Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-05-24 / 11. szám
A 150 éves Akadémia „Az ország nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll egy olyan intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom rá.” Széchenyi mondta e szavakat 1825. november 3-án a pozsonyi vármegyeházán, az országgyűlés kerületi ülésén. Betetőzéséül az akkor már több évtizedes vitának, és ama kétnaposnak is, amely ott zajlott az öreg megyeháza falai között: legyen Magyar Tudós Társaság, avagy ne. Széchenyi döntött. Egykori metszet is ránk örökítette a jelenetet, később az Akadémia falán is bronzba öntötték, amint a követek lelkesen kiáltják a vivátot. Volt miért. Vay Ábrahám, gróf Andrássy Gyula, gróf Károlyi György hatalmas összeggel tetézte Széchenyi 60 ezer aranyforintját, és ezzel Akadémiánk megszülethetett. Mert Széchenyi tudta, miről van szó, milyen nagy tét forog kockán. Kossuthnál igazabbul senki sem jellemezte őt: „..ujjait a kornak ütőerére tévé és megértette lüktetését.” Ám mindez csak a kezdet kezdete. Eltelik jó hat esztendő, mire a király jóváhagyta az országgyűlés döntését. És 150 év, amikorra elmondhatjuk, hogy Akadémiánk azzá vált, amivé a legjobbak mindig is formálni akarták: az egyetemes tudomány csarnokává, minden tudós akarat istápolójává, erők összefogójává. A másfél évszázados évfordulót köszöntő 135. ünnepi közgyűlés felhasználta az alkalmat, fejet hajtott a nagy elődök emléke előtt, felmérte a megtett utat. Mert apáink tetteinek számontartása kötelességünk. Mert a kitérők sem indokolhatják, hogy ne tekintsünk büszkén az Akadémia 150 esztendejére. S mert a ma cselekedeteihez erőt meríthetünk a múltból. A nagyszerű tettekből csakúgy, mint a tévelygésekből. Ezért zarándokoltak el az akadémikusok Nagycenkre is, ahol — miután az elnökség nevében dr. Erdey-Grúz Tibor koszorút helyezett el Széchenyi István sírján — a háború dúlta, de immár poraiból megéledő, a „legnagyobb magyar” életművét bemutató kastélyban tartottak emlékülést. Batthyány közlekedési miniszterének munkásságát az utód, Rödönyi Károly közlekedés- és postaügyi miniszter méltatta. És miként a cenki zarándoklat nemcsak főhajtás volt — hanem a folyamatosság melletti hitvallás is — ama férfiú emléke előtt, aki a nemzeti újjászületést csak a tudomány részvételével tudta elképzelni, felemelkedésünket csak úgy, ha népünk az európai haladás fő áramához csatlakozik, a megemlékezés kezdetéhez méltónak bizonyult a folytatás is. Huszonegy ország hatvanhét tudósának jelenléte Budapesten nemcsak a tisztelet protokolláris jele volt, hanem a világtudománynak a magyar tudományt megbecsülő tanúságtétele is. Ahogyan nem volt mindennapi esemény az sem, hogy a nagy ünnepen maga az államfő, Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nyújtotta át a megbecsülés jelképét, a Munka Vörös Zászló Érdemrendet a jubileumra összegyűlt testületnek. Az ország akarata, kívánsága és reménye testesült meg e kitüntetésben. Ahogyan Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára foglalta szavakba az Akadémiát köszöntő üdvözlő levelében: „A szocializmus azért is biztosítja a tudomány fejlődésének feltételeit, mert társadalomátalakító tevékenységében nem nélkülözheti a valóság törvényeinek ismeretét, a tudomány művelőinek aktív közreműködését, a szocializmus és a tudomány egymásra utaltak és szövetségesek. A Magyar Szocialista Munkáspárt erre a felismerésre alapozza tudománypolitikáját. Bízik tudósainkban, a tudomány művelőiben, igényt tart részvételükre a politika formálásában is. Pártunk vallja: a tudomány egészséges fejlődése feltételezi a kutatás szabadságát, s támogatja az újat felelősséggel kutatókat, az olyan tudósokat, akik az új problémák iránti fogékonyságukat és az új kérdések alkotó megoldásának képességét párosítani tudják a népük, hazájuk, a társadalmi haladás és a szocializmus ügye iránti elkötelezettséggel és felelősséggel." Elkötelezettség és felelősség. E két eszme is nemes hagyománya az Akadémiának. Olyan hagyomány, amely korunkban újul meg igazán. Sőtér István irodalomtörténész, aki a közgyűlésen megtartott előadásában az Akadémia szerepét méltatta a magyar közművelődésben, megmutatta e 150 esztendő ama hegyvonulatait, az akarat erőfeszítéseit, amelyek minden maradiság ellenére, egybekapcsolni akarták a tudomány tetteit a nemzetközi fejlődéssel. A kezdet: nyelvművelés és nyelvtudomány, mint a nemzeti fennmaradás egyedül fontosnak tartott eszközei. A szemhatár tágulása aztán: Eötvös József egyetemi politikája, a humán- és reáltudományok testvériesülése, a nemzeti és nemzetközi egyensúlyba kerülése. Az önkény éveinek sivataga után Eötvös Lóránd korszaka, a természeti és műszaki tudományok virágzása. Munkálkodása oly nagyoknak, mint Eötvös Loránd, König Gyula, Bánki Donát, a jelen szocialista korszak természettudományának alapErdey-Grúz Tibor beszél az ünnepi