Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-12-04 / 25. szám

ui

Mintha tegnap történt volna. Pedig a kép, amely belém rögződött, vagy húsz esztendeje villant föl. Dr. Korach Mór, a szilikátipar nemzetközi rangú tudósa, a híres faenzai iskola megalapítója, szaktudományát, a szépirodalmat, a művészetet egyaránt szerető, művelő kései reneszánszember beszélt életéről, megküzdött és meg nem küzdött harcairól. Diákjairól is. Szeretettel, hittel, bizakodással. Már nem tudom, miként keveredtünk a témához. Már csak arra emlékszem, hogy egyszercsak felpattant, és a nagy vegyész, Wartha Vince portréja előtt prófétai átkokat szórt azokra, akik miatt, úgymond, elsatnyult mérnökjelöltjei rajztudása, vizuális szemlélete. Megdöbbentem. Ismerteim, ha nem is töviről hegyire e kérdéskört, de bevallom, igazában ez az élmény rótta rám a figyelés parancsát.

És most ugorjunk néhány esztendőt, nem a drámai ellenpontozás kedvéért, hanem valóban azért, megmutassuk: sok minden történt, hogy változzék a kép. 1973. augusztusában az INSEA, a nemzetközi művészeti nevelési szövetség regionális konferenciája Budapesten tanácskozott. Elismeréséül annak, hogy a vizuális nevelés magyar úttörői nemzetközi viszonylatban is méltó eredményekkel dicsekedhetnék. Tehát már minden a fejlődés sima útján gördül. Ettől még messze vagyunk. Ám nemcsak mi. A vizuális szemlélet hatalomra segítése világgond. Az élet követeli a változást. Mert el kell igazodjunk a technika, a tudomány által forradalmastíott, mind sokrétűbb, mozgalmasabb, információözönbe merült világban. És tudjuk már, ehhez kalauznak, tolmácsnak a szó kevés. Nagyon kevés. Ehhez látni kell, látni tudni. Látni és megérteni a dolgok vizuális értelmét, felfedni a jeleket, a szimbólikák nyelvét, szélesre tárni a fantázia ablakát, kicsiszolni az esztétikai érzéket. Nincs tehát kiegyensúlyozott az életet ismerő és értelmezni tudó személyiség, ha nincs vizuális érzékenysége. Lett légyen lakatossegéd vagy akár gépészmérnök.

Tételünk bizonyítására a példák garmadáját sorolhatjuk. Kötetnyit is. Csínyt és praktikumot nélkülöző modem lakások térigényére fittyet hányó tárgyak. Otromba gépek is. Bávatag rácsodálkozás, amikor egyesek a design, a célszerűségből fakadó esztétikum, egy modernebb tárgyformálás nélkülözhetetlenségére figyelmeztetnek. Bárgyú megjegyzések kiállítások vendégkönyvében. Vásári bóvlira, giccsre alkuvó menyecskék, akiknek apja még ujjhegyében hordta a népművészet csodakészségét. ízléstelenség színorgiája, mert a színek viszonya a „tervező” és a fogyasztó előtt egyként ismeretlen. Biológiai vetélkedőn brillírozók, akik fújják ugyan a megjelölt emlősök ismeretjegyeit, de fotóról képtelenek őket felismerni. Művészettörténeti kvízjátékon szavakban ismeretgazdaságról tanúbizonyságot tevők, ám a műalkotások érzéki-képi jegyeit fel nem fedezők. Üres fogalmakat pörgetők tehát, hiszen „ismereteik” — Kontra György főiskolai tanár találó kifejezésével élve — „képtelenek”.

Ám hogyan lehet elkerülni a tévelygést? Megdönteni a verbalizmust, a szóval nevelés egyeduralmát? Rendszeres tanulással. Mert a vizuális megragadás képessége nem a természet ajándéka. Nem is titok. Nemcsak tálentummal

megáldottak isteni adománya. Mindenki elsajátíthatha. Mindenkinek el kell sajátítania. Hihetetlen? Nos, jöjjenek velem egy kiállításra. Nézzük együtt a bizonyítékokat.

Glédában állnak a fák az út mentén. Két sorban. Barna törzsük borzas. A koronák ága-boga sem kicirkálmazott. Jelzésszernek inkább. De mindenki láthatja, hogy az út két oldalán menetelnek, hogy fasor ez a javából. Egy hatéves kezemunkája. Nem viaskodik a tér problémájával. Látja, érzi, tudja. És papírra veti.

