Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-02-01 / 3. szám

SZÁZ ÉVE MÁR... wmmi Népgazdaságunk tartalékainak kiaknázása, hasznosítása: takarékosság anyaggal és energiával, az elkövetkező évek egyik legfontosabb feladata. Alábbi összeállításunkban e követelmények néhány ésszerű példájáról számo­lunk be. CSIKÓS-NAGY BÉLA ESSZERU ANYAG­­ÉS ENERGIATAKARÉKOSSÁGOT! A Minisztertanácsnak az 1975. évi népgazdasági tervről szóló határozata nagy teret ad a belső tartalékok feltárá­sának. Az 1975. évi állami tervezésnek és gazdaságszabá­lyozásnak olyan feltételeket kellett teremteni, amelyek mellett a népgazdasági hatékonyság és a vállalati jöve­delmezőség összhangba kerül az ésszerű energia- és anyagtakarékosság követelményeivel. Ez magyarázza azokat az intézkedéseket, amelyeket azért hoztunk, hogy az árrendszert és a pénzügyi szabá­lyozókat a nemzetközi munkamegosztás megváltozott fel­tételeivel összhangba hozzuk. Nines szükség látszateredményekre A népgazdaság tervszerű irányítása szempontjából fon­tos, hogy a vállalatok új elhatározásairól viszonylag rö­vid időn belül tájékozódhassunk. Ezért kötelezte a Mi­nisztertanács a vállalatokat, hogy február 15-ig energia- és anyagtakarékossági intézkedési tervet dolgozzanak ki. Ehhez általános szempontokat adtunk ki. Ezzel azt is egyértelművé kívántuk tenni, hogy nem a régi takarékossági kampányokat kívánjuk felújítani. Nincs szükség látszateredményekre. Tartózkodni kell a nép­gazdaságnak károkat okozó megtakarításoktól. A kiadott általános szempontok szerint anyagtakarékos­ság a fajlagos anyagmegtakarítással járó gyártás- és gyártmánykorszerűsítés, továbbá minden olyan intézke­dés, amely a technika adott szintjén megszünteti (csök­kenti) az anyagokkal való pazarló gazdálkodást. Az a vállalat pazarol az anyaggal, amely: — A gyártástechnológia hiányosságai vagy a technoló­giai fegyelem lazasága miatt indokolatlan anyagvesztesé­gek keletkezését megtűri, és nem a jó gazda gondosságá­val szervezi a hulladékok és másodlagos anyagok hasz­nosítását. — Az utánpótlási idő és a folyamatos termelés által indokoltnál nagyobb mértékben készletez anyagot, és ez­zel más vállalatok folyamatos anyagellátását veszélyez­teti, illetve megnehezíti, hogy a szükséges import kiegyen­súlyozott nemzetközi fizetési mérleg keretei közé illesz­kedjék. — Az anyagok feldolgozásával olyan félgyártmányokat vagy késztermékeket állít elő, amelyekről eleve tudja, hogy azok nem értékesíthetők, illetőleg exporttermékek esetén csak kétoldalú árucsere-forgalomban értékesíthetők, és a gyártás a szerződésileg rögzített mennyiségen felül történik anélkül, hogy sor került volna pótlólajgos szer­ződésre, illetőleg biztosítva lenne a szállítást ellensú­lyozó import. — Nem veszi figyelembe a népgazdaság devizális ér­dekeit szem előtt tartó importrelációs irányelveket; nem használja ki a gazdaságos hazai és a KGST-n belüli be­szerzési lehetőségeket, indokolatlanul drága, szabad devi­zát igénylő anyagot használ fel, és mellőzi a devizálisán kedvező anyaghelyettesítési eljárásokat akkor is, amikor ez nem rontja a termékek minőségét, illetőleg a gyárt­mányok műszaki paramétereit. — Meghatározott anyagokból a fajlagos felhasználás csökkentését úgy éri el, hogy más anyagokból többet kell felhasználnia, vagy a bérráfordítás nő számottevően úgy, hogy az összes ráfordítások végül is nem csökkennek, ha­nem emelkednek. — Megtakarítást ér el, amely a kooperáló vállalatok költségeit olyan mértékben emeli, hogy az intézkedés népgazdaságilag ráfizetéses. — Rontja a termék minőségét, amiért is az rendeltetési céljának nem, vagy csak rendkívül korlátozottan felelhet meg: veszélyezteti az utóbbi években érvényre jutó ked­vező tendenciát, amely a népgazdaság exportpotenciálját a széles körben konvertálható termékek részarányának állandó növelésével mozdítja elő. összegezve: Olyan megoldásokra van szükség, amelyek az 1975. évi folyamatos anyagellátást elősegítik, egyúttal