Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-02 / 3. szám
Naponta négy órát ülök az autóbuszon. A vállalat hozvisz. De néhányan, főleg a fiatalabbak, inkább itt maradnak, Pesten, munkásszálláson. — Megéri a fáradtságot? — Nézze, én csak magamról beszélhetek. Én ennél a vállalatnál tanultam ki az ácsmesterséget, itt lettem brigádvezető — és itt kapom a legtöbb pénzt. Nem mindegy. Két családom van. öt éve dolgozom itt, jól bírom... és itt megbecsülnek. EGY GYEREKARCÜ FIATALEMBER jön, két ásványvizes üveget egyensúlyoz a tenyerén. Leteszi, húz az egyikből, s már fordul a csille felé, amikor megszólítom. Szilágyi Csabának hívják. Ózdi. — • Meddig csinálja ezt a munkát? — Még pontosan négy évig. _ ? — Esti egyetemre járok. Jogot hallgatok. Akkor kapom a diplomámat. — Hogy kerül össze a metróépítés a joggal? — Egyszerűen. Mikor leérettségiztem, olyan állást kerestem, ahol sok pénzt kapok. Idejöttem. Azután... egyszer úgy éreztem, hogy valamilyen komolyabb szakmát kellene tanulnom. A keszonmunkát sem lehet örökké csinálni. Beiratkoztam a jogi karra. — A vállalat nem ellenezte ezt a szándékát? — Ellenkezőleg. Szerződést kötöttünk: ők, amennyire lehet, 3egícik a tanulásomat, munkaidőkedvezménnyel, tanulmányi szabadsággal — én meg, a diploma megszerzése után, idejövök jogásznak. — Mennyit keres most, és mennyit fog négy év múlva? — Jelenleg úgy ötezer forint körül mozog a fizetésem. Mint kezdő jogásznak, jó, ha a fele meglesz. Most azt akarja kérdezni, hogy akkor miért csinálom... Nem tudom másképp mondani, de ebben a dologban nem a pénz a legfontosabb. En a nagy keresetért jöttem ide, de az is számít, hogy belőlem, kis ózdi kölyökből, jogász lesz. Űgysem jut idő nagyon a szórakozásra, minden hónapban két-három ezer forintot félreteszek. — Nem nagyon fárasztó? — De. Néha érzem, hogy leragad a szemem. Azonban itt megszoktam a fárasztó dolgokat... A vízvezeték szerelésénél föltűnik egy fiú. Jóval a válla alá ér a haja. Bemutatkozunk, Fürjész Bertalan, 22 éves. — Nem szólták meg a nagy haja miatt? — Nem, senki nem szólt. Aki idejön, azt mindig levizsgáztatják a többiek: bírja-e tisztességesen a munkát? Ha nem, cgy-két héten belül elmegy magától. Ha bírja, akkor befogadják. Az számít itt, ki mennyit dolgozik. — Meg van elégedve a keresetével? — Természetesen. De kell is a pénz. Feleségemmel Érden lakunk, albérletben. Lakásra gyűjtünk. — Mennyit tesznek félre? — Havonta úgy ötezer forint körül. FOTÖRIPORTER KOLLÉGÁMMAL kifelé ballagunk, amikor a zsilipkapu előtt udvariasan fölszólítanak, hogy mossuk le sáros csizmánkat. Engedelmesen befordulunk a vízcsap felé... ekkor hátulról elkap két izmos kar. A szorításból érezni, hogy itt nincs helye az ellenkezésnek. Fölkapnak, visznek a deltás fickók, majd egy kötél tekeredik a derekunkra, egy szorítás, és mire körülnézhetünk, már két-három méter magasan lebegünk a gőzben, az alagút közepén. Körülöttünk a keszon teljes legénysége. Rövid alkudozás a váltságdíjról — egy áldomás az Ara — majd lassan, komótosan leereszkedik velünk a kötél. Ez volt a megkötés, a keszonos avatás. Mától fogva avatott keszonosok vagyunk. Mire becsapódna mögöttünk a zsilip vasajtaja, már alig néhányan láthatók megkötésünk színhelye körül. Mindenki megy dolgozni. Még hallani a brigádvezető hangját: — Menjünk, melózni is kell egy kicsit! Nyomás! ‘ Sós Péter János riportja Gábor Viktor felvételei Petrezselyem Károly brigádvezető Rudak, vasak, kövek, emberek A szigetelő acélváz fölszerelése
