Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-10-12 / 21. szám
Bajor Gizi, A kertész kutyája című vígjátékban (1919) , * ; 1*1í.f w m V pfff Gogol: A revizor című színmüve a Nemzeti Színházban, Rátkai Mártonnal (1951) N EQYEDSZÁZAD SZI> Ha színházról van szó, ellenállhatatlanul tolakszik a toliamra, s onnan a papírra az emlék. Osztálytársnőmmel s egyben legjobb barátnőmmel megállapítottuk annak idején, hogy ha semmilyen más öröm nem vár ránk az életben, csak a színház, már ezért is érdemes lesz élni. Mondtuk ezt tizenhat évesen, kipirult arccal, felkavart lélekkel. Az ember tragédiája előadása után. Sírni szerettünk volna a gyönyörűségtől, hogy részünk lehetett olyanfajta szépségben és igazságban, amely közvetlenül szól hozzánk, a múltat és a jövőt jelenidővé varázsolja, az eszmét valósággá bűvöli és bennünket beavat abba a különleges szertartásba, amely néhány órára a mi kis életünket az egész emberiség életével kapcsolta össze. De hát nem minden színház, nemjninden előadás volt képes erre a varázslatra. Nem is mindegyik törekedett rá. Hogy mire törekedett? Kasszasikerre, akár fércművekkel is, 3—4 próba után előadott, olykor idétlenül ható darabokkal, a gázsijukhoz rendszertelenül hozzájutó, s a létbizonytalanságban lélek nélkül bohóckodó színészekkel. Óriási csalódás volt, amikor erre rádöbbentünk, s csupán az vigasztalt, hogy sovány zsebünkből úgyis csak kivételes alkalmakkor futotta színházjegyre. Nos ez jut eszembe, amikor egy másik — immár történelmi — emlékezésre késztet az elmúlt huszonöt esztendő. Tudniillik a színházak 1949 augusztusában történt államosítása után már valamennyiünk zsebéből jutott színházjegyre, és a színházak vállvetve kezdtek törekedni arra a bizonyos egyszeri csodára, amelyet ama régi Ember tragédiája előadás sugárzott: az emberiséget izgató nagy kérdések s a széksorokban ülő emberek közötti kapcsolat-teremtésre a művészet magasfeszültségével. Persze, hogy ez nem volt egyszerű, s nem is történt meg egy csapásra. De hát a „varázslatnak” voltak fontos előzményei. 0, korántsem akarok ezer évre visszanézni, mondjuk a XI. században népi nyelven elduruzsolt Búcsúi regős-misztériumig, de még csak a XVII—XVIII, századi nevelő- oktató- szórakoztató iskolai színjátszásig sem, sőt még az első hivatalos magyar színtársulat bemutatkozásáig sem. 1790. október 25-én a Budai Várszínházban. De azt a levelet már szinte hajlamos vagyok előzménynek tekinteni, amelyet a társulat tagjai a királyhoz írtak: „Napjainkban a Theátrumok a társadalmi események igazi iskolái. Ugyanis a honi nyelven előadott bármely igazság hathatósabban szivárog a lélekbe.” Meghökkentően modern gondolatok törnek elő e néhány sorból: a színházak, mint a társadalmi események iskolái, s a célkitűzés, hogy a játékszín deszkáiról valamiféle igazság „szivárogjon a lélekbe”. Ez már kapaszkodó a további folyamatossághoz, ahhoz az előzményhez, amely a Tanácsköztársaság idején fogant, bár programja akkor csak szándék maradt, az tudniillik, hogy „a színház a népé”. Azután ez az előzmény újraéledt a harmincas években, amikor kiváló színészegyéniségek és munkásszínjátszók összefogásából épült újabb lépcsőfok mai, szocialista színházművészetünk felé. Bizonyára sok olvasónk emlékszik még a Független Színpad munkaközösségének előadásaira, a Shakespeare-t, Moliére-t, Petőfit, Adyt, Aranyt' megszólaltató műsoros estekre és a két kiemelkedő produkcióra, amelyek a fasizmus idején a magyar klasszikusok gondolatainak, Ibsen Nórája a Madách Kamaraszínházban (1954), a főszerepekben Tolnay Klári és Tímár József szavainak fényét villantották leleplezőn a nyomasztó közállapotokra, a szociális elmaradottságra és a germán erőszakpolitikára. A két produkció Csokonai Tempefői-jének s Madách Civilizátorának színre vitele volt. Major Tamás és Hont Ferenc neve fémjelezte ezt a művészi vállalkozást, természetes tehát, hogy a felszabadulás után újraéledő színházak első lépéseit is ők egyengették. Nem volt könnyű dolguk sem nekik, sem azoknak, akik fokozatosan melléjük, pontosabban: az új magyar színházművészet mellé szegődtek. Először önmagukat kellett újjáteremteniük a szó szoros értelmében. A Vígszínház és a Nemzeti Színház romokban hevert: a színpadát és a nézőterét újjá kellett építeni. És nemcsak a falakat, hanem a falakon belül kavargó nézeteket, felfogásokat, a színjátszás módszerét is. Három-négy próba Arthur Miller: Édes fiaim. Bulla Elma és Benkő Gyula A szegedi színház A romokban heverő Vígszínház A Vígszínház ma