közgyűlésen vetése. Aztán megint a középszerűség a két világháború között. De mégis, a nemzet élni akarásának jeleként, kiemelkednek az elkötelezettség és a felelősségvállalás olyan alakjai, mint Fejér Lipót, Zemplén Géza, Kandó Kálmán, Szent-Györgyi Albert, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Gombocz Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János és társaik. Egy-egy szigetet képező kiváló tudósok. És végül a teljes megújulás 1949 óta. A különféle tudományágak újféle funkcióval találták meg a szintézisnek azt a lehetőségét, amelyet a polgári korszak Eötvös Józseftől Eötvös Lorándig valósított meg. Az utóbbi negyedszázad alatt mindvégig érvényes az a szándék, hogy a tudományos kutató- és alkotómunka a szocializmus felépítésének, az ember új létének és új tudatának kiformálójává váljék. „Tudománypolitikai kérdések a másfél százados Akadémián” címmel tartott előadásában Pach Zsigmond Pál akadémikus még élesebben világított rá a beszűkült maradiság és a koreszményt képviselők évszázados harcára. E küzdelem terepén mindvégig célkitűzés és ideál volt a tudomány és a hazafiság helyes értelmezése, amely magába foglalta azt az akaratot is, hogy az Akadémia egyrészt teremtse meg a kor színvonalán álló kutatóbázist és tudományos irányító hatalmat meg készséget, másrészt a humán- és reáltudományok testvériesülése után a társadalomtudományoknak is egyenrangú istápolója legyen. Am ennek valóra váltása már napjainkra várt. Hogy mindez miként, arra Köpeczi Béla, akadémikus adott feleletet a 30 év fejlődését elemző főtitkári expozéjában. Elsősorban az Akadémia intézményeiről szólt behatóan. A kutatóhálózat kialakításának három szakaszát emelte ki. 1949-től az 1950-es évek közepéig sor került a kutatóhelyek zömének megalapítására. Az 1950-es évek közepétől az 1960-as évek végéig a tudományos-technikai haladás új területein és a régebben elhanyagolt tudományágakban hoztak létre intézeteket. A harmadik szakaszban, a párt tudománypolitikai irányelveinek megjelenése óta, arra törekedtek, hogy az erőforrásokat a társadalmilag is igényelt kutatásokra koncentrálják. Jelenleg az Akadémia 38 kutatóintézetében és több mint száz egyetemi kutatóhelyen folyik a munka. A költségvetés a beruházásokkal együtt meghaladja az 1,2 milliárdot, az országos kutatási és fejlesztési ráfordítások 12 százalékát. A számok mögött, természetesen, látnunk kell az egyes tudományágak teljes fejlődését és azt, hogy mennyire közvetlen termelőerővé válik napjainkban a tudomány. Az Akadémia osztályainak ülései sokoldalú és nyílt vitában elemezték a sikereket és tennivalókat. Az alapku-KINEVEZÉSEK A Minisztertanács a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésének javaslatára Márta Ferenc akadémikust az MTA főtitkárává, Köpeczi Béla és Láng István akadémikusokat az MTA főtitkár-helyetteseivé nevezte ki. A Minisztertanács Köpeczi Béla akadémikust, az MTA főtitkár-helyettesét, a kormány tudománypolitikai bizottsága elnökhelyettesévé nevezte ki. A Magyar Tudományos Akadémia épülete A 150. évforduló alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetési Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke átnyújtja a kitüntetést Erdey-Grúz Tibornak, az Akadémia elnökének A jubileumi közgyűlés résztvevőinek egy csoportja MTI felv. tatásoktól az iparral vadó együttműködésig. Tudományáguk szerepét a szocialista integrációban, és viszonyukat a világtudományhoz. A különböző tudományágak együttmun'kálkodá-sát. Az eredményeket és problémákat a publikációktól a szabadalmakig, a szocialista árelmélet-kutatástól, az atomreaktor-kutatásig, a számítástechnikától a geológiáig, a kémiától a növénynemesítésig. De ha valajni netán azt hinné, hogy az ünnepi közgyűlés csak a dicséret és az eredmények felsorolásának volt virágos terepe, nem ismeri a mai magyar tudomány szellemét. Az elemzés, a kritika, az önbírálat fórumává vált a jubileumi közgyűlés. Nem elmerengeni kell dicső elődeink múlt küzdelmein, inkább számadást csinálni és levonni a tanulságokat — figyelmeztetett Szentágothai János, az Akadémia alelnöke. Így történt. Ezért állt például a kritika fénysugarában a tudományos folyamatosság és ugyanakkor a gyors alkalmazkodóképesség problémája, a nemzetközi kapcsolatteremtés épp úgy, mint az ifjú tudósokkal való törődés meg a demokratikus szellemű vezetés — az iskolateremtés — ügye. Az akadémikusok, akik a Magyar Tudós Társaság megalapításának évfordulójára gyűltek össze, felmérve a múltat és elemezve a jelent, a jövő útjait keresték A haza gyarapításának eszközeit egyszóval. Bízván bízva a tudomány és a nemzet erejében, Széchenyi szellemében: „Sokan azt gondolják Magyarország volt, én azt szeretném hinni, lesz." Cs. I. ARANY JÁNOS Széchenyi emlékezete (részlet) Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomúl, Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik. 5
