Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-05 / 1. szám
I í A MAGYAR TELEVÍZIÓ 2. MŰSORÁRÓL A televízió elterjedése, a vele kapcsolatos igények természetszerű növekedése, a nézést szokások változása — a világ-fejlődéshez hasonlatosan— nálunk Is felvetette a többcsatornás, pontosabban a kétcsatornás televízió megteremtését. A korábban csak kísérleti 2. műsor néhány hónap óta már rendes programként, hetente négy napon jelentkezik, s ebből alakul ki majd a következő évek során (a 2. műsor országos adóhálózatának kiépülésével párhuzamosan) az egészhetes adásrend. Ez az „egészhetes” program nálunk hat napot jelent, különféle elvi és gyakorlati meggondolásokból ugyanis célszerűnek látszik egy „tévémentes” nap (a hétfő) megtartása. Ezt a hétfőt kitűnően kihasználja a tévé megjelenésétől amúgyis erőfeszítésekre sarkallt, szinte megújult, új hallgatási szokásokat figyelembe vévő rádió. Ma még csak egy budapesti és egy pécsi — viszonylag kis teljesítményű — adóállomás továbbítja a kedd-, szerda-, csütörtök-, péntek este jelentkező 2. műsort, de már ez is azt jelenti, hogy az összes előfizetők mintegy 40 százaléka tudja nézni, hiszen az adók hatósugarában él a fővárosnak és környékének az ország lakosságához viszonyított igen jelentős vevő-tábora. 1974. folyamán üzembe áll a tokaji adó is, s ez az ország egész északkeleti részét bekapcsolja a 2. műsor vételébe. A főváros is új, nagyobb teljesítményű adót kap. Számos országban a második műsor szinte teljesen független az elsőtől. Akár úgy. hogy egészen más szervezetek állítják elő — például a Német Szövetségi Köztársaságban —, akár úgy, hogy egy cégen belül más szerkesztőségek és stúdiók, más garnitúrák készítik — például Svédországban — s igy szinte versenyeznek egymással a két program készítői. Nálunk a párhuzamos műsorok más megfontolással készülnek. Mi elsősorban a választékot akarjuk növelni, anélkül, hogy az új műsor valami kifejezetten eltérő arculatot kapna. Nincs olyan szándék, hogy a 2. műsor — mondjuk kizárólagosan szórakoztató adóvá fejlődjék, sem az, hogy úgynevezett közművelődési, művészi, vagy ismeretterjesztő arculatot kapjon — bár azt meg kell jegyezni, hogy. (amint ezt a friss Rádió és Televízió Évkönyvben olvashatjuk) műsorát igyekeznek igényesebb szellemi tornára késztető produkciókból összeállítani. Jogos társadalmi igényt elégítenek ki ezzel, hiszen a tévé sok-sok embert buzdít tovább-müvelődésre. Az a körülmény, hogy a nézőtábor egésze még nem tudja fogni a 2. műsort, az illetékeseket arra készteti, hogy átgondolt ismétlési rendszerrel tegyék hozzáférhetővé a műsor legérdekesebb részeit az 1-es program nézőinek is. Másrészt a műsorszerkesztöség igyekszik minél több érintkezési és szétválasztás időpontot biztosítani mindkét csatornán, hogy a nézőknek lehetővé tegyék a két program közti „vándorlást”, azaz a fentebb említett válogatást. Kezdetben — a 2. program bevezetése, megkedveltetése idején — még megfigyelhetők voltak olyan törekvések, mintha bizonyos műsorokkal (sorozatokkal) át próbálták t'olna csábítani a nézőt az új programra. Manapság már ilyen szempontból is kiegyenlítettebb a szerkesztés. Legfeljebb annyit lehet elmondani, s ez természetes is, hogy a 2. csatornára kerülnek az olyan adások, amelyek témájuknál (vagy akár megoldási módjuknál) fogva nem az egész nézőtábor, csupán szükebb rétegek érdeklődésére számítanak. Ezek vitamüsorok, műelemzések, mint például a Korok és versek sorozat, a XX. századi zene elvontabb alkotásai, egyes dokumentum és riportműsorok, sőt operák, tévéjátékok vagy színházi közvetítések is. Kialakult az a gyakorlat is. hogy egy-egy műsort a 2. csatornán mutatnak be, és a fogadtatástól függően az 1-es később megismétli. Az öreg rokon, a rádió egyébként olyan tekintetben is példát nyújt világszerte a televíziónak, hogy bizonyítja: a többcsatornás adásrendszer egyúttal alkalmas a rétegmüsorok számának növelésére is. Van a kétcsatornás televíziónak egy „hátulütője" — bár igencsak lehetséges, hogy ezt is az eredmények közé lehet sorolni. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy amint választani lehet két vagy több műsor között, megszűnik a „mindent nézés” kényszere — tehát a televíziózás is visszaáll az egészséges, kívánatos, a más jellegű kulturális érdeklődést háttérbe nem szorító fokra. Lévai András A Hanglemezgyártó Vállalat a Vörösmarty téren Ötletes formában reklámozta karácsonyi ajánlatait. Képünkön a Bartók összkiadás nagydíjas lemezei Lévnl András felvétele Debreceni Csokonai Színház: Kiálts város — Szabó Magda színmüve. A képen Dontay Margit Békés megyei Jókai Színház: Magyar Elektra — Bornemissza Péter müve Móricz Zsigmond átdolgozásában. A képen Dévay Kamilla és Gumik Ilona VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA Van egy érdekes jelenség a magyar nyelvben, talán föl sem figyelünk rá. Ha valaki vidékre indul, azt úgy mondjuk, hogy „lemegy” vidékre, amikor pedig vidékiek utaznak a fővárosba, akkor „feljönnek” Pestre. Valószínűleg nem a nyelvfejlődésben kell keresnünk a grammatikai képződmény kialakulásának okát, hanem eg.v sajátos szemléletben. Abban ugyanis, hogy Budapest a nálunk kialakult hagyományok szerint nem egyszerűen az ország fővárosa és közigazgatási központja, hanem valami magasabbrendű; a szellemi erők egyedüli gyűjtőhelye, a kiválasztottak szentélye, ahol élni kiváltság és különös érdem. A fővároscentrikusság bizonyos mértékig érthető egy olyan országban, amelyben minden ötödik állampolgár fővárosi lakos. Mégis inkább rosszul beidegződött szemlélet, semmint kötelező és megváltoztathatatlan állapot. A színház területén különösen. Az utóbbi években vidékről legalább annyi kezdeményezés indult el. mint a fővárosból, sőt, ha az új magyar drámát tekintjük, több is. A társulatok egy része átszerveződött, fiatal, lelkes művészeti vezetők produktív, mozgékony és vállalkozó szellemű alkotóműhelyeket hoztak létre. Az igazi rang mégis Budapestre kerülni, fővárosi sikert aratni. A „vidéki”, a színházi szóhasználatban gyakran nem földrajzi megjelölés, hanem minősítő jelző, függetlenül a teljesítmény valódi értékétől. Mindenesetre sajátos jelenség ez egy országban, ahol a legtávolabbi vidéki színház is csak kétszázhúsz kilométerre van a fővárostól, s nehezen érthető azok számára, akik ismerik a „vidéki” Krakkó, Milánó, Lyon nemzetközi hírű színházait. Természetesen van egy méltányolható oka a budapesti szerződés vonzásának. A színész nemcsak színpadi színész, hanem filmszínész, rádiószínész, televíziószínész, sőt szinkronszínész is. A centralizált életformából következik, hogy a filmgyárak, rádió-, televízió- és szinkronstúdiók Budapesten vannak. A fővárosban élő művésznek tehát gyakorlatilag több alkalma van színházon kívüli alkotómunkájával is erkölcsi-anyagi sikert aratni, mint vidéki kollégájának. Azért gyakorlatilag, mert elméletben a vidéki színésznek is van esélye, de a művészeti intézmények üzemszerű működésének korában az egyeztetési, utazási, adminisztratív nehézségek ezt az esélyt nagymértékben csökkentik. A vidékre „kihelyezett" stúdiók új és hasznos kezdeményezése és a televízió vidéki színészekkel fölvett műsorai mindenesetre sokat segítenek — és még többet segíthetnek a jövőben. Fontos kezdeményezés az is, hogy a vidéki színházak időnként „feljönnek” Budapestre vendégszerepelni. Egy-egy ilyen eseménynek természetesen nagyobb a