Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-05-24 / 11. szám

Lakatos

Üzemmérnök

Závodi Imre 1946. április 1-én született. Életének harmincadik esztendejében jár, foglalkozása lakatos, de nem gyárban, hanem mezőgazdasági nagyüzemben dolgozik.

— Ez hogyan történt? — kérdezem. A híres-neves, több mint kétezer holdon gazdálkodó Buda környéki Sasad téesz központjának az udvarán beszélgetünk, egy pádon.

— Az elsők között voltam, akik szakközépiskolát végeztek — feleli. Magas fiú, szürke munkaköpenyt visel, s a legfeltűnőbb rajta a szeme színe, a tekintete. Száz szem, ezernyi tekintet közt is föl lehetne fedezni az övét, olyan sajátos világos fénye van.

Az udvar mögött a budai hegyek, az udvar szélén autók serege, tiszta tavaszi erővel süt a nap.

Mi az elsők közt voltunk, akik a budai Árpád gimnáziumban szakközépiskolát végeztünk. Ez lakatos középiskola volt. Az ország érettségizett szakmunkásokat akart fölnevelni, s én a társaimmal együtt mint lakatos érettségiztem. Négy esztendő múlva érettségit tettünk, egyben géplakatos segédlevelet is kaptunk.

S hogy mit keres egy géplakatos, az érettségizett géplakatos a mezőgazdaságban, az később derül ki.

— Érettségi után letöltöttem a katonaidőmet, s utána, mint géplakatos a Távközlési Kutató Intézetben helyezkedtem el. Kezdtem elsajátítani az esztergályos, a marós, a köszörűs munkát is, ma is bármikor beugrók esztergályosnak, ha kell.

Ezerkilencszázhetvenben megnősültem, hetvenegyben kislányom született — Emese — s egy ifjúsági lakótelepen lakást is kaptunk.

— Az ifjúsági lakótelepi lakás főbérlet volt vagy öröklakás?

— Ez egy sajátos forma. Nem fóbérlet, hanem öröklakás, de az öröklakás árát harminc év alatt kell kifizetnem, lényegében olyan, hogy a lakbérrel törleszteni le a vételárat. De minden háztömb összead bizonyos alaptőkét a fölmerülő javítási költségekre. Ez is bizonyos kiadásokkal jár. Feleségem mint optikus a Távközlési Kutató Intézetben dolgozik, én pedig — hogy többet kereshessek — elszegődtem a Sasad téesz egyik üzemágához. Itt 3 — 3 és fél ezer forintot keresek havonta, nagyjából rendben van a család.

Ebben a termelőszövetkezetben régi értelemben vett paraszti munkával nemigen találkozik az ember. Már ez a központ is olyan, mint valami gyárüzem. S ebben a mezőgazdasági nagyüzemben a gépnek nagyobb a szerepe, mint az emberkéz munkájának.

— Mit csinál egy géplakatos, aki az esztergáláshoz, a marós, a köszörűs munkához is ért, a mezőgazdaságban?

— Két példát fogok elbeszélni arról, hogy milyen a mai mezőgazdaság, milyen szerepe van egy érettségizett szakmunkásnak a mezőgazdasági termelésben. Az első példa: itt van például a tejmérő. A Német Demokratikus Köztársaságban automata fejőket vettünk. Ezeket azután itt, nálunk, elektromos és mechanikai vezérléssel egészítettük ki. A gépi úton kifejt tejet nem kell kannázni a mi vezérlésünk mindent lemér, pontosan tudjuk, mennyi tejet kapunk, s maga a tej egy központi gyűjtőbe kerül, ahonnan a tehergépkocsi elszállítja a friss tejet.

Ehhez az elektromos és

mechanikai vezérléshez kellett Závodi Imre szakértelme és szakmunkás gyakorlata.

