Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-02 / 3. szám

A HAZAFISÁG VÉDELMÉBEN

A törlénészvita, vagy pontosabban fogalmazva a hazafiságvita tíz éve parázsló zsarátnokai az utóbbi hónapokban feléledtek. Annak idején a vitát Molnár Erik „A nemzeti kérdés” című tanulmánya, majd azt követően „A nemzetfogalom kialakulásához” című Írása indította el. Molnár Erik szerint a személyi kultusz „balos” történelemszemlélete sok mindent megőrzött, átmentett a polgári történetírásból, a polgári történetszemléletből, elsősorban azt a felfogást, hogy a nemzet osztályok felett álló fogalom. Mint ismeretes a marxista álláspont azt vallja, hogy minden nemzet a történelem során alakult ki. és története szorosan összefügg az osztályok történetével. Molnár Erik kifejtette, hogy a történelmi fejlődés cáfolja azt a nézetet, amely szerint az osztályharc és a nemzeti harc kapcsolatát felesleges tisztázni, hiszen a két küzdelem lényegében egybeesik. Leszögezte, hogy a kettő közé semmiképpen sem lehet egyenlőségi jelet tenni, mert a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség ügye jóval ellentmondásosabban kapcsolódik egymáshoz.

A nézetkülönbségek most ismét felszínre kerültek. Király István akadémikus „Hazafiság és internacionalizmus” című előadása nyomán. Az ebben kifejtett nézetekről a Magyar Tudományos Akadémia külön vitát rendezett Vácrátóton. Király István szerint Molnár Erik lényegében elvetette a népi hazafiságot, egyértelműen rendi jelenségnek minősítette a függetlenségi mozgalmakat, s ezzel akarva-akaratlanul teret nyitott azoknak az erőknek, amelyek bár internacionalistának vallják magukat, valójában a szupranacionalizmus, a kozmopolitizmus felé kacsingatnak.

A vita két fő kérdés körül zajlik. Az egyik voltaképpen szakmai probléma: mi volt a XVI., XVII. századi magyar függetlenségi mozgalmakban az egyes osztályok célja, illetve nemzeti tartalma, vagyis az idegen elnyomás ellen folytatott rendi küzdelem plebejus tömegének volt-e, lehetett-e bizonyos magyarságtudata, tisztában volt-e a nép, nemzet, állam, haza különbségével és egységével. A vita második része már szorosan kapcsolódik jelenünk eszmei és gyakorlati problémáihoz: a hazafisóg, a szocialista hazaszeretet, az internacionalizmus, a nacionalizmus, a szupranacionalizmus, a kozmopolitizmus kérdéseihez.

Határainkon innen és túl a magyar közvéleményt elsősorban ezeknek a fogalmaknak a tisztázása érdekli, valamint az, hogy mindez hogyan hat a közgondolkozásra. Király István helyesen mutat rá, hogy a történelem során népünk egyszerre volt alávetett kisnép és a nemzetiségekkel való kapcsolatában, uralmon levő nép. Az elzárkózó bizalmatlanságot kifejlesztő kisnépi nacionalizmussal nemegyszer elválaszthatatlanul összefonódott a támadó szándékú, fölényes, nagyzási hóborttal vegyes sovinizmus. Minthogy azonban a nemzeti érzés többféleképpen megnyilvánulhat, lehet szélsőséges sovinizmus, vagy nacionalizmus vagy szocialista hazafiság — s mindezt az dönti el, hogy a társadalom melyik osztálya a fejlődés meghatározó ereje — éppen így a nemzetköziség jellege is a társadalmi osztályoktól függ: lehet polgári kozmopolitizmus, az államkapitalizmus szupranacionalizmusa és a korunkban mind erőteljesebben ható szocialista nemzetköziség.

Az elmúlt évtizedekben, mondja Király, a polgári történettudomány már másképpen vélekedik a nacionalizmusról, s azt hangsúlyozza, hogy a nemzet a történelem során jött létre, és átmeneti, sőt idejét múlt kategória. Tehát a XX. század második felében a polgári, nyugati történettudományt egyfajta szupranacionalista irányzat jellemzi, s Király ebből arra következtet, hogy az eszmék küzdelmében a tőkés társadalom fő fegyvere ma a szupranacionalizmus.