A szomszéd rajz még árulkodóbb. Zöld mező közepén gyerekcsapat. Karikában. Táncolnak. Arcuk piros pontocska, kezük-lábuk egyikét vonal. Ruhájuk színes villanás. De a gyerekkarika olyan biztonságosan, olyan könnyed plasztikussággal terül szét a térben, mintha nem is egy nyolcesztendős keze fogta volna a ceruzát.

Középen fénykép. Gyúrmát gyömöszkélő kisfiú kezében figurák. Most formálódnak. Megint táncolok.

És velük a gondok. Milyen legyen a testrészek aránya. És az első megdöbbenés is talán: „Ha a valódit formázom, nem lesz az igazi.” És elforgatva vajon mit mutat? De lám, már itt vannak a kis szobor skiccei. Különböző formációk, így forgatva, aztán amúgy.

Térképzetek csiszolása. Az optikai adatfelvétel kezdetei. A főnézetek felismerése. Arányok változásai. És persze a fantázia is. Amely csaponghat, hiszen mindez csupán önfeledt játék. Ugye? Körüljárni a való világ térségeit, dolgait, formáit. Felfedező úton törni előre. Minduntalan meglepetésekre bukkanni. Észrevétlenül gazdagodni. Lépésről lépésre.

És azok a rajzok? A vetületi viszonyok körültapogatása. És ott? „Fölboncolt” alma. Félkörívek finom rajzolata. A magház arany kincsei. A gerezdek építő téglái. És hirtelen egy csendélet. Mi minden van már itt együtt! Egy hoszszú út — két év, három? —megannyi meglelt felfedezése. A forma lényege. Felbontása. Szintézise aztán. Az elhelyezés játékvariációi. A távlat láttatása. Képépítkezés.

És az a kavics? És mellette a hullámok ritmikus játéka? A hulámok mechanikája. A koptató erő, amely a kavicsot csiszolta. A forma okai és okozata. Analízis. Aztán a tudatos felhasználás.

Szamárkenyér. A növény metamorfózisa

Gábor Viktor felvételei

Két szerkezet. Véletlen és irányított szerveződés (képzőművészeti jeltípusok)

De tovább, tovább.

Nocsak, a cserebogár milyen furcsa közelről. De csápja célszerű, akár a mellette levő emelő jé. Mennyi bonyolult szervezet. De egy sem ok nélküli. Meg kell fejteni célszerűségük titkát. Ha nem ismered, lázadnak ellened. És bezárkóznak. Formájuk szépsége is célszerűségükből fakad. Akik tanulás útján rálelnek az igazságra, kilenc-tizennégy évesek. Már sokat tudnak. Nagyon sokat. Lám, nem idegen tőlük a színek tudománya sem. Színek harmóniája. Színek ellentmondása.

Építkezés a színekkel. Vörös az ég alja, kék a távoli háttér. Meglapulnak a kis fehér házak. Vihar lesz. Színek hangulati ereje. A csodatevő tónus.

Aztán tovább, még tovább. Nincs megállás. Többé nincs megállás. Kinek a műve ez az ábrarengeteg? Gyerekeké. A látásnevelés nem könnyű, mégsem furfangosan bonyolult útjának dokumentumai. Hogy így is lehet. Hogy csak így lehet. Hogy így kell. A látásra nevelés pedagógiája — ez volt a címe a Képzőművészeti Főiskola két termében bemutatott kiállításnak. És célja, hogy rávilágítson e pedagógia eszköztárára és eredményeire. Száz magyar iskola kezemunlkáján keresztül, ök az

Balogh Jenő, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető tanára

úttörők. Megmutatták, hogyan kell. Ezekben az iskolákban nem rajzolni tanítanak. Noha a rajz nélkülözhetetlen, fő eszköz. Látni tanítanak. Felfedezni a világot. Törvényekre lelni. Okosan élni velük. És holnapra mindent birtokolni.

