Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-06-05 / 12. szám

NOVOBÁCZKY SÁNDOR

A vezérigazgató külföldi tárgyalása teljes sikerrel járt. Félórája sincs, hogy ünnepélyesen aláírták a szerződést, természetesen a felek legnagyobb megelégedésére, ikölcsönös előnyök alapján.

Ez a nyomdafesték szagú kifejezés, hogy kölcsönös előnyök, ezúttal kivételesen teljesen fedte a valóságot. Ez volt az az első eset, amikor mindkét fél úgy érezte, hogy nyert.

A kölcsönös megelégedettség a búcsúztatás külsőségeiben is kifejezésre jutott. Vezérigazgatónkat a mammut cég elnöke, a kelet-európai igazgatóval az oldalán, saját Rolls Royceán maga kísérte ki a repülőtérre. Megvárták, amíg a vendég túlesik a csomagfeladás és jegykezelés formaságain, meghívták a drink bárba egy búcsúkonyakra, majd egy csokor gyönyörű rózsával kedveskedtek neki, amit a sofőr esetlenül szorongatott a kezében. Amikor a virágot átnyújtották, kedélyeskedve hozzátették, hogy ezt természetesen a kedves felesége őnagyságának szánták és mivel a férfiak — tudják ők ezt — nem szívesen mutatkoznak virággal a kezükben, ajánlják, hogy vezérigazgatónk süllyessze nyugodtan kézitáskájának mélyére, amit ö meg is tett.

Sor került az utolsó erőteljes kézszorításokra is, a jó-utat-kívánunk-ra, a Budapesten-találkozunk-ra, a nagyhatalmú mammutelnök pedig megvárta, amíg vezérigazgatónk a tranzit váróterem bejáratáig ér, onnan hangos good bye-t kiált neki, amit ők megkülönböztetett figyelmességből tört magyarsággal egy viszontlátással revanzsáltak, és addig integettek a kedves magyar vendégnek, amíg annak kopasz fejebúbja a fotocellás üvegajtó mögött látható volt.

Vezérigazgatónk ezalatt kitűnő hangulatban sétára indult az idegen repülőtér tranzit várótermében, ahol tudvalevőleg már csak azok az utasok tartózkodhatnak, akik átlépték a vám és útlevélhatárt. Afféle senki földje ez, papír nélkül ide senki be nem teheti a lábát, az itt tartózkodók már de jure elhagyták az országot, habár fizikailag még itt vannak. Azt mondhatnám, hogy lebegnek ég és föld között, mint Mohammed koporsója, de gondolom Mohammed és az ő koporsója nem érezte magát olyan kellemesen, mint a tranzit-váróterem utasai. Mámoritóan felelőtlen érzés könnyedén lengedezni ebben a jogi vákuumban, ebben a — persze, csak látszólagos — sehova tartozásban, itt se vagyok már, ott se vagyok még, csomagjától megszabadított útlevél és repülőjegy tulajdonos vagyok.

Hozzájárul ehhez a tranzit-várótermek — különösen az olyan hatalmasoké, mint éppen ez itt — sürgés-forgása, fényűző árucikkekkel való zsúfoltsága, az utastájékoztató hölgy kellemes, többnyelvű sziréndallama, amint a messze idegen túrósokba induló repülőgépekbe hívogatja a közönséget. Azután az utasok színes forgataga, a kitudjamiféle hölgyek és urak, amint két kezükben teli szatyrokkal lisszaboni, Dar Es Szalaam-i, rejkjaviki vagy bogotai gépek kijárófolyosóihoz sietnek. Van valami egészen valószerűtlen abban, hogy ezek az emberek azokra a tájakra igyekeznek, melyekkel diákköri bélyegalbumunkban találkoztunk.

