Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-16 / 6. szám

JI I I r. 1 i Bródy Sándor utca 8. Novotta Ferenc felvétele Tüntetés és lovasrendórök a régi képviselőház előtt (Riport-rajz, Kis Űjság, 1901.) (Hánai JKilláitj dhtdxás: BRÓDY SÁNDOR UTCA 8. Ezen a címen egy nemes tervezésű, a város mai arányai közt már szinte kicsiny palota található. A palotában egy nagy terem, amelyet most pár hónapja állítottak helyre. A palota ablakait diákkorában sokadmagával és nemegyszer törte be jó­kora kövekkel az apám. Jöttek is a rendőrök kardlapozni, sza­porán. A nagy teremben én viszont sokadmagammal ma kon­certeket hallgatok. Talán az enyém az utolsó generáció, amely ezt a palotát még hajdani nevén emlegeti, azon, amely 1906-tól kezdve Illette meg, s ahogy még a húszas évek végén s a harmincasok elején nevez­ték: régi Képviselőháznak. Már alighanem így fogom emlegetni mindig. Szüleim Népope­rát emlegettek, amikor már rég Városi Színház volt az a mai Erkel Színház, amelyet én viszont — mi tagadás — még most is Városi Színháznak nevezek. Mert ha az emberek — s nemcsak a fiatalok, hanem felnőttek is — a Bródy Sándor utca 8-as számú palotát úgy ismerik, hogy ez a budapesti olasz kultúrintézet, azaz hivatalos nevén Istituto Italiano di Culture per TUngheria, száz közül jó, ha tízen tudják még, hogy az bizony a régi Képviselőház. Azt határoztam el, hogy sok magyarázgatás helyett a legtömö­rebb megoldást választom. Nem is a palota, nem is a terem falá­ra, hanem csak ide, az újságpapírra egy emléktáblaszöveget fo­galmazok, amely valahogy így hangzanék: EZ A PALOTA, YBL MIKLÓS MÜVE, 1865-TÖL 1906-IG A MAGYAR OR­SZÁGGYŰLÉS KÉPVISELÖHÁZA VOLT. EBBEN A TEREMBEN, MELYNEK HATÁROZATAIT 1865-TÖL 1876-IG DEÁK FE­RENC BESZÉDEI SZABTÁK MEG, TANÁCSKOZOTT A KÉP­­VISELÖHÁZ SZENTIVÁNYI KÁROLY, SOMSSICH PÁL, BIT­TÓ ISTVÁN. PERCZEL BÉLA, GHYCZY KÁLMÁN. SZLÁVY JÓZSEF, PÉCHY TAMÁS, BÁRÓ BÁNFFY DEZSŐ, SZILÁGYI DEZSŐ, PERCZEL DEZSŐ, GRÓF APPONYI ALBERT, JUSTH GYULA ELNÖKLETÉVEL ÉS GRÖF ANDRÁSSY GYULA, GRÖF LÓNYAY MENYHÉRT. SZLÁVY JÓZSEF, BITTÓ IST­VÁN, BÁRÓ WENCKHEIM BÉLA, TISZA KÁLMÁN, GRÓF SZAPÁRY GYULA, WEKERLE SÁNDOR, BÁRÓ BÁNFFY DE­ZSŐ, SZÉLL KÁLMÁN, GRÓF KHUEN-HÉDERVÁRY KÁ­ROLY, GRÓF TISZA ISTVÁN, BÁRÓ FEJÉRVÁRY GÉZA KORMÁNYAI IDEJÉN. ITT FOLYT AZ A PARLAMENTI ÉLET, AMELYNEK JELLEGZETESSÉGEIT A MAGYAR IRO­DALOMBAN MIKSZÁTH KÁLMÁN TOLLA ÖRÖKÍTETTE MEG. KOSSUTH LAJOS HALÁLÁNAK 20. ÉVFORDULÓJÁN, 1914. MÁRCIUS 20-ÁN EBBEN A TEREMBEN TARTOTTA NAGY­GYŰLÉSÉT, HALLGATTA ADY ENDRE VERSÉT ÉS KUNFI ZSIGMOND BESZÉDÉT SZÁZADUNK MÁRCIUSI IFJÜSÁGA, A GALILEI-KÖR, ÉS 1919. MÁRCIUS 21-ÉN ESTE EBBEN A TEREMBEN JELENTETTE BE, LUKÁCS GYÖRGY FILOZÓ­FIAI ELŐADÁSA KÖZBEN, SZAMUELY TIBOR NÉPBIZTOS A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MEGALAKULÁSÁT. 1929 ÓTA, MINT OLASZ ÁLLAMI TULAJDON ÉS A MA­GYARORSZÁGI OLASZ KULTŰRINTÉZET SZÉKHAZA, A PALOTA A KÉT NÉP KULTURÁLIS KAPCSOLATAINAK ÜGYÉT SZOLGÁLJA.. E NEMES RENDELTETÉSÉNEK EZT A TERMET, MELY A MÁSODIK VILÁGHÁBORÜBAN MEGSÉRÜLT, MANRICO FIORE ÉS EZIO DE CHIFFRE INTÉZETI IGAZGATÓK ÉS VITTORIO FIOCCA INTÉZETI TANÁR ERŐFESZÍTÉSEI MA­RIO FRANZI OLASZ NAGYKÖVET VEZETÉSÉVEL. 