Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-08-30 / 18. szám
Gondolatok vita közben Az Európa-szálló különtermében folyik az Anyanyelvi Konferencia Védnökségi ülése. A hozzászólásokat hallgatom; rajzanak az ötletek. A szünetekben szenvedélyes beszélgetések, viták zajlanak. Talán nem tekintik elkésett, utólagos „lépcsőházi bölcselkedésnek”, ha néhány fésületlen, a születés forró izgalmát őrző gondolatot — még frissiben — papírra vetek, továbbgondolás és eszmecserék reményében. Az Európai Biztonsági Konferencia záróülése mindöszsze két hete fejeződött be. A fáradságos, közös munkával készült, a kölcsönös engedményeket tartalmazó dokumentum jó alap a további munkához. Elégedettek lehetünk, mert sok dologban elébe mentünk Helsinkinek, az évek óta követett gyakorlat megelőzte a megállapodást. Mire gondolok? Az 1963-as amnesztiarendelet után tízezrek, 1970 óta százezrek utaznak évente haza; a családok találkozhatnak itthon és külföldön: a kapcsolatok sokcsatornás, széles rendszere köti össze a világba szétszórt magyarságot. A védnökségi ülés résztvevői nyugtázták a kedvező fejlődést, de hangot adtak aggodalmaiknak is. A svédországi Vörös Márton — jellemző módon — „az elnémuló nemzedék” címet adta hozzászólásának, ugyanakkor a legtöbben az anyanyelvi mozgalom fellendüléséről beszéltek. Mi az igazság? Két tendencia Jelenleg — egymás mellett és egymással birkózva — kettős irányzat tapasztalható. A szórvány magyarság idősebb évjáratainak tagjait rostálja a könyörtelen idő. A legutolsó nagy hullám: az úgynevezett 1956-osok, ma már: a középnemzedék. Soraikban sokkal több volt a férfi, mint a nő, zömük városi ember, korra nézve: fiatalok voltak. A befogadó országokban hamar megházasodtak, leggyakrabban nem kerestek és nem találtak maguknak magyar származású párt; a már külföldön született gyermekek szülőföldje az új „gazda-ország” lett, anyanyelvűk, beszélt nyelvük sem magyar. Ezekben a családokban az itthoni nagyszülőkkel való érintkezés hídja, „az apanyelv” — tehát a magyar — a legjobb esetben is második nyelv. Az iskola, a képzettség, a lét egész biztonsága azt követeli, hogy ezek a fiatalok a fogadó ország kultúráját, az élet mindennapi élményvilágát, és ezek kötőanyagaként a nyelvét sajátítsák el elsődlegesen. Vakok lennénk, ha ezzel a ténnyel nem néznénk szembe, ha illúziókat kergetnénk. Számomra életre szóló tanulságot jelentett a következő példa: egy. dél ^amerikai országból az ottani magyar egyesület egyik vezetőségi tagjának gyermeke érkezett hozzánk, ösztöndíjasként. Kitűnően beszélt magyarul, tetszett neki a szocialista építés eszmevilága; jól tanult, gyorsan kialakult a baráti köre, jól érezte magát nálunk. Mégis nehezen várta ki tanulmányai befejezését, a vége felé sokat kínlódott, mert honvágya volt a szülőföldje, a távoli ország iránt. Tavaly részt vehettem a nagyszerűen sikerült New Jersey-i magyar fesztiválon. Boldog voltam, amikor a kórusok Bartók- és Kodály-műveket, eredeti népdalokat adtak elő, hozzátehetem: kitűnően, de a műsorközlő fiatalember már törte a magyar nyelvet, a fiatalok a szünetben angolul beszélgettek egymással, sőt a szülőkkel is. És a helyzet hasonló minden nyugati országban, ahol nagyobb számban élnek magyarok. A másik irányzat Ugyanakkor valóságos és erősödik a másik tendencia is. A mi korszakunkra a nemzetek közötti világméretű gazdasági és kulturális csere a jellemző. A népes és kevésbé sűrűn lakott fejlett államok, mint amilyen az USA, Kanada, Ausztrália az utolsó 100—20Q évben jöttek létre, tehát fiatal képződmények, s a lakosságát úgynevezett bevándorló nemzetek alkotják, amelyek az őslakosság szinte teljes kipusztulása után, főleg az európai kivándorlókból töltődtek fel. De a sok száz éves történelmet megélt hagyományos európai országokban is új típusú népvándorlás tanúi lehettünk az elmúlt néhány évtizedben. Vendégmunkások százezrei érkeztek a déli országokból számos