hosszabb távon is iránymutatóak, és így a gazdasági erő­források jobb hasznosításában állandóan ható tényezőkké válnak. (Dr. Csikós-Nagy Béla államtitkár, az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke január 7-én, a Nehézipari Minisz­tériumban elhangzott előadása rövidített szövegének egyik részlete. Megjelent a Népszabadság 1975. január 8-i számában.) SZÁMADÁS ÉS ELŐRETEKINTÉS Az új esztendő újabb nagy feladatok elé állítja a mezőgazdaságot. A felada­tok egyik legfontosabbika: takarékosság anyaggal, idő­vel, pénzzel és munkaerő­vel. Csak ennek szigorú be­tartása biztosíthatja azt, hogy a mezőgazdaság to­vább tudjon lépni. Ezek a téli napok, amikor a határ csendes, alkalmat adnak arra, hogy mérlegkészítés közben a tagok és a veze­tők a szövetkezeti demok­rácia alkotó légkörében megvitassák a tennivalókat. Bizonyára nagyon sok ter­melőszövetkezet tagsága dönt majd úgy, hogy meg­változtatja az eddig kiala­kult és megszokott termelé­si szerkezetet. Több cukor­répára van szüksége az or­szágnak, 120 ezer hektáron kell ezt a fontos ipari nö­vényt termelnünk, hogy ne szoruljunk behozatalra. Az idén a megdrágult cukor importjának megtakarítása-HULLADÉKBÓL ENERGIA Az energiagazdálkodás lehetőségeit jól érzékelteti az a népgazdasági szempontból is átfogó javaslat, amelyet az Energiagazdálkodási Intézet dolgozott ki évi mintegy 900 ezer tonna kőolajjal egyenértékű energia megtakarítá­sára. A takarékosság egyik, külföldön széles körben alkalma­zott módszere lehet a lakótelepek és a környező ipari üzemek részére történő hőszolgáltatás villamosenergia­termeléssel való összekapcsolása. Ugyancsak jelentős megtakarítást eredményezhet, ha az iparvállalatoknál elhelyezett magas nyomású gőzter­melő kazántelepeket villamosenergia-termelésre is fel­használják. További lehetőségeket kínál az alacsony fűtőértékű vagy kisebb készlettel rendelkező, illetve kimerülőben levő, a távvezeték-rendszerbe gazdaságosan bekapcsolható földgázlelőhelyek helyi hasznosítása. Egyes energiaigényes iparágakban, többek között a kohászatban, az üvegiparban, timföldgyártásban stb. a technológia módosítása, a termelőberendezések korszerű­sítése, a hulladékenergia hasznosítása révén — az Ener­giagazdálkodási Intézet nem teljes körű felmérése alap­ján — évente mintegy 300 ezer tonna kőolajjal egyenér­tékű fűtőanyag megtakarítására nyílna lehetőség, A meg­térülési idő ebben az esetben is az átlagosnál jóval rö­­videbb. Egyes — eddig csak gondot és költséget okozó — ipari hulladékok elégetésével is, ma még alig felbecsülhető mennyiségű tüzelőanyag kitermelése, importja, átalakí­tása és szállítása válna feleslegessé. Az Energiagazdálko­dási Intézet által ebből a szempontból megvizsgált 30 üzemben például évi 100 ezer tonna olaj-egy enértéket pótolhatnak azok a hulladékok, amelyeknek energetikai hasznosítása, a speciális tüzelőberendezések kiépítése mintegy 5—600 millió forintos beruházást igényelne. A Nyugat-Magyarországi Fagazdasági Kombinát például mintegy 17 millió forintos költséggel megoldotta a fűrész­­por és fahulladék energetikai célú hasznosítását, s ezzel évente mintegy 3000 tonna fűtőolajat takarít meg. (Részletek Szőke András: A pazarlás egyre drágább című cikkéből, megjelent a Figyelő című gazdaság­­politikai hetilap 1974. december 11-i számában.) ból eredő hatalmas össze­get másra tudnánk fordí­tani, olyan gépekre, vegy­szerekre, amelyek elősegí­tik a termelést és köny­­nyebbé teszik a munkát. — Nagyon lényeges szempont az anyaggal való takarékoskodás, ami a me­zőgazdaságra is vonatkozik, hiszen köztudott, hogy a korszerű, gépesített mező­­gazdaság az ipari alapanya­gok és termékek egyik fő fogyasztója. „Az élelmiszer­­termelés egyre kevésbé sa­ját, sokkal inkább a bányá­szat és az ipar eszközeire támaszkodik: műszaki be­rendezésekre, gépekre, mű­trágyára, növényvédő és más vegyszerekre, műanya­gokra, építő- és egyéb anyagokra, főleg pedig energiára. Minden nagy­üzemi gazdaság