Nos, vezérigazgatónk is hagyta magát sodortatni az édes szemlélődés bódító hullámain, de azután eszébe jutott, hogy még egy pár dolgot vásárolnia kell a repülőtéri kioszkokban. A „kell" talán túl erős szó, hiszen tulajdonképpen semmire sem volt szüksége, de mégis ez a helyes kifejezés, mert vezérigazgató ugyan, de ugyanakkor magyar is, és mint minden magyar, aki hivatalos úton van, tekintet nélkül arra, hogy vezérigazgató-e vagy szerelőlakatos, becsületbeli kötelességének tekinti, hogy utolsó krajcárig elköltse a neki jogosan járó és elszámolható kiküldetési pénzt. Már ez csak így van: amilyen nagyra tartjuk az idegen valutát, amíg a kiküldetés színhelyén vagyunk, ha már hazaindulunk, úgy vagyunk vele, mint a mesék hőse, aki hirtelen rádöbben, hogy arany helyett értéktelen kavicsok csörögnek a zsebében. E haszontalan pénzdaraboktól pedig szabadulni kell. Meg aztán érdemes is, mert itt a váróteremben oly sok becses holmit kapni...

Előkotorta hát pénztárcáját és számolni kezdte megmaradt bankjegyeit és fémpénzeit. A mérleg örvendetes képet mutatott. Ezen a pénzen még háfom karton finom pácolt, vámmentes cigarettát vásárolhatott, sőt egy üveg viszkit és egy üveg konyakot is, valamint egy, a város tornyát ábrázoló bimm-bamm ébresztőórát és — mást semmit.

De talán mégis. Mert valami hirtelen megcsörrent a felöltője zsebében. Egy teljes cumátka (így hívták az illető ország pénznemét) cincogott benne, egészen apróban, tíz és húsz pruszlikokban (így hívták az illető ország váltópénzét). Kis pénz volt ez, de mégis pénz, ami ráadásul teljesen és jogszerűen az övé, a legbakafántosabb főkönyvelő sem találna kifogásolnivalót benne, ha ezt magára költi, márpedig vezérigazgatónk törvénytisztelő ember volt és sokat adott arra, hogy a főkönyvelőnek, akinek el kell számolnia — ha mindjárt neki alárendeltje is —, ne adjon okot lekötelező jóindulatra.

Körülnézett tehát, mit kaphat ő itt egy curnáikéért, hát sokat nem kaphatott, annyi szent, de két csomag rágógumit mégis, és bár utálta a rágógumit, mert hozzáragadt a protéziséhez, és felnőtt gyermekei voltak, akik — más okból — szintén utálták a rágógumit, mégis megvette, mert még mindig jobb, mint ha hazaviszi az értéktelen és nevetséges zirgőzörgő pénzkavicsokat.

Minekutána megszabadult a fölösleges valuták nyomasztó terhétől, feltépte az egyik karton cigarettát, kényelmesen letelepedett egy bőrfotelbe és az órájára pillantott. Tíz perc múlva szólítják a Budapestre induló gép utasait a beszálláshoz. Még tíz perc és bent ül az otthonos magyar gép ülésén, jönnek a kedves magyar légikisaszszonyok, megkínálják a kedves magyar borral, elébe tálalják a kedves magyar ételeket, ö pedig kér egy kedves magyar sportújságot, és elolvassa, menynyire kaptak ki a kedves magyar fiúk odahaza.

Addig pedig már nem történik vele semmi.

És ekkor valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Egészen kis érzés volt ez, egészen emberi érzés, olyan, ami mindannyiunkkal, mindennap előfordul, ha nem is tíz perccel repülőgépünk indulása előtt, egy vadidegen tranzitváróteremben. Egyetlen jelző illik erre az érzésre, az, hogy ellenállhatatlan.

Emberünk nem tehetett mást, mint lóhalálában elindult megkeresni a mosdót. Még időben rátalált és bevette magát egy igen kényelmes és igen takaros fülkébe. Emberünk az órájára pillantott és jóleső érzéssel állapította meg, hogy még mindig hat perc van a beszállásig. És ekkor észrevette a fülke belső ajta-NOVOBACZKY SÁNDOR

SÍ éves. Szentesen született. 1947-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jog- és államtudományi doktorátust szerzett. Huszonhét éves újságírói pálya áll mögötte. Jelenleg a Magyarország című hetilap belső munkatársa. Humoros és szatirikus írásai a Ludas Matyiban, a Magyar Rádióban, a Televízióban és más orgánumokban jelennek meg, illetve hangzanak el.

jára szögezett feliratot. „Használati díj 1 cumátka. Kötelező!"

