s leckét vesz egy Tomy nevű bushmantól, aki e néptörzs volt királyának testvére ...” Orvosi gyakorlat és természettudományos gyűjtés közben készül útja folytatására: „Fél év múlva Sydney-ből Japán fővárosaiba szándékozunk utazni, s e célból már erősen tanulmányozom a Japan and her people című munkát, valamint az ottani nyelvet is. Már némi biztatást kaptam, hogy egy ottani vaspályánál állást kapok ...” A tervezett út azonban elmaradt, s Kempf doktor öt évig Ausztráliában maradt. Orvosként működött tovább, de hatással volt rá az is, ami annyi munkást és kivándorlót, reménykedőt és reményét vesztett embert csalt akkor a világ túlsó végére — az ausztráliai aranyláz. Bogáti Péter MAGYAR FILMESEK A NAGYVILÁGBAN III. Berlin, London, Moszkva Az osztrák filmiparban, mint arról korábban már szóltunk, sok magyar dolgozott. Berlinben és Münchenében a magyar művészek foglalkoztatása már kifejezetten divattá vált. Kezdetben néhány óvatos művészünk még úgy próbált érvényesülni, hogy angolos hangzású nevet vett fel (Mary Kidd, Mici Palma, Peggy Normann, Teddy Bill), de eljött az idő, amikor a tőzsgyökeres német színészek magyaros hangzású művésznéven alapozták meg karrierjüket! A magyar hullám természetesen nem korlátozódott a stúdiók világára, hanem képviselőit a színházakban, az operaszínpadokon, a hangversenyéletben, újságszerkesztőségekben, tárlatokon, könyvkiadóknál is megtalálhattuk. Aki ide utazott, lépten-nyomon honfitársra bukkant. A Németországban letelepedett művészek életútját vizsgálva, a filmesek között három csoportot különböztetünk meg. Az elsőbe azok tartoztak, akiknek a művészi múltját magyar stúdiók, illetve színpadok jelentették. A második olyanokból állt, akik másutt (például Bécsben) már európai hírnevet szereztek. A harmadik kategória fiataljai azt remélték, hogy odakinn a nagy mesterek mellett, kedvező körülmények között tanulhatnak vagy — s ez volt a gyakoribb — mesebeli karrierről álmodoztak. Kertész Mihállyal és Kordával természetesen itt is találkozunk. Az előbbi inkább úgynevezett közös produkciókat forgatott Párizsban, Berlinben vagy Bécsben, az utóbbi — két magyar bankár meg a saját pénzén — önálló vállalkozásba kezdett. Üzleti érzéke most sem hagyta cserben. Berlinben bemutatkozásul Rudolf trónörökös és Vecsera Mária tragikus szerelmét választotta, azt a történetet, melyet a későbbiekben többször is, mások is feldolgoztak. Az 1924-ben bemutatott Mayerling főcímlistáján a hazai neveknek ismét egész sorát találjuk. A forgatókönyvet Bíró Lajos írta, a ruhákat Vértes Marcell tervezte, a szereplők között ott volt Maria Corda, Zátony Kálmán, Huszár Károly és Fenyvessy Emil, a budapesti Vígszínház nagy művésze. Az operatőr is magyar — Farkas Ákos — volt. Néhány esztendővel később, 1926-ban már amerikai— német érdekeltségű vállalatoknál dolgozik. Az önagysága nem akar gyereket francia bulvárregény. Hollay Kamilla — a berlini közönség egyik kedvence — játszik benne, és természetesen Maria Corda, aki elsősorban nem mint feleség jutott ismételten jelentős feladatokhoz, hanem jellemábrázoló tehetsége és művészi erényei révén. Clement Nagy Kató Vautel könnyed iparosmunkáját jelentős művész egyéniség — Balázs Béla — ültette át a film sajátos képi formanyelvére. A költő, esztéta és kritikus ennél a forgatókönyvnél fedezte fel a gyakorlati munka varázsát, azt, hogy amit szavakba öntött: az szeme láttára valósul meg. Balázs Béla — bár a bécsi emigrációban sem hagyott fel a versírással — nem mint költő hódította meg a számára menedéket nyújtó országokat — hanem mint az új művészet: a film prófétája. Amikor a német fővárosban először lépett az előadói emelvényre, hallgatósága őszinte tisztelettel felállva fogadta. Tíz filmet írt 1926 és 1931 között. A legjelentősebb volt az Egy tízmárkás bankjegy kalandjai, melynek nemcsak a forgatókönyvét írta, hanem rendezte is a filmet, expresszív stílusban követve nyomon a kézről kézre vándorló pénzdarab sorsának alakulását, bemutatva egyszersmind gazdáit is. Ugyancsak jelentős részt vállalt Balázs Béla, Bertold Brecht Koldusoperájának 1931-es megfilmesítésében. Leo Lania mellett a társszerző a néma-korszak egyik klasszikusa, Vajda László volt. Balázs Béla természetesen elméleti tevékenységét is folytatta. 