Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-11-20 / 24. szám
Egy ember áll a pultnál és figyel. Figyeli a vásárlókat, időnként oda is lép egyikhez-másikhoz, és kérdezősködik. A vásárlószatyor tartalma érdekli. Kis jegyzetfüzetébe ír valamit, majd elbúcsúzik, s újabb vásárlóhoz lép. A vevőket láthatóan nem bosszantja a kérdezősködés. Az ember a jegyzetfüzettel' (és néhány kollégája Budapest többi élelmiszerboltjában) a zalaegerszegi Zalahús Vállalat alkalmazottja. Közvetlen piackutatást végez: felméri, hogy Budapest néhány kerületének lakói hogyan vélekednek a gyár legújabb termékeiről. De miért? Hiszen a huszonhat esztendős húsipari vállalatnak Farkas Imre főmérnök igazán nincsenek értékesítési gondjai. Talán nem is képes annyit termelni, mint amennyit napról napra jóízűen elfogyasztanának Zala, Somogy, Tolna, Baranya, Fejér megye — és nem utolsósorban Budapest — lakói. Termékeik népszerűek, háromszög emblémás teherautóik naponta több száz kilométert futnak országszerte, megrakva áruval. Miért van szükség akkor a piac fölmérésére? — Elsőrendű fontosságúnak tartjuk a vásárlókkal való közvetlen kapcsolatot — magyarázza Farkas Imre, a Zalahús főmérnöke —, ez meghatározza egész tevékenységünket. A zalai húsos szakmának régen is jó híre volt. Erős, fűszeres készítményeik messze fölIndul a kolbász a füstölőbe. Lent: A laboratóriumban Gábor Viktor felvételei dön híresek voltak. Megalakulása óta a Zalahús arra törekszik, hogy megőrizze a hagyományos ízeket — ugyanakkor eleget tegyen a korszerű táplálkozás követelményeinek. Ez nem könnyű feladat. Éppen ezért gondoltunk arra, hogy a legilletékesebbektől: közvetlenül a vásárlóktól, fogyasztóktól kérdezzük meg véleményüket termékeinkről. — És mi a véleményük? — Általában kedvező. Nagyon megkedvelték sajátos ízű és fűszerezésű csemegéinket. A kereskedők elmondták, hogy sokan kifejezetten a mi termékeinket kérik a boltban. A Zalahús nagyüzem. Évente 350 ezer sertés és 25—30 ezer szarvasmarha kerül a gyár vágóhídjára a környék termelőszövetkezeteiből és Somogy, Tolna, Baranya megye termelőitől. Teljes választékot gyárt az üzem — tehát mindenféle felvágott szerepel az „étlapon”. A laboratóriumban a nyers és az elkészült húst, valamint az adalékanyagokat folyamatosan ellenőrzik. Negyvenkét mérnök dolgozik a gyárban. — Hogyan tartják meg az élelmiszeriparban megkívánt fegyelmet és higiéniát? — Titkunk: a fiatalság — mondja Farkas főmérnök. — A gyár huszonhat éves, a dolgozók átlagéletkora 26,5 év. Nagyrészt fiatalok dolgoznák nálunk, olyanok, akik itt kezdték a szakmát, itt tanultak ki a mesterség minden csínjátbínját. Az első naptól kezdve a legszigorúbb technológiai fegyelmet követeltük meg tőlük, s ezt ma már természetesnek érzik. A legtöbben négyórás kisegítő munkásként ismerkedték meg az üzemmel, azután tanulni kezdtek, a régi mesterektől lesték el a szakmai fortélyokat. Van, aki szakmunkás lett közülük, van, aki mérnök. Nagyon sok nő dolgozik nálunk: az összlétszámnak csaknem a fele. Járjuk az üzemet. A vágóhídtól a rakodóig gépesített rendszerek darabolják, őrlik, keverik, ízesítik a húst. Azon kapom magam, hogy már nem mint csemegét, csak mint egyszerű alapanyagot nézem a mázsás. féldisznókat, ahogy a kampókon lógva vándorolnak körbe a technológiai rend szerint. Hús — mint ipari alapanyag? Igen, az! Magyarországon, az élelmiszeripar har zájában régen jórészt kisüzemek dolgozták fel a pörköltnek, kolbásznak valót. A modern kor viszont már nagyüzemet igényel. Át kellett szervezni a mezőgazdaságot, és át kellett szervezni a feldolgozóipart. A böllér kését kiszorították az elektromos kábítók — a tekerős hurkatöltőt az érzékelős automaták. S a régi disznótoros hangulatból — technológiai munkasor lett. — Nem tette tönkre a mesterséget ez a változás? — Nem, hanem inkább átalakította. A mesterség lényege nem a vágás, a darabolás, hanem mint eddig is, az ízek harmóniájának a kikeverése. — S hogy állnak az utánpótlással? — Jöjjön velem! A főmérnök bevezet egy terembe. Testes, energikus férfi — Rohonczy István igazgató — magyaráz néhány tucat kissé megilletődött kamasznak, a szakmunkásképző iskola legifjabb hallgatóinak. Első évfolyamosok. Diákparlamentre