1973-BAN ADTÁK, ÚJJÁÉPÍTVE, VISSZA. Ebből a felsorolásból legfeljebb az olyan kiváló férfiak hiá­nyoznak, akik csak miniszterek voltak vagy képviselők, és nem házelnökök vagy miniszterelnökök. Eötvös József, Trefort Ágoston, Horvát Boldizsár, Pulszky Ferenc, Kállay Béni, Baross Gábor, Ugrón Gábor, Irányi Dániel, Mocsáry Lajos, Eötvös Ká­roly, a régi Képviselőház utolsó éveiben már Vázsonyi Vilmos és az ifjabb Andrássy Gyula, legutolsó évében már Károlyi Mi­hály. És Madarász József, aki 1892-től fogva minden választás után ebben a régi házban korelnök volt, aztán a Duna-parti új palotában is eltöltött csaknem tíz esztendőt, s 1915-ben, száz­egyedik esztendejében úgy halt meg, hogy 1848 óta, hatvanhét éven át egyfolytában képviselte a sárkeresztúri kerületet. Házel­nököket és miniszterelnököket vettem sorra, egyetlen kivétellel: megemlítettem Deák Ferencet, aki ennek a régi háznak nem volt elnöke, még minisztere sem, csak alkotója, majd hódolva tisztelt, de klasszikus szabadelvűségében mind kevésbé követett orákuluma. Az elnökök és a miniszterelnökök közt nemcsak ragyogó diplo­maták voltak, mint az idősebb Andrássy Gyula, nemcsak már­­már imponálóan szürke rezonőrök, mint Tisza Kálmán, nemcsak a pénzügyi tehetségtől a politikai cinizmusig érkező zsonglőrök, mint Wekerle, nemcsak hatásos szónokok, mint Apponyi, s per­sze nemcsak az erőszak és a kártékony junkerség olyan szimbó­lumai, mint Tisza István, hanem a jellem és a tehetség olyan páros férfiremekei is, mint Szilágyi Dezső és Justh Gyula. Ám a történelmi Magyarországot, az ezeréveset, egyetlen félszázad farsangján mégis ez a történelmi gyülekezet mulatta el. De olyan alaposan, hogy az új, a fényes, Duna-parti palotá­ban a fél századból már csak tizenkét esztendőt tölthetett. Pedig ezt a gótikus és westminsteres tündöklést épp azért emelték oda, a Duna partjára, hogy egy kettős dunai nagyhatalom reánk eső fényét csillogtassa. De már későn. Aláaknázták azt a régi Képviselőházban, miután — a múlt század vége felé — kihalt belőle az a nagy nemzedék — Deáké, Eötvösé, Treforté, And­­rássyé —, amely még a negyvennyolcból, sőt a reformkorból jött, s abban a hiszemben hozta létre Hatvanhetet, hogy abban a Negyvennyolc eszményeit szolgálhatja, abból óvhat meg, abból menthet át s fejleszthet ki valamit. Kossuth már akkor megmondta, hogy — hosszú távra — így nem lehet. Be is jelentették nemsokára — itt, ebben az öreg teremben, véletlenül éppen Itt —, hogy megalakult a Magyar Tanácsköztár­saság. Itt, ^ ebben az öregházban én nem tanácskoztam. Könyvtárt bújtam olykor, olasz klasszikusokat. Néha eszembe jutottak apám meséi, a tüntetésekről e ház előtt, amelynek ablakait bi­zony sokázor beverték. De ez már távoli égzengés volt csupán. Mindama rossznak, ami itt is, ebben az épületben is készült va­lamikor, csak egy emléke kísértett: jó sokáig, a felszabadulás után is vagy húsz esztendeig, érezni lehetett, kiirthatatlanul, az egész épületben azt a nehéz kórházszagot, ami a második világ­háború végéről maradt meg benne. Most már tiszta itt a