1930-ban jelent meg második alapvető munkája, A film szelleme, amely ma sem hiányozhat egyetlen szakmabeli vagy a szakma iránt érdeklődő könyvtárából. Mesebeli karrierekről is beszéltünk? Nos, ilyenek is születtek a weimari Németországban. Joe May rendező például 1921-ben A hindu síremlék című kalandos filmjéhez keresett szereplőt. Végül egy varietében talált egy csinos táncosnőre, aki már filmezett is, de különösebb sikert nem aratott. Ez a feladat meghozta számára a nagy lehetőséget. Tíz esztendő alatt huszonöt német, öt amerikai és egy angol produkcióban vált világsztárrá, akinek életéről regényt is írtak. A hazai művészvilágban ismeretlen, Berlinbe vetődött táncosnő — Lia de Putty volt (Putty Lia). Az artista környezetben játszódó Varietében (1925) Emil Jannings partnere, egy esztendővel később a Manón Lescaut címszereplője, s olyan ünnepelt csillag, hogy árnyékában eltűnt egy epizódista: bizonyos Marlene Dietrich! A másik, előzmény nélküli karrier a szabadkai születésű Käthe von Nagyé. Nagy Kató itthon nem boldogult, noha elvégezte Gaál Béla filmiskoláját és a Király Színházban is fellépett. Berlinben férjhez ment Constantin J. David rendezőhöz, aki „sztárolta”, s bár idővel különváltak: az üstökös már pályájára emelkedett. Ö volt a Huszár Károly huszas évek végének, a harmincas évek elejének körülrajongott bakfis és fiatalasszony hősnője. A hangosfilm-eljárás bevezetése Berlinben is kettétört néhány magyar karriert, de a magyar kolónia voltaképpen 1933-ban bomlott fel, amikor Hitler hatalomra jutott. Egyesek hazajöttek, mások Párizsba, Londonba, Hollywoodba emigráltak. Balázs Béla korábban hagyta el Németországot, s Moszkvában telepedett le. Itt a Filmművészeti Főiskolán tartott előadásokat, könyveket, színdarabokat írt. Felülvizsgálta a némafilm korszakában felállított téziseit, s ezeket a megváltozott technikai és művészi körülményekre alkalmazta, levonta a közben látott filmek tapasztalatait. Szólni kell még a moszkvai emigráció másik világhírt szerzett művészéről, Jenei Jenőről, aki hadifogolyként került a cári Oroszországba. Nem tért haza, hanem Leningrádban telepedett le, és 1923-tól — 80 esztendős korában bekövetkezett haláláig — ötvenkét néma- és hangosprodukció díszlettervezője volt, közte olyanoké, mint a Don Quijote, a Hamlet, a Lear király. És bárcsak 1970- ben, ötvenhárom esztendős távoliét után látogatott haza, olyan ízes szilágysági magyarsággal beszélt, mint amikor kényszerűségből Ferenc Jóska katonája lett. Londonban ebben az időben a Párizst, majd Hollywoodot megjárt Korda Sándor játszotta a vezető szerepet. Vállalatát, a London Filmet, 1932-ben alapította, s hamarosan a nemzetközi piacon is versenyképessé tette az angol filmet. Személye mágnesként vonzotta a magyarokat Itt dolgozott Korda Zoltán, a rendező, Korda Vince, a díszlettervező, Rózsa Miklós, Brodszky Miklós zeneszerzők, Bíró Lajos forgatókönyvíró. Korda nemcsak producerként működött, hanem természetesen rendezett is. Ekkorra már kialakult jellegzetes stílusa. Főként a pompázatos történelmi műfajt kedvelte. Emlékezetes maradt a VIII. Henrik magánélete (1933), a Don Juan magánélete (1934), és a Rembrandt (1936). Munkásságáért megkapta a Sir (báró) címet, életéről a II. világháború előtt emigrált Tábori Pál könyvet írt, és legendássá váló alakját idézte a Korda Sándor arany évei című dokumentumfilm. Az angol fővárosban a tekintélyes magyar filmes kolónia tevékeny szerepet játszott abban, hogy az évtizedeken át főként hazai piacra dolgozó brit filmipar Hollywood versenytársa lett. Ábel Péter Maria Corda