nagyfo­gyasztóvá lépett elő víz- vil­lany, gázolaj, benzin, szén stb. tekintetében" — mon­dotta dr. Dimény Imre me­zőgazdasági és élelmezés­­ügyi miniszter és hozzátet­te, nem arról van szó, hogy a termeléshez feltétlenül szükséges fogyasztást — és vele a termelést — csök­kentsük. Csak arról, hogy ne fo­gyasszunk feleslegesen. És ez nemcsak a gázolajra, a benzinre értendő, hanem vonatkozik például a nö­vényvédő szerekre, a mű­trágyákra is. De ne úgy, hogy azzal takarékoskod­junk, amit a föld vár, ha­nem azt takarítsuk meg, amit a rossz, gondatlan tá­rolás következtében tönkre­tesz az időjárás. Mert ez se csak a mezőgazdaság kára, hanem az egész népgazda­ságé, mindannyiunké. A gondosabb tárolás sok mil­liós értéket menthet meg, olyan anyagokból, amelye­ket nem is itthon gyártunk, hanem drága valutáért kül­földről hozunk be. És az ilyen takarékoskodás nem is igényel külön munkát, se külön befektetést, gépeket Csak lelkiismeret és köte­­lességteljesités szükségelte­tik hozzá, s ez nem import­anyag. És még egy nagyon lé­nyeges szempont a terve­zésnél: ne csak a gépekre, a műtrágyára, a vetőmag­ra, a korszerű épületekre és az új növényfélékre gon­doljon a termelőszövetkezet vezetősége és a közgyűlés. Ne feledkezzen meg azok­ról, akik a múlt esztendő nehéz őszén bebizonyították ragaszkodásukat a közös gazdasághoz: a tagokról. Az emberekről. (Részlet Illés Sándor ve­zércikkéből, megjelent a Magyar Nemzet 1975. ja­nuár 10-1 számában.) 4 2. , föllé pjfjUxL &4- ’Ö&luiy“ ,Jelenleg magyar lap nincs New Yorkban" — jelenti némi szomorúsággal a krónikás 1871-ben a magyar­­országi közönségnek. S mint mi most, évszázad távolából idézzük az ő tudósításait, oly revelációval beszéli ő, a maga idején, hogy „fölfedeztem egy régi amerikai ma­gyar lapot... Sokszor hallottam erről, de mind e mai napig nem juthaték hozzá. Most kezeim közt van, s örömest forgatom ...” A lap valóban kuriózum: Magyar száműzöttek lapja címmel 1853. október 15-én jelent meg első száma, de hatnál többet meg sem ért, „mivel hiányiott a pártolás”. A lap szerkesztője Komis Károly volt, ki hazafias érzel­mekkel teli beköszöntőt írt az első, és szomorú búcsúszót az utolsó számba. A közbeeső megjelent hasábokat se­gélyegyesületi hírek töltik ki, beszámoló Koszta Márton magyar menekült esetéről, kit török földön osztrákok fogtak el, de Ingrassham, amerikai kapitány kiszabadí­tott. A történet — amelynek elbeszélése nem fér el itt — nemzetközi szenzáció volt, amelyet a magyar emigráció (s a lengyel és ír szintúgy!), bőven hasznosított az abszo­lutizmus elleni harcában. A rövid életű lap Szépirodalmi csarnokot is nyitott, amelyben, mint olvassuk, „több a hazafiság, mint a költészet, kivéve Petőfi és Czuczor egy pár újranyomott költeményét". S befejezésül egy jellemző adalék: a lap első számának nyomtatásához még nem si­került megszerezni minden szükséges magyar betűt, ezért a magánhangzók kettőspontjait és a hosszú ékezeteket utólag, tintával írták bele minden egyes számba, ami nem csekély munka lehetett, még akkor sem, ha a lap pél­dányszáma feltehetőleg alacsony volt... A hetvenes évek elején, ha lapjuk nincs is a New York-i magyar egyesületeknek, a többi lapok rendszere­sen közölnek magyar vonatkozású híreket, amelyek for­rása, legalábbis részint bizonyos, hogy a magyar beván­dorlóktól származtatható. Erre utal például, hogy Eötvös József haláláról a legtöbb helyi lap megemlékezik, pél­dául a The Nation, vagy az Apleftm’s Journal, amelynek „szerkesztője jóbarátja a magyaroknak”. A New Yorker Staatszeitung pedig életrajzát közli, műveiből vett kivo­natokkal. Az Apleton’s Journal „A Hungarian Tale” cím­mel a balatoni kecskekörmök történetét közli, a The Aldine nevű képeslap pedig John Hay „The Curse of Hungary” című költeményét, melynek tárgya Salamon átka. A hosszú mű, bár eltér Vörösmarty hasonló tárgyú költeményétől, meleg szavakkal emlékezik meg a Duná­ról, Visegrádról. Hírt adnak a lapok arról is, hogy oda­várják fölolvasásokra Vámbéryt. Nem minden derű nél­kül olvassa a kései utód a jelentést Naphegyi G. nevű ha­zánkfia angol nyelvű útikönyvéről, amelyet „Ghardena or 90 days in the desert of Sahara” címmel a Putnam and Sons cég adott ki, s melynek címlapján „egy teve mellett egy pálmához támaszkodva áll a szerző, magyar ruhában...”