És most írjunk le egy nevet: Balogh Jenő, a Képzőművészeti Főiskola tanára. Eddig még nem említettük őt, de már a kezdet kezdetétől róla beszélünk. Róla is, bizonyára így javítaná ki e mondatot. De közismert szerénysége sem feledtetheti el azt a sziszifuszi munkát, amelyet szóban, rajzban, könyvben, előadások szuggesztív erejével, a vizuális nevelés, a szemléletváltozás érdekében végez, évtizedek óta. Az ő tanszéke nevelte, vezette tanárait annak a száz iskolának, amelynek úttörő mivoltáról szóltunk. Mert a szemléletváltozás, a megújulás kezdeményezői csak a tanárok lehetnek. És mivel ez távoli, messzebbre vezető feladat, a továbbképzés gyorsabb módszerét is igénybe kell venni. A Balogh-tanszék évente ötven rajztanárt vértez föl a vizuális nevelés újszerű eszközeivel, ők aztán helyi tanfolyamokon adják tovább tudásukat társaiknak. Erőteljes csapat ez, az idők távlatában, reméljük, sereggé növekszik.

Balogh Jenő nevéhez fűződik az a milliók csodálta tévé-sorozat — A látás hatalma —, amelynek révén a mester és tanítványai húsz héten át fogták az érdeklődők kezét, hogy egyre magasabb grádicsokra lépve bevezessék őket a látni tudók táborába. Most Rádióvízió néven a rádió szegődött társául segítve a diákságot. Párhuzamban a történelemtanítással, bevonva a korhű zenét és irodalmat, a kor teljességét, szemléletét segít birtokolni a Balogh-féle műelemzés, negyven előadáson át. Hadd említsük gazdag tevékenységéből, a tankönyvek, könyvek, füzetek sorából kiemelve a Rajz- és műalkotáselemzése eddigi tíz kiadását, amelynek most készülő friss kötete már az új tapasztalatok összegezését is adja.

Ha mérleget készítünk, hol .tartunk ma, a kép láttán egyik szemünk sír, ám a másik nevet. Mert az óvodák jó részében a gyermeki alkotásvágy, a kreativitás nagyszerű terepét láthatjuk. Az általános iskola mind a nyolc osztályában folyik rajzoktatás, a gimnáziumban műelemzés is, ám a szakközépiskolákban csak szakrajz. A vizuális nevelés szemléletének úttörői — az országos vizuális nevelési bizottság szakemberei — azonban azért küzdenek, hogy a régimódi, sokszor az egyéniséget is gúzsbakötő rajzoktatást mindenütt a látásra nevelés felszabadító, világunk értésére, birtokba vételére alkalmas módszer váltja fel. Korparancsa ez a nevelésnek. Az egész földkerekségen. Nem könynyű megtörni a verbalizmus, csak a szóra építő oktatás egyeduralmát. Nem könnyű szemléletet változtatni. De az ostromlók világszerte várakat vesznek be. A magyar csapat sikerei sem kicsinyek.

Csatár Imre

TAAR FERENC

ÜTŐN,

— Szelíd dombhajlatok, erdős puszták között kanyarog az út.

Jellegzetes szabolcsi, félig-meddig érmelléki táj.

özek váltanak át néhol az úton. Fácánok rebbennek fel. Oldalt kövér bokrok, tele csupa fehér virággal, mintha hóval volnának belepve.

Látom messziről, egy feketébe öltözött, kajla ember áll a tanyasi buszmegálló táblája alatt. Jelzek, oldalt megállók a kocsival.

— Hová, bátyja?

— Pércsre — s megemeli kicsit a kalapját.

— Elviszem.

öreg, hetvenes, szívós, sovány, homoki paraszt. Onnan látom, hogy homoki: amikor lép, görbül a térde, mintha ruca mászkálna a jégen. Ez csak homoki ember lehet, aki igy lép, megszokta minden őse, hogy csúszkál lába alatt a föld. A feketeföldi ember, az más! Az leteszi a sarkát, peckesen, keményen jár, még a tartása is más.

Mielőbb bebújna a kocsiba, literes borosüveget lök be az ülésre, üresen.

— A fene megeszi a buszt — morogja, miközben beügyetlenkedik a hátsó ülésre. Keze, lába beleakad mindenbe, fejét beleveri a tetőbe, a kalapja leesik. Berántom az ajtót, lenyomom a biztosítógombot.

— Lekéste?

— Nem vett fel.

— Hogy-hogy?

— Úgy, hogy nem vett fel... Tanyasi? Nem számít.

— Van még másik busz is?

— Lehet, hogy van. Próba, szerencse.

— És ha nem jött volna a másik?

— Megléptem volna gyalog Pércset. Semmi az nekem máskor. Csak most fáj a lábam, ráesett a borona, hogy az is most tudott ráesni, nem bírom a gyaloglást, különben