A vita során Pach Zsigmond Pál, a különböző nézeteket elemezve rámutatott, hogy a mai polgári

történettudományt nem lehet egységesként, egyarcúként felfogni, már csak azért sem, mert a mai polgári politika sem egységes. Továbbá korántsem állítható, hogy a különféle polgári történetírói irányzatok között ma a szupranacionalista-kozmopolita irányzat az egyeduralkodó, vagy akár uralkodó felfogás. Éppen ezért a polgári történettudományt nem lehet vegytisztán nacionalistákra vagy szupranacionalistákra szétbontani. Sőt, egy-egy irányzat már önmagában véve is gyakran „kétarcú”, hiszen például a Habsburg-monarchia szerepét is változó módon értékelték. Az 50-es években és a 00-as évek elején az amerikai és osztrák történetírás az Osztrák—Magyar Monarchiát szupranacionalista szemszögből értelmezte. Hans Kohn pedig a jelen számára is gyümölcsöző tanulságokat nyújtó, múltbeli kelet—közép-európai „nemzetek fölötti birodalom” mintájának minősítette a Habsburg államot. Ezzel szemben a 60-as évektől kezdve mind az amerikai, mind az osztrák történetírásban fölerősödött a Középkelet-Európa kutatásnak az az irányzata, amely a monarchia felbomlását immár pozitívan értékeli.

Ha mélyebben elemezzük ezeket a tényeket, igen bonyolult összefüggéseket fedezhetünk fel. Tanúi vagyunk ugyanis annak, hogy a helyzettől és az időtől függően változik, sőt egymásba fonódik a nacionalizmus és a szupranacionalizmus: mindig az éppen adott politika követelményeinek megfelelően kerül előtérbe egyik vagy másik. A kölcsönös függőség korában, amikor egész nemzetcsoportok tömörülnek katonai rendszerekbe, és gazdaságukat is egyre szervesebben integrálják, a szocialista világban az internacionalista, a tőkés világban pedig a szupranacionalista szemléletmód erősödik. Ugyanakkor azonban a szocialista közösség egységének lazítására egyes polgári történetírók és politikusok a nacionalizmust is igyekeznek felszítani az európai szocialista országokban. Tehát korántsem egyszerű eldönteni, mi a fő veszély: a nacionalizmus vagy a szupranacionalizmus.

És ehhez még csak annyit: a nemzetközi politika legutóbbi éveinek a története azt bizonyította, hogy a nyugati polgári jobboldal és a „balos” szektás irányzat egyaránt a nacionalizmus fegyverével igyekszik megosztani a szocialista országokat. A tőkés világ legfejlettebb, legszervezettebb egységeinek, a soknemzetiségű vállalatoknak, a szupranacionalista monopóliumoknak á, politikájában is új irányzat érvényesül. Eddig egyértelműen a nemzetek felettiség eszméjével igyekeztek behatolni a harmadik világ vagy esetleg a szocialista közösség országaiba. Ma már azt hirdetik, hogy leányvállalataik változzanak nemzeti vállalattá, tegyék magukévá a nacionalista célokat, s így nemcsak az államosítást kerülhetik el, hanem mind hatásosabban befolyásolhatják az adott állam politikáját. Más szóval, a szupranacionalizmus előrelátó taktikával kimondottan nacionalista színekben és köntösben jelentkezik. A szupranacionalizmus és a nacionalizmus tehát szorosan összefonódva lép színre: egyik vagy másik oldala mindig az adott helyzetnek és az adott érdekeknek megfelelően kerül előtérbe.

Nem hallgathatjuk el azonban azt a kétségtelen tényt, hogy a nyugat-európai történetírásban — a francia, angol, nyugatnémet köztudatban is megerősödtek a polgári nacionalista vonások, szinte leplezetlen amerikaellenes éllel. Tanúi vagyunk ennek a genfi európai biztonsági, a bécsi csapat- és fegyverzetcsökkentési konferencián, és természetesen az olajválsággal összefüggő ügyekben.

A történészvita így válik mindennapjaink időszerű kérdésévé. A történelmi, közösségi, társadalmi tudat erősítése, a szocialista hazafiság és az internacionalizmus elmélyülése biztos alapot ad a békés egymás mellett élés korszakának eszmei küzdelmeihez.

Pethő Tibor

Magyar—angol kulturális munkatervet írtak alá január közepén. Az okmányokat magyar részről dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke és John Wilson, Anglia budapesti nagykövete látta el kézjegyével (MTI felv.)

BARTÓK BÉLA FIA AMERIKÁBAN JÁRT

Bartók Béla, a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnoka nemrég tért haza az Egyesült Államokból, ahol több városban megrendezett Bartók-koncerteken előadást tartott néhai édesapjáról, az emberről. Dr. R. N. West, az amerikai unitárius egyház elnöke Bostonban fogadást adott tiszteletére, New Yorkban pedig az ottani unitárius gyülekezet képviseletében dr. Harrington Donald unitárius lelkész és magyar származású felesége, ugyancsak unitárius lelkésznő, Szántó Vilma láttád vendégül.