. A nemzeti viseletét szaharai forróságban sem megtagadó szerző egyébként megírta angol nyelven Magyarország történetét is. Előző számunkban beszámoltunk már arról, hogy a hetvenes évek New York-i magyarjai, bár filléres gon­dokkal küszködve, keserves munkával tartották fenn jó­részt magukat, de egyesületeikben igyekeztek vidáman lenni. „Vasárnap hölgyek is jöttek férjeikkel, magyar nők és yankee ladyk, kik jól érzik magukat a vígkedvű ma­gyar ifjak körében. A jövedelmet könyvekre, lapokra, mulatságra költjük...” A mulatságok közé tartozott a Királyfy Balett is, amely nagy sikerrel lépett fel Londonban, majd több amerikai városban, s amely rendes vendége volt a New York-i magyar egyesületnek is. A társulat 1871 tavaszán a Globe színházban lépett fel Tokaj Gyöngye — The pearl of Tokay — című produkciójával: „A táncosnők nemzeti színű öltözetben, a táncosok pedig aranysujtásos magyar nadrágban jelennek meg. Tánc és zene teljesen magyar, s Erkel »Hunyadi indulója« többször is előfordul. A szö­veg fő személye egy szerelmespár. Egy nyugalmazott tiszt lányát szereti egy falusi legény, akit kötéllel fognak ka­tonának, de sok viszontagság után végre is egyesülnek, miután a katonát egy nagybátyja kiváltja." Egy esztendő­vel később a társulat az Olympic színházban Csikós cím­mel adott elő egy balettet, amelynek tartalma ugyan nem maradt fenn, de amely a szemtanú szerint „a Nem­zeti Színházban is beválnék. A jelmezek fényesek és ma­gyarosak ...”. A távolság, a múló idő, a nehéz és szokatlan életforma tehát sem a nemzeti érzést, sem az anyanyelvhez való ragaszkodást nem csökkentette. Az 1867-ben bekövetke­zett kiegyezés a politikai indulatokat — kivéve az elvhű republikánusokét — enyhítette, de nem szüntethette meg. Már korábbi alkalommal, a párizsi magyar egyesület tör­ténetében böngészve, beszámoltunk jellemző esetekről, midőn a névlegesen „közös külügy” az országtól távol, változatlanul osztrák képviseletként lépett fel. Egy naiv történet apropójából, most hasonló példára bukkantunk az óceánon túl is. Az apropó, egy magyarországi lelkész levele volt, amelyet New Yorkba egy nagy kereskedőház­hoz küldött. A magyar nyelvű levélben „csodahatású amerikai gyógyszereket” kívánt megrendelni: „Elküldték hamar az osztrák—magyar konzulátushoz — mely külön­ben magát a kiegyezkedés ötödik évében is csak -Austrian consulat«-nak nevezi —, az illető levél lefor­dítása végett; de mennyire meg volt lepve az illető ház, midőn hallá, hogy ott bizony nem tud senki magyarul.” Végül is a magyar egyesület tagjai segítettek a fordítás­ban és a válasz elkészítésében (a gyógyszerről nincs tudó­sítás ...). Ügy mondják, az újságpapír körülbelül száz esztendőt él. Valóban, a lapok, melyekből e hajdani híreket fel­idéztük, már fölöttébb törékenyek. Ide, újranyomtatva, talán megélnek újabb száz esztendőt Mert szomorú-víg tartalmuk megérdemli a fennmaradást, mai és jövendő magyaroknak — itt és ott — tanulságul, mulatságul... Bogát! Péter QÄBOR MARIANNE KIÁLLÍTÁSAI FRANCIAORSZÄQBAN Gábor Marianne festményeiből és grafikáiból tizenhat és tizenhárom olaszországi tárlata után — most francia galériák és kulturális intézmények rendeztek egy­más után három nagyszabású kiállítást. Az ünnepélyes megnyitókon ott volt Mód Péter pári­zsi magyar nagykövet, Fóti Iván ügyvivő, Dobossy László kulturális tanácsos, és megjelentek a párizsi kerületek, francia megyék és S aint-Di zier város polgármesterei, pre­fektusai, nemzetgyűlési képviselői, szenátorai, s főként a francia kulturális élet számos nagynevű művészeti és iro­dalmi kiválósága, a Francia Akadémia tagjai.

Next

/
Oldalképek
Tartalom