— A másik példa: készítettünk egy talajnedvességmérőt. Azt hallottuk róla, hogy világszínvonalon áll, vetekszik a hasonló amerikai készülékkel. A talajnedvességmérőt üvegházakban alkalmazzuk. Lényege, hogy önműködően bekapcsol, ha a talajban nincs meg a fejlődéshez szükséges, kellő mennyiségű nedvesség.

Ez már nem az a kisparaszti mezőgazdaság, amely néhány évtizeddel ezelőtt még uralkodó volt az egész országban. Még most is nagy szükség van a fizikai munkára, de már nem a fizikai munka uralkodik. Ez a harmincéves új nemzedék más korban, s más föltételek közt él.

— Általános gyakorlattá vált az — folytatja —, hogy egyetemi, műegyetemi tanárok kitalálják, milyen gépeket kellene szerkeszteni, s mi, a gyakorlati emberek megvalósítjuk ezt az elképzelést. Ezért egy harmadik példát is el kell mondjak. Itt van a magvizsgáló. Nagyon fontos dolog az, hogy a magban kártevő lárva ne legyen. Régen feltörték a magot, hogy megvizsgálják. A magvizsgáló gép a magban levő kártevő lárvák hangját olyannyira fölnagyítja, hogy az emberileg is hallható lesz. Sokezerszeresre, tehát emberi fül számára is érzékelhető. Mi így vizsgáljuk meg a magokat.

És most kérdezzem meg tőle azt, hogy a múltról mit tud? Ez a férfi a jelenben született, s kissé már a jövőben él. Mégis meg kell kérdeznem, vajon hallott-e, tud-e valamit arról a régi világról.

Závodi Imre

— Milyen érzés van önben, ha a múltról hall?

— A sajnálat. Sajnálom a szülőket, a régieket, mindazért amiket át kellett élniük amíg elérkeztek a jelenbe. S ha lenne valamely ellentét a nemzedékek közt, ennek talán az az alapja, hogy a régiek többet adtak, tettek ezért az új világért, mint mi, akik beleszülettünk. A fiatal ezt az áldozatot nehezen érti meg. Számára teljesen természetes az a kor, amelyben él.

A Veszprém, megyei Noszlop községben gyökeredzik Szántó Dénes családfája; nagyapja parasztember volt, jobban mondva; zsellér, akinek nem birtoka, csupán szűkös kenyere a föld. A következő generáció, az édesapa szabómesterséget tanult, tizenhat esztendős fejjel került fel Budapestre, a Visegrádi utcába telepedett meg, egy árva lányt vett feleségül, aki Velence községben született és szintén a szabás-varrás volt a mestersége.

Három gyermekük született, kettő meghalt csecsemőkorban, egy pedig életben maradt és ennek az egynek megpróbálták mindazt megadni, ami hiányzott az ő gyermekkorukból: a biztonságot és a felemelkedésre törekvő élet lehetőségét.

— Egyedüli gyerek maradtam egy olyan családban, ahol három gyerek született — mondja Szántó Dénes. — Édesanyám és édesapám azt hiszem hármunk helyett szerettek engem, elkényeztettek, minden áldozatot meghoztak értem. Egész fiatal koromtól kezdve zongorázni tanultam. A tanáraim tehetségesnek tartottak, de úgy látszik, bennem nem volt elegendő erő és kitartás. Napi hat-nyolc órát kellett volna gyakorolnom, enélkül az emberből komoly művész nem lehet. Hosszú ideig úgy volt, hogy zenei pályára megyek, de végül feladtam, elriasztott az a rengeteg munka, amivel a zongoratanulás jár, az ilyesmi csak nagy tehetségnek éri meg. Így hát az általános iskola elvégzése után beiratkoztam a gimnáziumba, majd elvégeztem a Kandó Kálmán felsőfokú technikumot.

Nos, mindjárt megkérdezhetnénk: mi szükség van egy mezőgazdasági nagyüzemben elektronikai és híradástechnikai szakemberre? Hiszen Szántó Dénes a Sasadi Termelőszövetkezetben dolgozik. A Kandó főiskolán elsajátított mesterségét is feladta talán? Nem, nem erről van szó.