Bartók Béla, a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnoka, Kárpáti József, a Magyarok Világszövetsége főtitkára. Orosz Mária, a Magyar Rádió Szülőföldünk adásának munkatársa, Szántó Miklós, a Magyar Hírek főszerkesztője és dr. Lőrlncze Lajos professzor, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos osztályvezetője az MVSZ székházában

(Novotta Ferenc felvétele)

/faun**,

7()ámtn áfa . Jlíaqijat'öuziui ^Párizsban

Tehát nem pesti napló, hanem párizsi? Abban a szerencsében és kiváltságban volt részem, hogy az óév utolsó előtti napján a francia rádió meghívott Párizsba, hogy vegyek részt a France-Culture háromórás nyílt műsorában, amelynek címe egyszerűen, és talán kissé túl tömören, ez volt: „Hongrie”, Magyárország. A francia rádiónak ez az ágazata, mint a neve is mutatja, elsősorban az értelmiségnek és a kultúra iránt érdeklődőknek szól; magas szintű vitáit, előadásait, válogatott és választékos hangversenyeit azonban nemcsak az értelmiségiek szűkebb köre hallgatja és élvezi, hanem, különösen szombat délután, azok a milliók is, akik kocsiba ülnek, és Párizs környékére mennek kertes házukba, vagy az ország távolabbi vidékeire, rokonaikhoz, üdülőhelyekre. Ez a műsor pedig éppen szombat délután hangzott el, fél háromtól fél hatig. Az „Hongrie" egy hónapok óta folyó sorozatban, a „Civilisations"-ban került sorra, olyan távoli tájak, mint Indonézia és Banglades, olyan európai országok, mint Luxemburg vagy Törökország, olyan izgalmas vidékek, mint Mexikó és Paraguay után. Valamennyi műsort a francia rádió egy ismert és tehetséges írója, szerkesztője, riportere: Bernard- Maxime Latour készítette.

Latour egy munkatársával és asszisztensével december elején tíz napot Magyarországon töltött, és nem három, de háromszor három órára való dokumentumanyagot, beszélgetést, riportot, interjút gyűjtött össze. Bejárta az országot Hegyeshalomtól Budapestig, Budapesttől Szegedig, Szegedtől Pécsig, Pécstől Százhalombattáig, a kezében mikrofon, a nyakában magnetofon, amelyet időnként asszisztensnője, Maríe- Héléne Bacohnet cipelt. Latour gondos újságíró, elmondta, hogy mielőtt útnak indult, három hétig olvasott: elolvasott minden, Magyarországról szóló könyvet, újságcikket, kivágást a francia rádió archívumában. Amikor ide érkezett, mégis folyton csodálkozott. A hidegháború elképzelésein nehéz változtatni, és noha számos francia lapban olvasta, hogy Magyarországon a helyzet megjavult, nem tudta elképzelni, milyen ez a javulás. Csodálkozott, hogy az emberek jól öltözöttek, hogy Pesten, Szegeden és Pécsett nagy az autóforgalom, hogy az üzletek előtt nincsen sorbanállás, hogy — de hiszen Magyarországon, külföldön is mindenki ismeri ezeket az elképzeléseket. Legjobban azon csodálkozott, hogy az emberek derűsek, mert ő is, mint a legtöbb nyugati ember, fizt hitte, hogy szocialista országban az emberek állandóan komorak, és csak termelési százalékokban gondolkodnak.

Azon a december végi hideg és nyirkos párizsi délutánon Bernard-Maxime Latour ezzel a csodálkozással kezdte Magyarországról szóló beszámolóját. Nem — előbb ennek a műsornak egy fontos részével: megadta a stúdió különvonalának telefonszámát, és kérte a hallgatókat, telefonáljanak be, és kérdezzenek. Az én dolgom az volt a stúdióban, hogy ezekre a kérdésekre feleljek. Az első kérdést Latour maga tette fel nekem: „Tegnap érkezett Magyarországról, milyen az idő Budapesten?” Azt feleltem, hogy noha a tél Párizsban általában enyhébb, mint nálunk, ezúttal a magyarországi tél kellemesebb. És már meg is szólalt a telefon, és egy szemfüles néző megkérdezte, hogy ezt politikailag értem-e. Azt válaszoltam, hogy politikai kérdésre politikával felelek, meteorológiaira időjárásival. A telefonáló nem hagyta abba, és érdeklődött, hogy valóban kék-e a Duna. Közöltem, hogy erre a kérdésre vártam, és ezért a repülőtérre menet megálltam az Erzsébet-hidon, és jól megnéztem a folyót. Örömmel tudathatom, hogy kék volt.

A háromórás műsor és vita egyszerre parázs és derűs hangulatára jellemző, hogy erre is négy telefon érkezett: az nem lehet, mondták, mert a Duna csak az operettekben kék, egyébként szürke vagy zöld, Mit tehettem egyebet: rájuk hagytam azzal, hogy ők jobban tudják, mert nem látták...

