Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-02 / 3. szám
Szilágyi Ferenc Lapunk hasábjain annak idején A magyar szó regénye című cikksorozatunkban ismertettük szavaink eredetét, a magyar szókincs kialakulását. A cikkek anyaga azóta könyv alakban is megjelent, s a szombathelyi II. Anyanyelvi Konferencia is bizonyította, milyen nagy érdeklődést keltett külföldi honfitársaink körében. Ezért folytatjuk most rövid cikksorozatunkban szavaink születésének, életének bemutatását. Ha valamely idegen eredetű szó hangalakját a nyelvérzék hasonló hangzású hazai szavakhoz idomítja s így próbálja „értelmesebbé tenni”, eredetét megmagyarázni, ezt a szóalkotást a tudomány népetimológiámk, azaz népi szófejtésnek nevezi; nyelvünk történetéből számos, igen érdekes és szórakoztató példát idézhetünk a népetimológiára. A pesti bérházak kapualjaiban nemrégen még lehetett találni ilyen feliratú táblákat: „Házalás, koldulás és kintornázás tilos.” Amikor gyermekkoromban először láttam meg egy ilyen táblát a Józsefvárosban, magam is eltűnődtem: micsoda, miféle kínos utcai artistamutatványokra, tornamutatványokra vonatkozhat ez a szigorú tilalom. Jóval később tudtam meg, hogy a kintorna voltaképpen „verkli” — azaz a nyelvújítók szavával a „sípláda”, és se a kín-hoz, se a torna-hoz nincs semmi köze. A középkori latin quínterna (szó szerint: „öthúrú”), quinterne, kinterne alakban került át a németbe, illetve a bajor-osztrákba, ahol „öthúros lant”-ot, illetőleg „citerá”-t jelentett. A sokszor kínosan nyaggatott hangszer nevét aztán a népi nyelvérzék a magyar kín szóval kapcsolta össze (ma is mondjuk a rosszul játszó muzsikusra, hogy kínozza a hegedűt vagy a zongorát). Idegen nyelvből ered a tokaji „szamorodni” neve is, amelyet sokan' tévesen „szomorodni”-nak mondanak, mivel a szomorodik igét sejtik benne: jóllehet a „királyok bora” — s „a bőrök királya” mellett inkább vigadni szokás, mint szomorkodni, nincs is köze a szomorkodáshoz, szláv eredetű: a szamorodnij, „magától termő” szó rejlik benne. A népetimológia jó példáját találjuk Móricz Zsigmond egyik első világháborús elbeszélésében, amelyben a történet hőse, egy falusi ember, így beszél háborús emlékeiről társainak: „— ... én ismerem a tiszt urak szokását, hogy a legtöbb úgy szokta, hogy a nyakába vót egy kis erkély. Azok a jó katolikus urak. Améknek az anyja meg a húga kért a paptól olyan szép kis erkélyeket, hogy akkor a golyó nem fogja ...” Az erkély itt az ereklye („talizmán”) helyett áll, amely ismeretlen volt az egyszerű falusi ember számára, s ezért az ismertebb hangzású, bár homályos jelentésű erkély szóval helyettesítette. Ilyesféleképpen jött létre a kormorán magyar neveként használt kárókatona is, amelynek kevés köze van a katona-hoz, csupán anynyi, hogy eredeti hangalakja némileg hasonlított a fegyveres vitézek magyar nevéhez, lévén eredetileg karakatna, illetőleg kárókatna a fekete vízimadár neve, s ez egy török qara qatna „fekete madár” vagy cara qotan „fekete gödény” szókapcsolatból fejthető meg. S ha már a madaraknál tartunk, említsük meg, hogy az iratkapocs nálunk használt neve, a gemkapocs, illetőleg „gém”-kapocs sincs semmiféle összefüggésben a pém-ekkel: eredetileg egy angol cég által gyártott, sokszög alakú iratkapocs kereskedelmi márkaneve volt az angol gém szó: védjegyén ugyanis sokszögű drágakő, angolul: gém (ejtsd: dzsem) rajza volt látható, s nyelvünk — nem véve tudomást a szó idegen eredetéről — a magyar kiejtésnek megfelelően fogadta be, sőt a gém szóhoz kapcsolva még „értelmesebbé” is tette. A népi szómagyarázat legtöbbször az idegen eredetű szavakat is „megmagyarázza": így lett a „sárga gyanta” jelentésű német Bernstein (régen Bornstein, Börnstein) szóból nálunk borostyán, illetőleg borostyánkő, mivel a nyelvérzék a hozzá hasonló hangzású, már korábban meghonosodott „repkény” jelentésű borostyán növénynévhez kapcsolta, noha a két szónak különben nincs semmi köze egymáshoz. A népetimológiák általában a nyelvek életének korai szakaszára jellemzők: a modern időkben a hírlapok, a sajtó, a rádió általában eleiét veszik a téves szóértelmezések elterjedésének, meggyökeresedésének. De azért előfordulnak az újabb időkben is: a múlt