— öt évig a Híradástechnikai Ktsz-ben dolgoztam, közben letöltöttem a katonaidőmet. Utána megszereztem az üzemmérnöki képesítést. 1971 óta villamosipari üzemmérnök vagyok. Már így kerültem ide a Sasadi Termelőszövetkezetbe.

— Miért hagyta ott a híradástechnikát?

— Csak a vállalattól váltam meg, a mesterségemtől nem. Itt a téeszben a képzettségemnek megfelelő munkát végzek, sőt azt mondhatnám: jobb és korszerűbb körülmények között dolgozom, mint azelőtt. Az állásváltoztatásnak egyszerű a magyarázata: itt a közelben, a XI. kerületben lakom, a Híradástechnikai Ktsz pedig kint Kőbányán van. A termelőszövetkezetnek modem laboratóriumai és műhelyei vannak. Mikor megtudtam, hogy elektromos szakembert keresnek, jelentkeztem, felvettek és ittmaradtam. Így naponta mindössze húsz percet töltök utazással.

— És mi szüksége van egy termelőszövetkezetnek elektromoslpari üzemmérnökre?

— A korszerű nagyüzemi mezőgazdálkodás igényeinek megfelelően különböző elektromos mérőműszereket gyártunk. Témafelelős vagyok; ez azt jelenti, hogy egy-egy berendezést, szerkezetet végig kell vinnem az első pillanattól kezdve az utolsóig, a tervezéstől az átadásig. Tehát az egész munkafolyamatnak én vagyok a gazdája. Jó ez a hely, itt valóban lehet dolgozni; a munkakörülmények kiválóak. Az előbb említettem, hogy a képzettségemnek megfelelő feladatokat kapok, ehhez még hozzá kell tennem azt is: további tanulás nélkül, szinte elképzelhetetlen, hogy a rám bízott dolgokat a jövőben is meg tudjam oldani. Rohamosan fejlődik a technika, lépést kell tartani vele. Rövidesen beiratkozom egyetemre, üzemmérnöki képesítéssel felvételi vizsga nélkül felvesznek. Az egyetem elvégzése olyan dolog, ami elsősorban az én érdekem, de érdeke a termelőszövetkezetnek is. Éppen ezért itt nagyon támogatják azokat, akik tanulni akarnak.

— Hát így lett a zenésznek készülő fiúból mérnök. Végképp lemondott a zenéről?

— Lemondtam, de megmaradt a rajongás a zene iránt. Élvezem és értem a muzsikát, de zongorához nem szívesen ülök. Eltompultak az ujjaim, hiszen évek óta nem gyakoroltam, ezért aztán magam helyett inkább mások játékában gyönyörködöm, ha alkalmam nyílik rá.

— A munkájával, hivatásával elégedett. Ez azt jelenti, hogy nincs semmi megoldásra váró probléma az életében?

— Nekünk — gondolom, sok fiatal van így —, elsősorban a lakás a legnagyobb gond. 1972-ben nősültem meg, tavaly kislányunk született. A szüleimnél élünk hárman egy kis szobában, nincs önálló lakásunk. A szüleim családi házára akartunk ráépíteni egy emeletet, de a tanács nem engedélyezte, mert a távolabbi jövőben azon a helyen egy iskolát építenek majd és az ott levő házakat lebontják. A jövedelmünk elég magas, tehát állami lakást nem kaphatunk, öröklakásra pedig még nincs elég pénzünk. Édesapámék felajánlották nekünk a nagyobbik szobát, én azt gondolom: egész életükben dolgoztak, hogy nyugodt öregségünk legyen, nem mondhatom most: na én felnőttem, adjátok át nekem a helyeteket, gyerünk odább. Gyűjtögetjük a pénzt öröklakásra, de néhány év még eltelik, mire az egész összeg együtt lesz.

— A felesége hol dolgozik?