levegő. Magyar diákok járnak ide ola­szul tanulni, magyar tudósok, literátorok dolgozni és kutatni. Most lett gyönyörű koncertterem a hajdani képviselőházi ülés­teremből, amely a felszabadulás után elég sokáig romokban he­vert, pedig az épületben már rég folyt a tudományos munka. Most nincsenek benne miniszteri bársonyszékek és képviselői padsorok, megszűnt a terem amfiteátrumos szerkezete, nem kö­röskörül ül benne a publikum, hanem egyenesen, szemben a pó­diummal. Mondom, hangversenyterem. A régi nagy szónokoktól, Deáktól, Szilágyi Dezsőtől meg Apponyitól Monteverdi és Vival­di, Rossini és Verdi vette át a szót. És minden jó, ha a vége jó. Jászay Magda doktornő eligazítja a diákokat, a jó Gavoldi pe­dig, akinek már az apja is itt szolgált, s aki bizonyára álmodni is vegyesen álmodik magyarul meg olaszul, gondját viseli a töb­binek. Nagykövetek, igazgatók, tanárok cserélődnek: Jászay dok­tornő képviseli az állandóságot, a tudományost, Gavoldi pedig a praktikust. S ami azt illeti, cserélődünk, fájdalom, mi is, az elő­adások, fogadások meghívottjai. Most is: megint hárommal ke­vesebben vagyunk. Ars longa, vita brevis. Erre tanított Leonardo is, akinek életéről azt a remek olasz filmet, amelyet most muta­tott be estéről estére a magyar televízió, tavaly színesben egy­folytában és széles vásznon még együtt láttuk Gábor Györggyel, Kardos Tiborral s Gáldi Lászlóval. Leonardo, Dante, Petrarca, Tasso ittmaradt. Megmarad ez a régi ház is, jól szolgál, jó ügyet. Ami változás státusában történt, különben elég jelképesen olvasható az utca tábláján is. Már senki sem tudja, hogy ezt az utcát a fel­­szabadulásig nemcsak egyszerűen Sándor utcának nevezték, s a házat Sándor utcai régi Képviselőháznak, hanem teljes, és cifrán gyönyörű neve — ragyogó németségű szórenddel — Főherceg Sándor utca volt ennek a finom józsefvárosi utcának. De már csaknem harminc éve díszíti a rebellis, nagy író neve, azé, aki pár házzal odébb albérletben lakott fiatalon. Utóiratnak pedig hadd illesztem ide szem- és fültanúi doku­mentumát a hajdani képviselőház egy dicsőséges napjának, 1914. március 20-nak, amelynek most éppen kerek hatvan esz­tendeje. A Galilei-kör ifjúságának nagygyűlésén aznap, Deák Ferenc termében, Kossuth Lajos szelleme diadalmaskodott, az, amelyet ez az új márciusi ifjúság 1918. október 31-én, majd 1919. már­cius 21-én győzelemre vitt, s amely 1945-ös végső diadala óta a mai Magyarországot is ihleti. Azért lett ebből itt most utóirat, mert külön helyet kíván az a levél, amelyet Párizsból épp e sorok írása közben kaptam. Régi, becsült olvasónk, Ligeti Imre, ugyanis ezt írja nekem: „Kossuth Lajos halálának 20. évfordulóján volt a budapesti egyetemisták Galilei-körének gyűlése. Jelen voltam a régi Sán­dor utcai parlamentben jómagam is, bár nem voltam egyete­mista. Kunfi Zsigmond olyan tüzes, meggyőző, heves beszédet mondott, amilyet azóta sem hallottam. A haja. a nyakkendője úgy lobogott, mintha nem is teremben, hanem a hortobágyi pusz­tán, a pusztai szél kíséretében szónokolt volna. Szavaira nem emlékszem már. De a diák elnök utolsó szavaira annál inkább. Befejező szavai ezek voltak: ,Ki! Ki innen, velem együtt, a sza­badba!’ Az inspekciós rendőrtiszt e képletes, de annál könnyeb­ben érthető szavak után elsápadt, de a gvűlést feloszlatni már nem maradt ideje, mert az véget is ért. Én sokszor és szívesen emlékszem vissza ezekre az utolsó szavakra — és olyankor újra tizennyolc (és nem hetvennyolc) évesnek érzem magam.” Köszönöm Ligeti Imrének a többit is. mindazt, amivel levele megörvendeztetett és megtisztelt. De legfőként ezt köszönöm meg neki, ezt a valódi magyar történelmi dokumentumot. Kö­szönöm neki ismeretlenül... dehogy ismeretleül! Márciusi ifjak­nak, galileistáknak szelleménél mi lehetne vajon ismerősebb an­nál. ami a hetvennyolc éves párizsi öregúrban a tizennyolc éves pesti galileista szellemeként — a magyar történelem élő géniu­szaként — lobog még ma is! Kérjük, figyeljen ezentúl is hazafelé, mireánk. Iparkodni fo­gunk méltónak mutatkozni. HÁROM FESTŐ A Magyar Nemzeti Galériában és a Miskolci Galériá­ban ismerkedhet meg a magyar tárlatlátogató közönség a jelenkori román festészettel. A kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményéből a rendezők elsősorban az erdé­lyi művészek alkotásain vázolják fel az elmúlt negyed­század festészetének a változatosságát. A kiállítás anyagából most három erdélyi festőt mu­tatunk be. Lévai András felvételei Bene József (SZÉKELYDÁLYA, 1903. JANUÁR 24. HARGITA MEGYE) A Bukaresti Szépművészeti Iskola elvégzése után egy ideig Gyergyóban és Marosvásárhelyen volt rajzta­nár, majd a kolozsvári Képőművészeti Főiskola meg­alakulásakor, 1949-ben, meghívták vezető tanárnak a textiltanszékre. Több hazai és külföldi kiállításon vett részt. Budapest, 1941, 1944, Bécs 1952, Moszkva, Pe­king 1953, Varsó, Belgrád 1959, Prága, Pozsony 1960, Ankara, Isztambul, Róma, Milánó, Firenze 1964. Ki­váló munkásságának elismeréséül 1964-ben elnyerte az Érdemes Művész címet. 1973 őszén a Kolozsvári Mű­vészeti Múzeum nagyszabású gyűjteményes kiállítással ünnepelte 70 éves születésnapját. Nyugtalanság Abodi Nagy Béla (SZÉKELYSZENTERZSÉBET, HARGITA MEGYE, 1918. JÜLIUS 13.) A bukaresti Szép­­művészeti Iskolán, majd a budapes­ti Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1949-től a kolozs­vári Képzőművé­szeti Főiskola ta­nára, majd prorek­­tora. Rendszere­sen részt vesz a ha­zai és a külföldi kiállításokon: Moszkva 1950, 1958, Varsó 1952, 1959, Belgrád, Zág­ráb 1959, Berlin 1960, Prága, Po­zsony, Kairó, Ale­xandria, 1960, Da­maszkusz 1961, To­rino 1969 stb. Munkásságáért kétszer kapott Ál­lami-díjat és a Munka Érdem­rend IV. fokozatá­val is kitüntették. Tóth László (SZATMÁR, 1933. JÚLIUS 13.) A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola elvégzése, 1957 óta, rendszeresen részt vesz a helyi és a bukaresti kiál­lításokon. Alkotásait bemutatták a Szovjetunióban, Bulgáriában, Magyarországon és Jugoszláviában. Dísz­lettervezőként kapta meg a Képzőművészek Szövetsé­gének 1969. évi díját. Munkásságának elismeréseként a Kulturális Érdemérem I. fokozatával tüntették ki. A bábszínház udvara 9 w-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom