Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-03-29 / 7. szám
„SZOCIALISTA TÁRSADALMUNK VEZETŐ OSZTÁLYA A MUNKÁSOSZTÁLY. VEZETŐ SZEREPE A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉNEK IDŐSZAKÁBAN MINDVÉGIG MEGMARAD, TÁRSADALMI BEFOLYÁSA TOVÁBB ERŐSÖDIK” „A TUDOMÁNY ÉS A KULTÚRA TÁRSADALMI SZEREPÉNEK NÖVEKEDÉSÉVEL, A TECHNIKA FEJLŐDÉSÉVEL NŐ AZ ÉRTELMISÉG ARÁNYA ÉS JELENTŐSÉGE ÉS AKTIV RÉSZVÉTELE A SZOCIALISTA TÁRSADALOM FELÉPÍTÉSÉBEN.” „Általánossá kell tenni a felnövekvő NEMZEDÉK KÖZÉPFOKÚ ISKOLAZOTTSAGAT.” „KORUNKBAN AZ EMBERISÉGNEK LÉTÉRDEKE A BÉKE MEGÓVÁSA, AZ ÚJ VILÁGHÁBORÚ VESZÉLYÉNEK ELHÁRÍTÁSA, A NÉPEK MEGSZABADÍTÁSA AZ ATOMHÁBORÚ RÉMÉTŐL.” (A Programnyilatkozatból) Pereg a film Rebbenő tzemű, copfos, loknis kislányok. Elöl — egy rövid hajú masnija mintha ijedtében lelapulna. Arcukra repülőgép-bombázók árnyéka kúszik, felismerhetetlenné maszatolja vonásaikat. Egy robbanás viüámfényében — tablóvá merevednek az óbudai Tímár utcai általános iskola IV/a osztályának tanulói. Film a filmben A következő képsorokon; az előbb még riadt leányfejek felszabadultan bukkannak elő a születésnapi torták bástyái mögül. Tizedik születésnapjukat örökítette meg Kolonits Ilona dokumentumfilmje 1955- ben. S a korábbi háborús filmkockák — születésük történelmi pillanatát — hazánk felszabadulását idézték fel előttünk. — 1955 tavaszán ünnepre készült az ország; felszabadulásunk tizedik évfordulójára — emlékezik húsz év távlatából Kolonits Ilona. — Magam is kezdő filmrendező voltam, kevés filmkészítési gyakorlattal, de nagy lelkesedéssel, akarással. A tizedik évforduló nekem azt a tíz évet jelentette, hogy rendező lehettem. így első filmemhez olyan szereplőket kerestem, akiknek ez a tíz év ugyanilyen jelentős. Az óbudai iskolában találtam meg azokat a kislányokat, akik a felszabadulás évében születtek. Ügy döntöttem, születésnapjuk mindannyiunk ünnepe. így készült életükről első híradásom. — 1965-ben, a húszéves évfordulón ismét megkerestem a hajdani >'ímár utcai leányosztályt. A cözépiskolát ekkor már valamennyien befejezték, volt aki estin, a munkája mellett. Egyesek férjhez mások egyetemre, ra jártak. Tervezték életüket. Húszévesen elképzelt jövőjüket — később kiigazította vagy igazolta a következő évtized. Pályakezdő, dacos-bizakodó vallomásaikat — régi barátjukként — a „Húszévesek lettek” dokumentumfilmemben örökítettem meg. A tervek Érdemes visszapergetni a tíz évvel korábbi filmtekercset. Feketegarbós, mozgékony lány szólal meg először: Dénes Margit. — Mindig orvos szerettem volna lenni, aztán filmrendező, majd dramaturg, írtam novellákat, nem túl jókat — mondja öniróniával. — Ezért később inkább olvastam. Aztán gondoltam, egyszerűbb (!) rákkutatónak lenni. Az István kórházban dolgozom, sokat segítenek, jó helyem van. Most készülök a felvételire, de nem tudom, majd sikerül-e. Szóval ezek az elképzeléseim. A fiús hajú, magasra nőtt Tóth Márta szintén céltudatos tervekkel hozakodott elő: — Lyukkártyamúszerésznek jelentkeztem. Egy évig tanműhelyben dolgoztam. Az idén tavasszal, ha igaz, megszerzőm a szakképzettséget is. Utána más gépparkhoz szeretnék kerülni. Zsédő Marika öntudatosan jelentette ki: — Nem akarok egész élementek, főiskola-A munkásnő Harminc évvel ezelőtt, amikor a világra készülődött, ennek a szónak még másfajta jelentése