Az egy cumátka kifejezés, meg a „kötelező" szó felkiáltójellel, szivenütötte. Mint a halálos veszélyben forgó emberben, benne is másodpercek alatt lepergett az egész diadalmas nap filmje. A szerződés ünnepélyes aláírása, utána, amint rágyújtanak a vastag szivarra, a mammutelnök Rolls Royce-a, az öblös konyakospohár a drink bárban, aztán a rózsacsokor és vendéglátóinak integető keze a bejárat fotocellás üvegajtaja mögött. Majd a film képsora megállt, kimerevült az utolsó kép, a kioszkárus keze, amint átadja neki azt a nyomorult rágógumit, amiért feláldozta az utolsó cumátkáját.

Ez az, erre a cumátkára lenne most szüksége, ez a cumátka választja őt el a szabadulástól, sőt a repülőgépre való beszállástól, sőt a hazájától, a családjától, tekintélyes hivatali szobájától, a „kölcsönösen előnyös" üzleti tárgyalás babérjaitól. De ez a cumátka nincs, a kioszkárus besöpörte a kasszája egy félreeső rekeszébe, ezt a nevetséges összeget, ezt a kis semmi pénzt.

Kinézett a kulcslyukon, és látta, hogy a kijáratnál mereven ül egy fehérköpenyes idős hölgy, szikár matróna, beillene rendfőnöknek egy apácazárdába, de ö itt másfajta rend főnöke. Ennek a rendnek a törvénye, hogy mint minden szolgáltatásért, ezért is fizetni kell. Kémlelte a zárt, szigorú arcot, és már tudta, hogy ennek ugyan hiába magyarázná, hogy ö egy nagy magyar állami vezetőtröszt vezérigazgatója, hogy egy idevalósi mammutcéggel gyümölcsöző tárgyalásokat folytatott, hogy virággal és hosszas integetéssel búcsúztatták és Rolls Royce repítette idáig. Ezek olyan tények voltak, amelyek kívül estek ezen a fehér laboratóriumi világon és semmiféle hatással nem lehettek volna a fehérköpenyes úrnő érzelmeire. Hirtelen leküzdhetetlen gyűlöletet érzett iránta, mert az idegen és számára megközelíthetetlen társadalom durva erőszakszervét érezte benne, aki őt innen összes érdemei ellenére sem engedi el, kivéve, ha leguberálja neki az egy cumátkát.

Ez az egy cumátka volt az, ami hiányzott.

Es fékkor a nemzetközi repülőtér utasai közül azok a szerencsések, akik történetesen éppen a mosdó előterében tartózkodtak, egy majdnem h.hetetlen jelenetnek lettek a tanúi. A helyiség egyik fülkéjéből kilépett egy idegen úr, elegáns kétsoros ruhában, egyik kezében tiszta borjúbőr kézitáskával, másik kezében pedig egy drága, illatos, luxus rózsacsokorral. Az idegen úr — talán diplomata, talán gazdag üzletember? — határozottan odalépett a mellékhelyiség félig szunyókáló felügyelőnőjéhez, kezébe nyomta a mesébe illő rózsacsokrot, futólag arcon csókolta és pillanatok elatt eltűnt a kijárati ajtón.

A néni pedig zavartan forgatta a virágkölteményt és valamit dünnyögött az orra alatt. Talán ezt:

— Nézd csak... Vannak még igazi gavallér urak!

Szinte elválaszthatatlanul összetartozik a két szó, mert a fiatalságot ma talán a termiakarás, az alkotási vágy jellemzi a legjobban.

„Alkotó ifjúság” jelszóval hirdetett országos pályázatot a KISZ, a magyar ifjúsági szövetség. így adott lehetőséget a fia-ALKOTÓ

tálaknak, hogy nyilvánosan is bizonyítsák műszaki, technikai tudásukat, tudományos felkészültségüket.

Az elmúlt két esztendő alatt 75 ezer pályamunka készült el. Százezer fölött van azoknak a fiataloknak a száma, akik ötletekkel, mestermunkákkal rukkoltak elő.