században Európába hurcolt veszedelmes szőlőgomba, a peronoszpóra így lett a nép nyelvében feneroszpor-a, s a legújabb időkben a vattakabát orosz nevéből, a fufajká-ból így csinált a népi nyelvérzék „pufajká”-X\ a „dudorodás”-t, „buggy”-ot jelentő hasonló hangzású puff szóhoz kapcsolva. Sajátságos „népetimológiával” alkották meg a külföldön élő magyarok a Párizstól Stockholmig ismert meleg kolbászos zsemle nevét. a „hótt (= holt) dög”-öt az angol eredetű hot dog jelzős kapcsolatból, amely szó szerint „forró kutyá”-t jelent. A szavak életének jellegzetes esete a szóvegyülés (idegen szóval: kontamináció), amikor két hasonló hangzású szót összetévesztve, hirtelen összecserélve egy harmadikat rögtönzünk, amely alakjában és jelentésében is emlékeztet ugyan két szülőjére, de mégis önálló lényként éli tovább életét. Szóvegyülésnek köszönheti létét nyelvünkben például a csokréta. A régi nyelvben hiába keressük, csupán őseit találjuk meg: egyik részről a csokor, másik részről a bokor áll családfáján. A szóvegyülést — ahogy a nyelvbotlásokat általában — az élet szüli naponta: a zavar és a kerget ige keveredéséből, vegyüléséből így pattant világra a bizalmas nyelvben használt „zaklat, hajt” jelentésű zargat. József Attila Egeres című keserűen játékos, szókimondó versében az izog szó is alkalmi keveredés szülöttének látszik, az izeg és mozog leszármazottjának, de bizonyára a költő tudatos művészi szándéka is közrejátszott világrajöttében: Megy a mező, mint a víz. Cincog a fűszál is. Egér lett a búza is, egér a bogár is. Nyüzsög, izog, föltolul, ráncolódó bunda. Akasztotta fene úr ide, a nyakunkba. Egymás vállán kis kezük, táncra kerekednek. Fölrúgják az életünk arany porfellegnek. Szegény paraszt reményét megeszi a kórság, tántorodó kéményét megüti a grófság. Ojabban nemcsak természetes, hanem gyakran mesterséges úton is létrejön a szavak keveredése, vegyülése. Például a grape-fruit (szó szerint: „szőlő-gyümölcs”) magyarítására így született meg a Citrom s a narancs „összevegyítéséből” a citrancs, amely kitűnően utal a gyümölcs eredetére. Mesterséges, „művi” úton, jött létre az angol tábornok, Earl of Cardigan nevéből származó ujjas, rövid kötött kabátnak, a kardigán-nak s a bő hátú, derékon aluli kulikabát-nak összevegyítéséből a hosszított kötött kabát neve, a kuligán. De „szóvegyítés” eredménye a motoros nyaralók átmenő szállodájának, a motelnek neve is: a motor és a hotel szó vegyítéséből keletkezett. Ilyesféle alakulat az olvasótermül is használt kávézó neve, a libresszó, a „könyv” jelentésű latin íiber s az olasz eredetű espresso, „gyorskiszolgáló kávézó” keveredéséből, valamint a filmeket is vetítő kávézó neve, a mopresszó, a mozi és az espresso összeházasításából. Az ilyen szándékos szókeresztezésre irodalmi példát is említhetünk: Petőfi 1844. április 28-án írt levelében tréfás-boldogan így dicsekedett barátjának, Tárkányi Bélának: „Ezentúl tehát kirekesztőleg az irodaturának, vagyis literadalomnak... élendek.” Jó kedvében játékosan keverte itt egybe a literatúra szót az újabb keletű magyar irodalom-mai. (Folytatjuk) A Lehel-monda, ahogyan a Képes Krónika festője megörökítette, aki nyilván nem ismerte a jászkürtöt, mert a képen Lehel hosszú havasi kürttel vágja fejbe a császárt. Jobbra: Lehel kürtjének tört oldala A 100 éves Jászmúzeum büszkesége: Lehel kürtje „Sipos Orbán helyettes polgármester nagy leikéből fakadt először a szép gondolat, hogy a jász emlékeket összegyűjtve a közművelődésnek jelentékeny templomot emeljen. A Múzeum 1874-ben nyitotta meg kapuit. Főkincse ekkor is már a LEHELKÜRTJE volt." — Olvashatjuk Réz Kálmán képesített archeológus és nyugdíjas lelkész múzeumőri tisztségviselő feljegyzéseiben. A centenáriumát ünneplő múzeum most angol, német és orosz nyelven jelentette meg László Gyula profeszszor tanulmányát a Lehel kürtjéről. A jászberényi múzeum kürtje nemcsak a jászok nagy becsben tartott ereklyéje, hanem hozzá fűződik egyik legszebb hősi mondánk is. A Nagy Lajos uralkodása idején íródott Zsámboki Kódex és a Képes Krónika egyezően adja elő a Lech mezei csata után történteket. „Azon a helyen foglyul estek Lél és Bulcsu kiváló kapitányok és a császár elé vezették őket. Mikor a