volt, megkülönböztető hangsúllyal ejtették, olyan felhangokkal, amelyekben már a becsmérlés is benne foglaltatott. Amikor megszületett — 1945. március 1-én — Budapest már két hete szabad volt, az egész ország felszabadulásáig még egy hónapot és négy napot kellett várni. Hiábavalóság lenne arról kérdezni Jakab Györgynét született Mák Évát, az angyalföldi Mautner Sándor utcai Elzett Művek lemezgyárában, hogy miféle emlékei kapcsolódnak a felszabaduláshoz, mert ilyenek egyszerűen nem lehetnek, az emberi természet jótékony törvénye szerint az eszmélés jóval később kezdődik, az emlékek olyan korban fogannak, amikor az emberkének már ismeretei vannak. Nem, Jakab Györgyné semmire sem emlékszik abból a korból, s úgy látszik, szülei valamely bölcs megfontolásból elhallgatták előtte, hogyan éltek az angyalföldi Reitter Ferenc utcában, miféle vermeken bukdácsoltak át addig a napig, amikor az öreg Mák — foglalkozására nézve gépszállító munkás — kilépett a Reitter Ferenc utcai ház kapuján s hírül adhatta a házban megbúvó munkáscsaládoiknak, hogy a háború elvonult, s vele együtt az a hatalom is, amely oly sokáig nyomorította és keserítette a munkáscsaládok életét. Az emlékezés legalsó rétegében, ahová most leásunk, hogy mégis alkalmunk legyen felvázolni valamit Jakab Györgyné, Mák Éva legelső élményeiből, abból a gyöngéd gyermekkori derengésből, amely az embert jószerivel egész életében elkíséri —, rejtelmes módon az öröm és jóérzés piros karikái bukkannak elő. — Csak arra emlékszem, hogy akkor nekünk gyerekeknek nagyon jó volt Az egész környék tele volt óriási grundokkal, mély gördökkel, ahol nagyszerűen lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, akikkel együtt nőttem fel és nagyrészt ma is együtt élek, együtt dolgozom. Van egy vidékről felkerült munkatársnőm a gyárban, aki néha megkérdezi: te mindenkit ismersz errefelé? Olyankor azt felelem, hogy természetesen mindenkit ismerek, mert hiszen mindnyájan angyalföldiek vagyunk, munkások vagyunk, ezért tegezem a fél gyárat. Angyalföldön születtünk, itt nőttünk fel, itt kezdődött az életünk. Mák Éva itt ismerkedett meg Jakab György lakatossal, aki szintén bennszülött angyalföldi, itt született — tíz éve — a kislánya, aki most végzi-az általános iskola ötödik osztályát és még minden évben oklevelet kapott az évzáró ünnepélyen, olyan kiváló tanuló. Mi sem természetesebb, hogy az angyalföldi Kelli utcában laknak, s jövőre megkapják szövetkezeti lakásukat. — Reméljük, az is Angyalföldön lesz. Ez a kurta megjegyzés megint csak fölvillantja a hűség és a ragaszkodás sajátos képletét. Magyarországon munkáshatalom van, senki semmiféle kivetnivalót nem találna abban, ha a lakatos — szintén az Elzett Művek dolgozója — és felesége, a fröccsöntő brigádvezető úgy módosítaná kérését, hogy Angyalföld helyett valahol a budai zöldövezetben kéme szövetkezeti lakást, erről azonban szó sem lehet, Jakabék nemcsak születtek, de maradnak is Angyalföldön. Vajon a családi, baráti kapcsolatokon kívül, a harmincéves megszokás és érzelmi betájolás vonzóerején kívül van-e még valami, ami a családot ilyen szorosan köti ahhoz a városnegyedhez, amelyet nem lehet a szép jelzővel illetni, ha az elemi városesztétika igényei szerint ítéljük? Mert Angyalföldnek ez a külső peremvidéke nem szép, s Jakab Györgyné gyermekkora óta csak annyi változáson