— Most több mint egy évig otthon volt a szülés miatt; április elején ment vissza a régi munkahelyére, a Pest megyei Vegyi- és Divatcikk Vállalathoz, ö is felsőfokú technikumot végzett: ruhaipari modelltervező. A fizetése 2600 forint.

— És ön mennyit keres?

— 3500 forintot havonta. 15 forint az órabérem, de itt a szövetkezetben nem nyolc, hanem tíz óra a munkaidő.

— Nem sok ez a tíz óra?

— Hát, valóban kevés a szabad időm; tanulásra jut, meg arra, hogy otthon a kertben dolgozzak valamit. A szüleim gyakran elvállalják, hogy vigyáznak a gyerekre; ilyenkor el tudunk menni színházba, moziba, vagy a barátainkhoz.

— Milyen lehetőségei vannak, hogy itt a téeszben előbbre jusson?

— Bizonyos idő eltöltése után a termelőszövetkezettől illetményföldet kapok, jobban mondva pénzt, a föld hasznának megváltásaképpen. Így a jövedelmem hamarosan eléri majd a négy és félezer forintot. Különben a kereset attól függ, hogy az ember mennyi munkát vállal. Lehetőségem van arra, hogy egyetemen tovább tanuljak, s végső soron ez érdekel leginkább a jövőmből. Ez a biztosítéka, hogy elérhetjük azt, amit az ember elégedettségnek nevez. Mindez legkevesebb hat esztendőbe telik még. Dekát, az az igazság, hogy a lakáshelyzetünktől eltekintve, a sorsunkra, már most sem panaszkodhatunk.

A közösségi ember

— Tanult mestersége?

— Kertésztechnikus vagyok ...

Magas, széles vállú fiatalember Török Péter, megkapóan nyílt mosollyal és a közéletben járatos emberek nyugodt magabiztosságával, úgy is mondhatnék: közéleti rutinnal áll a kérdező elé. Mozdulatai nyugodtak és szélesek, öltözete a divatos „farmer-szerelés”. A felszabadulás után született Budapesten, Zuglóban, ebben a kertvárosban, ahol karnyújtás távolságra van a természet.

Török Péter

Novotta Ferenc felv.

— Zuglóban születtem, de nem természetközeiben, talán ezzel magyarázható a már gyermekkoromban kialakult „zöldéhség.” Egészen fiatalon arról ábrándoztam, hogy erdész leszek.

— Édesapjának mi a foglalkozása?

— Most magtermelő...

— Hogy érti ezt a mostot?

— A felszabadulás előtt sajnos, nem tudott olyan foglalkozást szerezni, amely élethivatásnak nevezhető. Fiatalon behívták katonának és végig a fronton volt. Az elbeszéléseiből tudom, rendkívüli szerencsének kell tartanunk, hogy nem maradt ott a Donnál, vagy a voronyezsi katlanban.

— Ezeknek az apai elbeszéléseknek nyilván volt valami szerepük az ön politikai érdeklődésének a kialakulásában?

— Feltétlenül. Édesapám nagyon jó emlékező és kitűnő elbeszélő. Történeteinek hatására lettem szenvedélyes olvasó, különösen a történelmi könyvek érdekelnek, abból is elsősorban a második világháború és a megelőző évek történelme, az újkori társadalmi viszonyok alakulása.

Zuglóban végezte az általános iskolát, majd a kertészeti technikumot — az erdészet nem sikerült, — s 1966-ban eljött dolgozni a Sasad termelőszövetkezetbe.

— Milyen munkakörbe került?

— Tanult mesterségemet folytattam, szálas és cserepes dísznövények, egynyári virágok termesztésével foglalkoztam, mint kertésztechnikus.

Korábbi beszélgetéseinkből tudjuk, hogy a Sasadban mindenki annyit tanul, amennyire az idejéből és erejéből futja. Török Péter sem állott meg a technikusi oklevél megszerzésénél, a zsámbéki előkészítő után beiratkozott az üzemszervezési főiskola négy éves esti tagozatára.

— S most?