visszhangja, ha a vendégjáték nem szórványos, hanem rendszeres, én ha nem elszigetelten, hanem fesztiválszerűen kerül rá sor. Ilyen alkalom volt az októberben rendezett Budapesti Művészeti Heek, amelynek keretében — fővárosi színházi és filmbemutatók, kiállítások, hangversenyek, külföldi együttesek, szólisták szereplése mellett — vidéki társulatok legjobb előadásait ismerhette meg a fővárosi közösség. A tíz magyarországi vidéki együttes közül nyolcat látott vendégül a Fővárosi Operettszínház, öt magyar dráma, egy klasszikus és két huszadik századi külföldi színmű került színre, s ez mindenképpen jó aránynak mondható. Különösen, ha a magyar drámák számát nézzük, hiszen köztudott, hogy nemzeti színjátszás leginkább a hazai drámára épülhet, és a magyar drámairodalom a múltban nemigen kényeztette el a színházakat remekművekkel. Az öt magyar mű közül eg.v klasszikus, négy frissen készült. Ez is megnyugtató. Azt bizonyítja, hogy a vidéki színházak egyre inkább dramaturgiai műhelyekké válnak. Egyébként a klasszikus Magyar Elektra mellé is (amelyet a békéscsabaiak Bornemissza Péter XVI. századi művének Móricz Zsigmond-féle átdolgozásában játszottak) egy vidám komédiát kanyarított a színház, így az a bemutató sem nélkülözte a mai magyar szerzőt — Baranvi Ferenc személyében. A debreceni színház kétszáz éves szülöttére, Csokonai Vitéz Mlhályra emlékezett, Szabó Magda Kiálts, város! című drámájával, amely nem a költőről szól ugyan, de a város múltjának egy XVI. századi epizódjával segít megértetni a „debreceni konokság” sajátos szellemét, amely később Csokonainak is annyi keserűséget okozott. A veszprémiek Gyárfás Miklós kellemes vígjátékát adták elő (címe: Történetek a kastélyban), amely három anekdotát mesél el, három különböző korban, de ugyanazon a helyszínen; a kastély egyik termében. Miskolci Nemzeti Színház: Hongkongi paróka — Szakonyi Károly színmüve. A képen Lenkey Edit és Sallós Gábor Kecskeméti Katona József Színház: Shakespeare Troilus és Cresidája, Varga Mátyás, Farády István és Tolnai Miklós felléptével (Iklády László felv.) A Hongkongi paróka a miskolci színház előadásában mai szatíra. Szerzője, Szakonyi Károly egy úrhatnám vállalati vezérigazgató viselt dolgait nevetteti ki. A Kossuth díjas költő, Garai Gábor első színdarabját Pécsett mutatták be. A lebegő atlasz közvetlenül a felszabadulás után játszódik és jószándékú, óm fellegjáró főhősének emberi és szobrászi kudarcáról szól. A külföldi drámák közül nagy sikert aratott Shakespeare ritkán játszott tragikomédiája; a Troilus és Cressida. A hagyományoktól eltérő, nyers erejével meghökkentő. Igen Jó előadásban került színre Kecskeméten. A szolnokiak egy alig Ismert, háború előtti román komédiával, Ciprian Gácsérfejével szerepeltek. A színház fiatal, harminc éven aluli főrendezője nemcsak friss, fiatalos, remek produkcióval örvendeztetett meg, hanem mindig időszerű gondolatot is közölt: az emberi szellem örökös megújulásának szükségességét. S végül a szegediek előadásáról; Lunacsarszkij A megszabadított Don Quijote című drámáját, amely a század húszas éveinek szovjet viszonyait tükrözi, úgy adták elő, hogy rokonságot találtak a darab világa és bizonyos mai hippimagatartások között. Ebből a szűkszavú fölsorolásból is látszik, hogy a bemutatók rendkívül széles gondolati és művészeti skálán mozogtak. Valóban színes képet mutat az előadássorozat — alkotó energiákról és vállalkozó szellemről tudósít. A produkciók felét •fiatal, harminc év körüli rendezők állították színpadra, és a szereplők között is sok nemrég végzett ifjú színművészt találunk. A vidéki színház tehát versenyképes — talán ez a legfontosabb tanulsága a fesztiválnak. Holtai Tamás 9
