Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-11-06 / 23. szám
MARCZALI LÁSZLÓ kulturális miniszterhelyettes IRODALMUNK KÜLFÖLDÖN Kertész Gábor a pódiumon mutatott bennünket egymásnak, valahogy így: Mr. Curtis — Mr. Curtis... Egyikünknek sem rándull egy arcizmunk se, de amikor a fivérem megkérdezte, ráérek-e péntek délután, ezt feleltem: Nem! — Jó, akkor nevezze meg maga az időpontot! — szólt türelmesen. És csakugyan alkalmazkodott hozzám. Ha tudom, milyen rövid ideig él már, nem engedtem volna meg magamnak ezt a kis hiúsági játékot. Mióta meghalt, rettenetes űrt hagyott az életemben. Most mit csinál? — Nyugdíjamból szépen megélek. Itt Pesten, gyógyítgatom reumámat, a Lukács fürdőben, ahol nagyszerűen kezelnek. De persze felébred bennem a vágy, hogy még egyszer itthon játszhassak. Még egyszer érezzem azt a semmihez sem hasonlítható kapcsolatot a magyar közönséggel. Addig is: verseket írok. A magyar j nyelvhez szerelmes verse- ' két. Ezekben nincs akcentusom. Fedor Agnes Hírünk a világban gazdaságunk, tudományunk, művészetünk produktumainak öszszessége alapján formálódik. Az irodalom csupán az egyik tényező, szerepe, megbecsülése nemcsak önnön értékeitől, hanem az összképtől, jelenlétünk intenzitásától, „árfolyamunktól” is függ. A helsinki záróokmányt aláíró államok kötelezettséget vállaltak a kultúra szabad áramlásának biztosítására. Ez többek között anyagi kötelezettségeket is jelent. Csak az irodalom szinterére korlátozva nézzünk néhány adatot. Az Európa Kiadónak a magyar állam a francia irodalom kiadásához 1974-ben 768 000 forint, 1975-ben 1 122 000 forint, az angoléhoz 956 000, illetve 1 237 000 forint, az olaszéhoz 1 344 000, illetve 711 000 forint támogatást nyújtott. Ellenpéldát, tehát, angol, francia vagy olasz állami támogatást nem tudunk mondani. Helsinki szellemében joggal igényelhetjük hát a tőkés országoktól, hogy hasonló módon, állami eszközökkel is segítsék a magyar irodalom kiadását, terjesztését. Mit tettünk és tehetünk mi magunk? Külön kiadó — a Corvina — foglalkozik a magyar művek idegen nyelvű kiadásával. Az Akadémiai Kiadó eredménye, hogy hazánk a világranglista élén áll az anyanyelvtől eltérő nyelven publikált tudományos műveket tekintve, s ezek között tekintélyes a társadalomtudományi munkák aránya. Külön vállalat — a Kultúra — végzi a magyar irodalom külföldi terjesztését, folyóirat — a New Hungarian Quarterly — irodalmunk külföldi népszerűsítését. A PEN Club lassan már évtizedes, sikeres programja külföldi Írók és fordítók, szerkesztők meghívása, élő és klasszikus szerzőink általuk történő fordíttatása, publikáltatása. Jelentős múltja és eredménye van írószövetségünk csereegyezményeinek, melyek keretében minden évben számos magyarról a saját nyelvére fordító külföldi író, irodalmár tölt hosszabb-rövidebb időt nálunk, ismerkedik irodalmunkkal. A Szerzői Jogvédő Hivatal szerteágazó tevékenységéről többször olvashattunk már, de külön fejezetet lehetne szentelni a Kulturális Kapcsolatok Intézete magyar irodalmat terjesztő, népszerűsítő, fordítást és fordítókat patronáló munkájának is. Államunk féltő gonddal vigyázza a magyarról fordítók, a magyar kultúrát terjesztő külföldi barátaink ügyét, magas állami kitüntetésekkel, ösztöndíjakkal ismeri el áldozatos segítőkészségüket. Mindez jelentős anyagi ráfordítást kíván. A Kulturális Minisztérium Kulturális Külkereskedelmi tanácsa legutóbbi ülésén — augusztusban — beszámoltatta tevékenységéről a Szerzői Jogvédő Hivatalt és a Kultúra Külkereskedelmi Vállalatot. A tanács felkérte a Külügyminisztériumot, hogy a tőkés export és import közötti aránytalanságok enyhítése érdekében kulturális területen is kezdeményezően lépjen fel a helsinki záróokmány alapján. Szükségesnek látta a műfordító^képzés és a műfordítás kérdéseinek sürgős napirendre tűzését, ezért felkérte az illetékeseket, hogy készítsenek tervezetet magas szintű és tervszerű műfordítóképzés megszervezésére. Koordinálni kell a magyar irodalom fordításával foglalkozó külföldi műfordítók magyarországi, és a magyar műfordítók külföldi továbbképzését szolgáló tanulmányutakat, ösztöndíjakat, szakembercseréket. Tervezet készül arra, hogy a magyar nyelvű kiadók a kiadásukban megjelent könyvek külföldi jogeladásában anyagilag és erkölcsileg érdekeltek legyenek, intézkedés történt a külföldön megjelentetett magyar könyvek meghatározott példányszámának visszavásárlására. A Kultúra Külkereskedelmi Vállalat két éven belül felülvizsgálja a tőkés országokban működő terjesztési, képviseleti kapcsolatait, ezek megerősítése, kibővítése érdekében. A Tanács felkérte a Kultúra Külkereskedelmi Vállalatot, és a Szerzői Jogvédő Hivatalt, törekedjenek arra, hogy mindazokon a helyeken, ahol a magyar termékkultúra megjelenik, megjelenjék a szellemi kultúra is. Megszabta a könyv- és jogexportban érdekelt vállalatoknak, hogy egymásközti szoros kapcsolatban alakítsák és fejlesszék tevékenységüket, s ajánlotta, hogy koncepcióikat és akcióikat is szoros munkakapcsolatban egyeztessék. Legfontosabb feladatunk tehát, hogy a rendelkezésre álló erőket összefogottan, koordináltan, hatékonyan működtessük. Ide tartozik az is, hogy a témával foglalkozó minden szakember s mindenki, aki tenni tud a magyar irodalom külföldi terjesztéséért, részt vegyen ebben az összefogásban. (Részlet az Élet és Irodalom 1976. okt. 2. számában megjelent cikkből.) MAGYAR FILMESEK A NAGYVILÁGBAN I. Ismeri ön Joseph Heppet? A filmet ugyan Franciaország adta a nagyvilágnak, de ki gondolná, hogy a századelőtől Magyarország hány kisebb-nagyobb jelentőségű rendezővel, operatőrrel, színésszel, forgatókönyv-íróval, díszlettervezővel, zeneszerzővel, producerrel, gyártási és forgalmazási szakemberrel gazdagította a különféle országok nemzeti filmiparát! Külön kötetet töltenének meg: anynyian voltak és vannak. Kezdjük talán egy érdekességgel: a francia Pathé cég operatőrje — bizonyos Joseph Hepp — 1910 táján úttörője lett a görög filmgyártásnak. Annyit tudunk róla, hogy 1897-ben született Budapesten, ugyanitt tanult, és Párizsból vetődött Görögországba, ahol a királyi családról forgatta az első dokumentumfilmet, majd a Balkánháború haditudósítója lett. 1914-ben pedig létrehozója volt annak a cégnek, amely rendszeres forgatással foglalkozott. Nagyjából ebben az időben fejlődött ki itthon is az önálló magyar játékfilm-gyártás, bár az élelmes Sziklay testvérek (Arnold és Zsigmondi már 1896-ban készítettek a millenniumi kiállításról, Munkácsy Mihály „Ecce Homo" című képéről egy balulsikerült „híradó-riportot”. (Amikor levetítették a felvett anyagot, kiderült, hogy Ferenc József feje lemaradt a képekről!) Magyarország akkoriban az Osztrák— Magyar monarchia része volt, ezért az első magyar filmszínészek természetesen külföldön, osztrák produkciókban tűntek fel, A legnevesebb közülük Pálmay (Petráss) Ilka a budapesti Népszínház ünnepelt primadonnája volt, aki Európa több nagyvárosában és Amerikában aratott sikereket, s emlékiratai nemcsak magyarul, hanem németül is megjelentek. Ungvárott született és 1945-ben 86 esztendős korában halt meg. Két főszerephez is jutott Bécsben, a stúdiók világában: a keringőkirályról szóló „Johann Strauss és a szép kék Duna” (1913) és „A sátánfeleség” (1915) fantasztikus operettben. 1909-ben alakult meg a császárvárosban a Philipp és Pressburger cég. Beltagja: a pozsonyi Pressburger Arnold csakhamar az osztrák filmipiar vezéralakja lett. Philipp Zsigmond után előbb Sascha Kolowrath gróffal társult (Sascha Film), majd Berlinben két másik magyarral: Fellner Herrmannal és Somló Józseffel (FPS FILM). 1933 után Párizsba, később Londonba vitte ki tőkéjét, és mindkét országban jelentős szerepet játszott a nemzeti filmipiar felvirágoztatásában. A század elején a vilmoscsászári Németországban is ott voltak a magyarok. A rendezői székben, a kamera mellett épjpen úgy mint a kamera előtt, fő- és melléfcszerepelkben. Közkedvenc volt például Berlinben Sacy von Blondel. A csaknem nyolcvanesztendős — jelenleg Párizsban élő írónő felhagyva a színészettel — több verseskötet és regény szerzője, önéletrajza nemrégiben jelent meg a francia fővárosban. Megyeri Sári néven pedig Budapesten is rengeteg nézőt vonzott a moziba, főként vígjátékokban. Két rendező került be ekkor a német filmtörténetbe. Furcsamód — arra a kevésbé érdemesnek a nevét kapta fel a hír — Cserépy Arzén-ét (1881—1946). A hajdani autóügynök Berlinben ügyes érzékkel előbb Konrad Wieder néven forgatókönyveket írt, s rendezett, majd saját vállalatot alapított. (Cserépy FILM) ö forgatta 1921— 1923-ban a négyrészes monumentális Fridericus Rexet — a legporoszabb német filmek egyikét Nagy Frigyes császárról. A gondolatgazdagabb művész Illés Jenő — (Eugen Illés — 1877—1951) nagy korszakának a némafilm ideje bizonyult. A sokoldalú bölcsész, majd gépészmérnök 1905-től élt Berlinben. Üjságíróskodott, regényeket írt, 1908-ban pedig moziigazgató lett. Innen már csak egyet kellett lépnie a rendezésig. Olyan nagy sztárokkal dolgozott, mint a lengyel Pala Negri, „A bárca” (1919) és a dán Ásta Nielsen „A veszedelmes életkor” (1926). ök voltaik az első fecskék! 1919 augusztusáig ugyanis külföldön inkább csak egyes művészek próbálkoztak, bár a tehetség, a mimika, a gesztus egyetemes nyelve túl a határokon is zavartalanul érvényesülhetett. Politikai, gazdasági okokból viszont a Tanácsköztársaság megdöntése után kivándorlók neves-névtelen serege — köztük filmesek, színészek, művészek egész sora — kényszerült a hazát elhagyni. A sort Kertész Mihály kezdte meg. Az akkor 31 esztendős rendező színészként indult. A világmárkát jelentő Nordisk Film műtermeiben tanult, sőt 1913-ban Koppenhágában eljátszotta az Atlantisz című film főszerepét, majd hazatérve 43 magyar filmet forgatott. Katona József klasszikus drámájának a Bánk bánnak filmváltozatában például Jászai Marira, a 'nagy tragikára és az utóbb Hollywoodban fényes karriert befutott Várkonyi Mihályra bízta a főszerepet. Kétféle folyamat játszódott le 1919 után a magyar filméletben. Egyrészt véget ért egy korszak, amelyben 538 hosszabb-rövidebb játékfilm készült. (Köztük kezdetleges kísérletek, gramofonlemezzel kombinált felvevő-leadógéppiel megörökített dalfelvételek!) Másrészt a Horthy-rezsim kultúrpxúitikailag nem támogatta a gyártást, a trianoni béke után pedig a nemzeti tőke idegenkedett pénzét bizonytalan vállalkozásokba fektetni. A külföldi vállalkozóknak is jövedelmezőbb volt filmeket behozni, mint Budapiesten forgatni. Ha mégis akadt valaki, arról utóbb kiderült, hogy kalandor. Ugyancsak a „másrészt”-hez tartozott, hogy Magyarországon 1920-ban bevezették a cenzúrát. A többnyire miniszteriális urakból álló bizottság a korábban — a rendelet megjelenése előtt — forgatott filmeket is átnézte, és azok egy részét betiltotta. Az alkotók, a közreműködők ezek után jogosan féltették a művészet szabadságát, s olyan közeget kerestek, ahol merőben más lehetőségek közepiette dolgozhattak. Ilyen körülmények Bécsben, Berlinben, Münchenben, Párizsban, Londonban, Hollywoodban, Moszkvában adódtak. Éppien ezért magyar filmgyártásról — közvetve magyar alkotók, közreműködők révén — a következő két évtizedben csak a határokon túl beszélhetünk. Itt még szabad volt a piálya. Abel Péter Sacy von Blondel (Megyeri Sári) Illés Jenő 5