A műsor elején Latour megjegyezte, hogy Magyarország a második világháború előtt feudális ország volt. És már berregett is a telefon: „Monsieur Latour, mi az, hogy feudális?" Latour azonnal tovább passzolta nekem a labdát. Azt válaszoltam, hogy a kedves hallgatónak bizonyára keze ügyében van a kis Larousse-szótár, azt felütheti, megnézheti, elolvashatja a történelmi és társadalomtudományi meghatározást. De ha ennél többet akar, és kapok három percet, akkor elmondom egy személyes élményemet. A műsorvezető engedélyezte a három percet, és ehhez kérem most az olvasó hozzájárulását is.

Elmondtam, hogy a pesti piarista gimnáziumban egy gróf volt a padszomszédom. 14—15 évesek lehettünk, valóban egy emberöltővel és egy történelmi korszakkal ezelőtt, 1926-ban vagy 1927-ben, húsvéti szünetben meghívott birtokukra. Magahajtotta könnyű homokfutón jött elém az állomásra. Büszkén feszítettem mellette, amikor beértünk a faluba. Nagyszombat délutánja volt, a templom előtti téren éppen vonult a feltámadási körmenet. A grófi kocsi láttára megálltak, megállt a homokfutó is. Es ekkor férfiak és nők, öregek és fiatalok, aggastyánok és gyerekek az ifjú gróf elé járultak, és kezet csókoltak neki. Még hozzátettem, hogy megkérdeztem, megbolondult-e, miért engedi meg. Azt felelte, hogy „Ehhez te nem értesz, nem a te dolgod, én ennek a községnek a kegyura vagyok, és ennek így kell lennie”, Talán ez volt az a pillanat, teszem most hozzá, mert a francia rádióhallgatókat ez

már nem érdekelhette, amikor még félig gyerekfővel elhatároztam, hogy nem, ennek nem így kell lennie, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ne is így legyen.

A francia riporter ehhez kapcsolódva, mostani falusi élményeiről kezdett beszélni, és éppen be akarta kapcsolni egy magyarországi magnórészletét, amikor újra megszólalt a telefon: „Azt elhisszük, hogy most nem kell kezet csókolni a grófnak, de arra feleljen, Monsieur Boldizsár, hogy a falusi párttitkámak kezet kell-e csókolni?”

, Latour nevetett, és azt mondta, erre igazán nem kell felelni, de magamhoz húztam a mikrofont: „Bien súr qu’il fant’’, persze, hogy felelni kell. Természetesen kezet lehet csókolni a falusi párttitkárnak, de természetesen csak akkor, ha a párttitkár asszony, és főképpen, ha szép és fiatal. .

A következő telefonáló csak annyit mondott: „Egy-null a magyarok javára.” Mire Latour: „Ügy is mondhatnánk, egynull a franciák javára, mert ez az én véleményem is."

Még két és háromnegyed óra volt hátra a műsorból. A kezdeti szócsatával a hangulatot akartam jellemezni, azt, amit utána „Az öt rozskenyérhez’’ címzett bisztróban felírtam naplómba.

A műsorban majdnem száz kérdés hangzott el. Negyede volt kötekedő, egyik-másik agresszív, a legtöbb a tárgyhoz szólt és a tárgyról. Kapcsolódtak a Budapesten felvett interjúkhoz, amelyekben Gadó Ottó, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese a magyar gazdasági életről és a reformról beszélt; Benczédy József az iskolákról és a francia társadalomban most oly izgalmas oktatási kérdésekről; Kőmives István, a Budapesti Tanács elnökhelyettese a százéves fővárosról; Alföldi professzor, a magyar biokémia állásáról; Köpeczi Béla professzor — róla a francia rádiós nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, és egyetemi tanulmányait Párizsban, a híres Ulm utcai tanárképző főiskolán szerezte —, Lukács Györgyről; Biró Imre, farkasréti plébános a katolikus hivők helyzetéről beszélt. Egy szegedi francia szakos diáklánynak Latour azt a kérdést tette fel, természetesen franciául, hogy járt-e Párizsban. „Igen. A város szép, de a franciák udvariatlanok.” Egy másik szegedi diáklány ugyanerre a kérdésre azt felelte, hogy ő is volt Párizsban, és legjobban az tetszett neki, hogy a franciák olyan udvariasak és kedvesek.

Latour most a hallgatók felé fordult: „Látják, hölgyek, kisasszonyok és urak, milyen nehéz a tudósító dolga egy idegen országban."

Hát még a kérdés-válaszolóé egy stúdió üvegkalitkájában ...

3