nyugat-európai országba és telepedtek meg ott családostul. Először néhány évre szerződtek, arra számítva, hogy odahaza megszűnik a munkanélküliség, megjavulnak a létviszonyok, azután egy részük) megszokta az új helyzetet, megtanulta a nyelvet és gyökeret vert. A helyzet dialektikája, hogy ha ez a tömeg idegen test marad, állandó konfliktushordozó lesz és rossz közérzetét csak azzal javíthatják, az átmenet válságait azzal enyhíthetik, ha szoros marad kapcsolata az anyaországgal, ha anyanyelvét gyakorolhatja. Évtizedek óta, esztendőről esztendőre erősödik a nemzetközi turizmus, és ezt a folyamatot az elmúlt időszak megnehezedett gazdasági viszonyai csak mérsékelhették, vissza nem fordíthatták. A családok közötti szálak erősek, és tudjuk, hogy az első nemzedék sohasem tud teljesen hasonulni, az új állam új szokásait nehezen sajátítják el. Az idegenséget, a gyökértelenséget, a befogadó országból való házastárs családjának természetes és érthető bizalmatlanságát csökkentheti, sőt megszüntetheti, ha azok megismerik az új rokon szülőföldjét, családját; ha látják, hogy például a mi esetünkben egy ezeréves nemzet kiérlelt kultúrája, nagy irodalma, jelentős tudományos teljesítményei szolgálnak eszmei és erkölcsi támaszul, és megérti az új rokonság, hogy a jövevény: fia egy népnek, amely „egy nemzetnél sem alávalóbb”. A gyakori és kiterjedt érintkezés a bővülő, erősödő kapcsolatok indították el és szilárdították meg az anyanyelvi mozgalmat, a magyar kultúra megőrzését és ápolásának szükségességét. A (beilleszkedés mellett tehát az a második tendencia, amely állandóan erősödik. Nincs helyünk most — egész tanulmányt követelne — a két irányzat egymáshoz való viszonyát elemezni: tudjuk, hogy gyakran keresztezik egymást, máskor meg összecsengenek. Üj jelenség, hogy a befogadó országok egész sora ismerte fel — a védnökségi ülésen Svédország, Ausztria, Ausztrália példáját említették —, hogy elsődleges érdekük a bevándorló családok számára az anyanyelv tanítása. Kanada és az USA már deklarálták ezt a felismerést, a gyakorlati megvalósulás azonban elsősorban gazdasági okokból, és ne legyünk szemérmesek kimondani, nemegyszer politikai okokból várat magára. Sok ember előtt azonban nem egészen világos, vagy éppen világnézeti előítéletek miatt elfogadhatatlan, hogy a Magyar Népköztársaságnak is elsőrendű érdeke, hogy más állampolgárságú magyar származású emberek választott hazájukban megőrizzék magyarságukat. (Ez a kötelezettség és segítőkészség sokáig itthon sem volt teljesen nyilvánvaló, és a megfelelő gyakorlat sem érvényesülhetett egycsapásra és akadálytalanul. A védnökségi ülés széles nyilvánossága, a közvélemény érdeklődése és rokonszenve azonban megmutatta, hogy az emberek méltányolják és helyeslik e hazai erőfeszítéseket.) A szakemberek lelkesedése, és eredményeképpen például az elkészült tankönyvek magas szakmai színvonala, a Magyarok Világszövetsége által koordinált sok-sok társadalmi és kulturális szervezet, intézmény részvétele a munkában, a kormányzat anyagi segítsége — ebben a szakértők szellemi kapacitásának a feladatokra való összpontosítása, nyomdák, szervező energiák egyaránt értendők — azért vált lehetségessé, mert népünk akaratát fejezi ki. A diaszpóra magyarságának pedig szüksége van erre a támogatásra, mert ez a feltétele a magyarságtudat megőrzésének; a közös erőfeszítések, a bővülő kapcsolatok nélkül reménytelen a siker: megszólaltatni — mégpedig magyarul — az elnémuló nemzedékeket. Szántó Miklós Földes Judit TENNI Szükséglet kényszer — hiú áltatás? de mozdul velőnkben (lebeg fölötte? benne él?) Nevezd léleknek bárminek: mi maradna meg más belőlünk? tétlenség telében toporgunk: nyüszítő kiskutyák fázó csonttömeg — szükséglet kényszer töredék csak az egészben, de töredékében: Egész A tanácskozás színhelye: Hotel Európa Dr. Nagy Károly (USA). Az elnöki asztalnál: Kárpáti József, az MVSZ volt főtitkára és Kodály Zoltánná