— Most a marxista középiskolát végzem, utána a marxista egyetem esti tagozatán tanulok tovább. Hiszen a Sasad termelőszövetkezetben az ifjúsági szervezet titkára vagyok s a szakmai és politikai továbbképzés egyaránt szükséges. Magasfokú politikai tudás nélkül az ember nem lehet jó üzemszervező és fordítva. Hiába végezném el a marxista egyetemet, az üzemszervezési főiskola nélkül nem tölthetném be a munkakörömet kifogástalanul.

A mondat utolsó szavát — kifogástalanul — lélegzetnyi szünet után mondotta ki s ez a szusszanásnyi kivárás arra figyelmeztet, olyan fiatalemberrel állunk szemben, aki eltökélte, hogy élete most következő alkotó esztendeiben a legtöbbet nyújtja s maradéktalanul teljesíti azt, amit elvárnak tőle. De ki követeli ezt a szívós kötelességteljesítést?

— A társadalom ... Édesapám, amint említettem, a háború előtt nem tudott semmiféle foglalkozásra felvergődni, mert a társadalom, amelyet maga mögött hagyott, semmire sem becsülte.

— Az ön megítélése szerint, olvasmányai és szülői elbeszélések alapján, milyen volt ez a társadalom?

— Olyan osztálytársadalom volt, amelyben rendkívül nehéz volt az embereknek megközelíteni egymást. Meggyőződésem szerint elsősorban a széles körű közművelődés lehetősége, a műveltség hiányzott. Műveltség szempontjából az emberek között szakadékok tátongtak, önök itt most nálunk meggyőződhettek arról, hogy ez a szakadék ed tűnt.

Tisztán kirajzolódnak tehát azok a erővonalak, amelyek Török Péter életútját befolyásolták. Iskolákat végzett és végez ma is, úgy tetszik: kiforrott világnézetű, kialakult életszemléletű fiatalemberrel találkoztunk, aki szerényen megjegyzi: azért jött a Sasad-ba, hogy megtanuljon dolgozni, s ez az egészséges, mozgékony közösség nagyon alkalmasnak bizonyult erre.

Nős ember, felesége adminisztrátor a Betonútépítő Vállalatnál, hároméves kisfia van és még egy gyereket szeretnének. Jelenleg albérletben laknak, az év végére megkapják lakásukat a kelenföldi ifjúsági lakótelepen.

— Sohasem kuporgattunk különösképpen, de mindig, minden fillér kiadásnál arra gondoltunk, hogy a lakás mindennél előbbre való. Némi tréfálkozással úgy is mondhatnám, hogy minden kiadott forintnál arra gondoltunk, hogy ebből a száz fillérből hány megy a lakásra. A feleségem is, én is úgy vélekedtünk, minél jobb körülmények között tudjuk a családot, annál jobban tudunk dolgozni, a jobb munka viszont ismét megtermeli a maga hasznát, így a kör bezárul. A fiam bölcsödében nevelkedett, majd óvodába kerül. És én nagyon örülök annak, hogy ott nevelkedik. A bátyám'hasonló korú gyermeke otthon maradt. A két srác összehasonlítása rendkívül érdekes eredménnyel jár. Nem akarok hazabeszélni, mert a bátyámék is elismerik, hogy a bölcsödében nevelkedett gyerek életrevalóbb, korábban kezd beszélni, természetes érdeklődése szélesebb körű. A bölcsödéi nevelés több sikerélménnyel ajándékozta meg. Magam is elcsodálkozom, amikor otthon előáll és elszaval egy kis verset, vagy elénekel egy dalt. Nekünk ez megható, neki természetes dolog. Nem idegenkedik senkitől, természetes nyugalommal bemutatkozik, bátor és elfogulatlan. A mama szoknyája mellett nevelődött gyerekek közül elég sok a félénkebb fajta. A fiamból ember lesz.

Közösségi ember. Ezt azonban már nem Török Péter, hanem a cikkíró fogalmazta meg. Gondolatban.

6