Műszaki pályázatnak nálunk még sohasem volt ekkora sikere. Ilyen figyelmet és elismerést még soha nem kaptak a fiatal nemzedék műszaki képzettségű tagjai. Az eddigi, különféle ifjúsági pályázatok, a

Az esztergagép, amelyet a csepeli szakmunkástanulók készítettek. A képen jobbról: Bernhard Zsuzsa. Lent: a külkereskedelemben dolgozó fiatalok étet- és munkakörülményeiről „mindent tudó” számítógép

Dörgicsei oromfal

A Dörgicse név gyerekkorom óta a fülemben cseng és csörög. Amikor vízicserkész lettem tizenöt évesen, a Balatonon vízi-hadijátékot játszottunk, és az őrsöm Dörgicsét védte a „törökök” ellen. Fél éj* szaka kuksoltam a nádasban, a szúnyogok majd felfaltak, de még vakarózni se mertem, csak kimeredt szemmel néztem a túlsó nádas széléig, ahonnan a török gályáknak, dereglyéknek és egyéb csatahajóknak kellett feltűnniük. Később Dörgicse volt az a bűvös szó, amellyel a piarista atyák tanárai kecsegtettek, hogy majd érettségi után egyszer meghívnak abba a nagy présházba, Dörgicséré, ahol szőlejük van, és ahol a tanév fáradalmait szokták kipihenni.

A nagy présházba sohasem jutottam el, Dörgicsét, a falut sem régen ismerem, de azóta nincsen olyan balatoni utam, hogy ha tehetem, ne kanyarodjam egyet a Veszprém-parti műútról feil jobbra, Akaiin át a présházak között, a Fenyehegy mellett. És micsoda présházak! Emeletesek, kapujukban a paraszti barokk minden szépsége, egyiknek-másiknak oszlopos tornáca kúriának is beillik. Földszintjük a dongabo'ltozatos pince, az emeleti részen van a présház és innen nyílik a kis szoba. Jártam már nem egyben, a kis szobák boltozata „cseh süveges”, itt esik jód igazán a lopóból pohárba eresztett rizling.

Már a Balaton-felvidék boldog bűvöletében jutok el Dörgicsére, alig várom, hogy kanyarodjon egyet az út és meglássam, elébem táruljon, lenyűgözzön Magyarország egyik legszebb romja, a 13. századi román stílusú templom épen maradt oromfala, mely egymagában áll. Körülötte

kipusztult a három Árpádékor! Dörgicse falu közül az egyik, Alsó-Dörgicse. Romba dőlt a templom hajója is. Nem maradt meg a tornya, de ez az ötemeletes fai mint valami hazai piramis emelkedik a magasba, és hirdeti nem egy fáraónak, hanem a középkori magyar alkotóerőnek és művészetnek örök emlékét.

Az oromfal fölött az egykori torony három, kétszer félköríves ablaka még megmaradt és az úján a tornác küszöbe és alapzatai is, ám a szem nem is a részletet látja, hanem az ember egész lényével fogadja magába ezt a magányos óriást, ezt az árva épület-csodát, amely rom mivoltában is tökéletes, mint egy ógörög torzó.

Már nemegyszer jutottak eszembe, amikor a falu kanyargós főutcájáról, a házak mögül egyszerre elébem tárult, vagy amikor felkapaszkodtam a domboldalon, s tövében egyszerre éreztem egyéni kicsiségemet és emberi létem nagyságát, Rilke híres sorai az Apolló-torzóról: „Nem ismertük halhatatlan fejét, amelyben a szem almái égtek ..Itt sem ismertük a hajót, a bordázatot, a tornyot, de mégis a csonka templom egész mű maradt, és arra figyelmeztet, amire Rilke torzója: „Változtasd meg élted.”

Itt állok gondolatban, írás közben az oromfal tövében, és úgy érzem, hogy most nincs erőm az írógép betűivel elgyalogolnom a másik két Dörgicse, az egykori Felső-Dörgicse és a Kis-Dörgicse templomaihoz és romjaihoz. De visszatérek hozzájuk legközelebb.