gyűltek össze, a gyár vezetőinek elmondhatják gondjaikat, problémáikat — s a vezetők rögtön válaszolnak. Még hallom az igazgató néhány befejező mondatát: — Értsétek meg: nemcsak a szakmai fogások és a gépek ismerete, hanem a szakma szere te te tesz benneteket jó szakmunkássá. Csak így lehet jól dolgozni. Ezt a szakmaszeretetet tanuljátok meg mestereitektől. Sós Péter János Ml LETT Egymillió forintos bankjegy persze nem létezik...” — így kezdtem a Magyar Hírek 1963. február 15-i számában megjelent riportomat, amelyben megírtam, hogy Háttá József, a Baranya megyei Rózsafa, az alig néhány száz lelket számláló falucska termelőszövetkezetének elnöke kijelentette: „Egy éven belül egymillió forintot fordítunk a művelődési házra! Felszereljük mindennel, ami csak belefér.” Nos, nem egy, hanem tizenhárom esztendő elmúltával bizony le kell írnom: nemcsak egymillió forintos bankjegy nem létezik, de nem valósult meg az egymillió forintos ígéret sem. És tulajdonképpen nem is annak az egymillió forintnak a sorsá-dolga érdekes, hanem az, hogyan és miben változott több mint egy évtized alatt egy ilyen apró község élete. A Rózsafai Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet — amely négy község, Bánfa, Dencsháza, Katádfa és Rózsafa határát és lakosságának egy részét egyesíti — 292 aktív tagjára átlagban tavaly fejenként 26 938 forint jutott a közös jövedelemből. A háztáji földből, az állattartásból ehhez még hozzájön legalább fele ennyi. Az emberek tehát többet keresnek, jobban élnek — általában —, mint 15— 10—5 évvel ezelőtt Ez meglátszik egyébként a község utcáin, házain is. Nem számláltam meg, mennyi, de igen-igen sok az új ház, a díszes (túlontúl is díszes, drága!) kerítés, a házakban-otthonokban az új, korszerű bútor. Ott van még a korszerű, jól felszerelt iskola, új szárnnyal, könyvtárral bővült művelődési otthon, a tavaly októberben megnyílt picinyke óvoda, a faluszéli major. S mi van még? Magasabb jövedelem? Lehet. De mire fordítják? Üj házakra? Kétségtelen. De hogyan élnek bennük? Ezernyi új kötet a könyvtárban? Magam láttam. De olvassák-e őket? Mondhatni hipermodern a szakosított szarvasmarhatelep? Tény. De kik és hogyan dolgoznak benne? Magam sem igen hittem volna, ha nem járok utána, hogy az ország zöldség- és gyümölcs ellátásának majdnem felét a házikertek termése adja. A statisztikákból bárki ellenőrizheti, hogy Magyarország lakosságának egyharmada kertes házban lakik. De azt ki gondolná, hogy a városok, zömében nem mezőgazdasági foglalkozású kerttulajdonosai ilyen jelentős mennyiséggel járulnak hozzá az ország ellátásához. Ez tehát azt jelenti, hogy a ház melletti kertben, vagy a hétvégi telken, mindenki termeszt valamilyen zöldségfélét, vagy ültet gyümölcsfát. És ennek az egyéni kezdeményezésnek a társadalom látja hasznát! Kiváltképpen azóta, hogy a Hazafias Népfront felismerte a kezdeményezések jelentőségét, és életre hívta a Kertbarátok Országos Társadalmi Szövetségét. A megyeszerte megalakult kertbarát klubok, szakcsoportok, szakkörök minden támogatást megkapnak a Népfronttól és a területileg illetékes termelőszövetkezetektől. A Budapesti Kertészeti Egyetem tanárai, jeles agronómusok, rendszeresen tartanak előadásokat a gyümölcsfák metszéséről, a szőlő kezeléséről, a növényvédelem időszerű kérdéseiről és a virágfajták nemesítéséről. A téeszek és az értékesítő szövetkezetek pedig segítséget nyújtanak a fölösleges termés eladásában, gondoskodnak kisgépekről és palántákról, facsemetékről és a szükséges, legkorszerűbb növényvédőszerekről. Dunakeszi község alig negyedóra gépkocsival Újpesttől. Lakosai javarészt a környező ipari üzemekben vagy a fővárosban dolgoznak. A dunakeszi kertbarát klub elnöke, Szabó István: — Régen a paradicsom és a tök hazája volt ez a terület, mást szinte nem is termesztettek... Mióta megalakult a klub, áttértünk a legkorszerűbb, rövidtörzsű gyümölcsfák sövényszerű telepítésére is, amivel jelentősén növeltük a hozamot. Ugyanis ameddig a sövényszerűen ültetett fák lombkoronája átereszti a napfényt, addig közéjük zöldséget is ültethetünk. Meghonosítottuk az olasz fajtájú uborkatököt, amelyet éppen ezzel a módszerrel kezdtünk el termeszteni. Nyaranta a Du-