császár kérdezte, miért olyan kegyetlenek a keresztények iránt, azt mondják: „Mi a legfőbb Isten bosszúja vagyunk tőle küldve ostorul hozzátok. Ti akkor fogtok el bennünket és öltök meg, mikor mi megszűnünk titeket üldözni. „A császár azt mondta nekik: „Válasszatok magatoknak halált, amilyent akartok!" Lél így felelt: „Hozzátok ide kürtömet, amelybe előbb belefúvok, aztán felelek neked. „Odavitték a kürtöt és a császárhoz közeledve, mikor nekikészült a kürtfúv ásnak, erősen homlokonvágta a monda szerint a császárt, kit egy csapással megölt. S azt mondta neki: „Előttem fogsz menni és szolgálni fogsz nekem a másvilágon”. Mert az a hite a szittyáknak, akiket életökben megöltek, azok szolgálni tartoznak nekik a másvilágon. Haladéktalanul lefogták őket és Régensburgban bitófán megfojtották.” — Lél, Lehel — olvashatjuk a tanulmányban — kétségtelenül történeti személy: Tas fia, Zoard nembeli törzsfő volt. A Huba és Lél törzs szállásterülete a Kisalföld és a Felvidék déli pereme volt. Bulcsu a dunántúli területek horkája. volt (a fejedelem után következő méltóság); és így érthető, hogy a két nyugati törzsfő vezette a nyugatra törő kalandozó hadjáratokat. A Lehel, Lél név ugyanabból a szóból sarjadt, mint: lélek, lélekzik (lélegzik) szavunk. E szó eredeti tartalma még abban az ősidőben formálódott ki, amikor az életet, az életet jelentő lelket a lélegzetvétellel azonosították. Édesapjának, Tusnak, török neve követ jelentett, Lehelé pedig átvitt értelemben kürtöst, kürtöt fúvót. Anonymustól kezdve Lehel legfőbb ismertető jele a kürt; a kürt pedig a pusztai történeti lovasnépeknél méltóságjelvény volt. E mondát nemcsak a krónikások őrizték meg számunkra, hanem régi festmények is, s ezek bizonyítják, hogy a vándorénekesek szövegei sokkal gazdagabbak voltak, mint amit tudós krónikásaink érdemesnek tartottak feljegyezni. Ám ez a monda belehalványult volna a múlt időkbe, ha nem tapad egy remekművű elefántcsont kürthöz, amelyet a XVIII. század óta Lehel kürtjének tartottak. Mi erről a tudósok véleménye? A kutatók jelenlegi álláspontja az, hogy a kürt a X—XI. század táján készült bizánci munka. Eddig mintegy 40 db elefántcsont kürtöt ismerünk Európa múzeumaiban és kincstáraiban. E kürtök részben Egyiptomban, részben Bizáncban készültek, kisebb részük szicíliai. A kutatók abban nagyjából megegyeznek, hogy a kürtök vagy vadász, vagy harci kürtök voltak, vagy pedig cirkuszi játékok alkalmával használták, ám annál eltérőbbek a vélemények az ábrázolást illetően. Mind a mai napig Hampel József magyarázata a legvalószínűbb: „A római császárok, konzulok, majd utódaik a bizánci császárok nagyszabású cirkuszi játékokat rendeztek s ezek műsorában Lehel kürtjének majdnem valamennyi jelenetét felismerhetjük." Ezeket a játékokat előszeretettel ábrázolták elefántcsontfaragványokon s nem utolsósorban a játékok kezdetét jelző elefántcsont kürtökön. Lehel kürtje kétségtelenül a nagy császári hippodromok számára készült. A szalagfonat laza kezelése, továbbá az alakok faragásában megfigyelhető kezdetlegesség azonban elüt a szokványos bizánci munkáktól. László professzor valószínűnek tartja, hogy a kürt faragó mestere Észak-Balkánról vagy esetleg éppen hazánkból került a bizánci műhelyekbe és ottani mesterei mellett sem felejtette el a kezébe idegződött régebbi mintakincsét. Nem bocsátkozunk találgatásokba afelől, hogy hogyan került a kürt magyar földre. Kétségtelen, hogy a X. és XI. században más pompás bizánci és egyiptomi munka is eljutott hozzánk. Elég, ha a magyar jogar egyiptomi faragású hegyikristály gömbjére, az esztergomi csóktáblára, Constantinos Monomachos koronájára, vagy éppenséggel a magyar korona alsó pántjára gondolunk. Ezek egytől egyig fejedelmi szépségű és értékű darabok s nagyrészt királyaink kincstárába kerültek. Lehel kürtje szervesen illeszkedik bele ebbe a sorozatba. — Ennél tovább nem mehetünk megállapításainkban — olvashatjuk a négynyelvű kiadványban — Lehel méltóságjelvénye kürt volt; ki tudna jelelni arra ezer év távlatából, hogy éppen a jászberényi kürt volt-e az? Lehel kürtje így is nemzeti múltunk egyik tündöklő korszakát és nevezetes történeti figuráját idézi népünk emlékezetébe. Sobók Ferenc 9 i