ment át, hogy a grundok beépültek, a gödrök eltűntek. Magától értetődő dolog ez, mert azok a kormos nagyvárosi pusztaságok és mélyedések, amelyeket Jakab Györgyné gyermekkorában a képzelet olyan pompás játszótérnek látott —, voltaképpen a háború szörnyű hagyatéka volt. A kis Mák Éva abban a „vízválasztó” időszakban növekedett, amikor a szabad főváros egyik legnagyobb munkáskerületében még nem gyógyították be a városkép sebeit, s a roppant hegeket a gyerekek úgy vették birtokba, mint a felnőtt világ ajándékát, ahol játszani lehet. — Angyalföldhöz köt —, mondja a harmincéves fiatalasszony —, hogy a legutóbbi választáson itt választottak meg tanácstagnak. Nem volt nekem semmiféle közéleti előképzettségem, belecsöppentem a dologba s most úgy % tanulom a hétköznapi politikát, hogy a kisebb gondok megoldásában igyekezem segítséget nyújtani. A mi legnagyobb gondunk, hogy az újonnan emelt épületek között még kevés az üzlet, körülményes dolog a bevásárlás. Ha én fél háromkor befejezem a munkát és kilépek a gyárkapun, nem tudom, hány üzletbe kell elmennem, hogy megvehessek mindent, amire szükségünk van. Ott állok a sorban a többi asszony között és igazat adok nekik, ha rám szólnak: no, tanácstag,- mikor lesz jobb az üzlethálózat. Jakab Györgyné, született Mák Éva nem tart tanácstagi fogadóórát, ajtaja azonban mindig nyitva van a választók előtt Jönnek azok munkaidő után és vasárnap délelőtt, amikor eszükbe jut valami. Felmerül a kérdés, mennyi idő jut a magánéletre, mikor élhet a családjának az angyalföldi fiatalasszony, aki fontos társadalmi szerepet is játszik a szülő- és lakóhely életében? — Akad azért arra is idő. Nagyon szeretünk kirándulni, rendszeresen járjuk a Börzsönyt, azután jó fáradtan hazajövünk és leülünk olvasni. Nem emlékszem rá, hogy az apám és az anyám valaha hozzájutottak volna az olvasáshoz, mi mind a hárman nagy olvasók vagyunk. És ha már a különbséget kérdezi a szüléink élete és a mi életünk között, akkor mondhatok egyet. A mi szüléinknek sohasem volt egyetlen megtakarított fillérjük sem, mindig egyik napról a másikra éltek. Mi pedig tisztes beosztással mindig félre tudjuk tenni azt a pénzt, amely céljaink megvalósításához hozzásegít. Baróti Géza temben műszaki rajzoló maradni. Mindig mások után húzni a vonalakat, sablonos munka. Űjabb arc, új vallomás. Sumovszki Ági 1965-ben még az óbudai szeszgyárban dolgozott. Húszévesen tovább akart tanulni, a gépészeti főiskolán,' de valahol elkallódott a jelentkezési papírja. Megmakacsolta magát, a következő évben ismét nekivágott — sikerrel. A kiragadott vallomások a békében felnőtt nemzedék öntudatát, biztonságát és magabiztosságát tükrözték. S most 1975-ben a felszabadulással együtt ünneplik harmincadik születésnapjukat. A hagyományokhoz híven a régi Tímár utcai iskola IV/a osztályában találkoztak. Gyermekkoruk színhelyének képe — amelyet az emlékezetük őrzött — felismerhetetlenül megváltozott. Az iskola környékéről eltűntek az óbudai öreg házak, helyükön tízemeletes, modern épülettömbök nőttek. A lakásokban mindenütt padlószőnyeg, távfűtés, a falakon tapéta, égre nyíló ablakok. A házak előtt parkok, játszóterek, a centrumban szolgáltatóházak. Az Ár-Jónás Ildikó, aki a génbankban dolgozik Tóth Márta nemrég tért haza hollandiai tanulmányútjáról Dénes Margit orvos és Surnovszki Ági üzemszervező 6
