Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-09-14 / 19. szám
A ráckevei Duna-ág Wtístóf Attila t SZÉP HÜi •városa — Ráckeve elf táj lezajlott történelmi fordulat ezt is jelenti. Százezer vagy fél millió ember pihenőhelyét. A szabad horgászást. A hétvégi házat. A saját horgászstéget és ladikot. A táj zöldjét, a bőven áramló levegő hullámait, a vizet, amelynek partjain több strandot lehet építeni, mint a Velencei-tó partján, hiszen a ráckevei Duna parthossza majdnem akkora, mint a Balatoné. De még várni kellett. Más — nehezebb — dolga volt az országnak, mint üdülőterületet ajándékozni például Csepel munkásainak. Helyesebben szólva ajándékozni lehetett, ám egy ajándékozási kontraktus nem jelentett többet, mint egyszerű közigazgatási formát. A második fejezet tartalmazta volna a fejlesztést, amire sokáig nem volt pénz. 1970-ben alakították meg a táj akkor már nagyszámú hívei és szenvedélyes indulatú szerelmesei azt az intéző bizottságot, amelynek társadalmi feladata lett a ráckevei Duna és a „holt” folyó partján épült községek fejlesztésének előkészítése, kidolgozása. Az intézőbizottság akkor kezdett verejtékezni, amikor szembe találta magát a feladatokkal. Utakra volt szükség, hogy Ráckevét, az üdülőtáj központját könnyen meg lehessen közelíteni. Kiskunlacháza felé napjainkban már jóminőségű és elég széles út vezet Ráckevére, de a Csepel-szigeten át még nem. Ráckeve — Lacházán keresztül — még 45 kilométerre van Budapesttől, autóval egy óra. Hajók úsznak a nem folyó folyamon, de még alig érintik a táj legszebb, legregényesebb szakaszait. Pedig . . . A Budapesten még szenynyezett Dunavíz ezen a szakaszon már annyira tiszta, hogy a Duna legszebb és legegészségesebb strandjait lehet kialakítani a partokon, különösen azóta, mióta elkészültek az erzsébeti és csepeli szennyvíztisztítók. Kiderült, hogy a Duna-ág nemcsak fürdésre és horgászásra, de a sportszerűen űzött kajakozásra és kenuzásra is módfelett alkalmas. Dunavarsányban megépült tehát a remek edzőpálya, amelynek nem kis szerepe van abban, hogy a magyar kenusok és kajakozók úgy szerepeltek a nemzetközi vetélkedőkön, mint az „igazi” kajakos országok fiai. Napjainkban annak lehetünk tanúi, hogyan válik az 1945-ben még helyi közóhajként felbukkanó kiemelt táj valóban azzá, aminek a csepeli álmodok álmodták 1945- ben. A pesti ember menedékévé, a pecázók paradicsomává, az idegenforgalom egyik felkapott helyévé. A ráckevei Savoyai-kastély néhány év múlva szálloda lesz, a tököli őserdő kispar cellákká változik, amelynek méhzsongásos csöndjében vityíllót ácsol a csepeli munkás, a ferencvárosi hegesztő, a belvárosi banktisztviselő. A makádi-szigeten újságírók vernek tanyát. Százezer ember tanyája lesz a tízezer lakosú Ráckeve környéke, vagy még többé? 1974 óta kormányprogram alapján dolgoznak Ráckeve és a ráckevei Duna jövőjén. Hiszen ez a dunai beltenger csaknem a Ferencváros kapujában kezdődik és az alföldi homokháton növekedett akácosokban ér véget. Kiemelt táj lett a ráckevei Duna-ág? A tájat meg kell nézni és be kell lélegzeni, hallgatni a csöndjét és élvezni a nyugalmát. Mint ahogy élvezik rajongó hívei, akik a honfoglalás után ismét meghódították. /Urettsétyi után Valamikor régen ez a szóösszetétel: „érettségizett ember” bizonyos elkülönülést, majdhogynem felülállást fejezett ki főképpen falun, még azokban az időkben is, amikor sok diplomás — tanár, jogász vagy mérnök — kényszerűségből nem képzettsége szerinti munkát végzett. Persze pontosan emiatt a felemás helyzet miatt a „felülállás” képletes volt, csupán a középosztály, a kispolgárság akarta ily módon hangsúlyozni, hogy nem tartozik az „alsóbb néprétegek” közé. Az ötvenes évek elején Magyarországon a középiskola elvégzése egy-egy fiatal ember számára szinte automatikusan azt jelentette, hogy belép a szellemi munka „szféráiba”, bérelszámolóként, könyvelőként, vagy kalkulátorként ; egyszóval a „fehérgallérosok” közé emelkedik, íróasztalt kap, s munka közben hála isten, nem olajos, legfeljebb tintás lesz a keze. Bizony az idő tájt szinte sértésszámba ment, ha egy-egy érettségizett számára nem akadt irodai munka. Kinek jutott volna eszébe, hogy a gimnázium elvégzése után — teszem azt — gépkocsivezetőnek, vagy esztergályosnak álljon. A középiskola nem az általános műveltség megszerzését és egy-egy szakma tökéletes elsajátítását szolgálta elsősorban, hanem tömegesen — bár szándéktalanul — hivatalnokokat képzett, és természetesen az egyetemi tanulmányokra készített elő. Piróth Irén ezelőtt négy esztendővel, tizennégy éves korában nem azért iratkozott be a ráckevei gimnáziumba, hogy — mondjuk — az Állami Biztosítónál díjkönyvelő legyen. Tanárnőnek készült, a bölcsészkaron akart felvételizni az érettségi után, s hogy mindez nem így történt, az a körülményeken, de leginkább önmagán múlott. Manapság a gimnázium elvégzése nem jelent automatikus szellemi kiemelkedést, az oktatási reform célja — bizonyos értelemben — pontosan az volt, hogy megemelje az általános műveltség szintjét, magasan kvalifikált szakmunkásokat képezzen, s amennyire lehet, véget vessen annak a felfogásnak, amely az érettségi fogalmát szükségszerűen a „fehérgallér” jelképével kapcsolja össze. Manapság már eléggé természetes, ha egy géplakatos, szerelő vagy műszerész szakmunkás középiskolát végzett, a fejlődő technika igényli az általános műveltséget, talán sokkal inkább igényli, mint az aktatologatás. A tizenkilenc éves Piróth Irén vőlegénye a szakközépiskolában villanyszerelő mesterséget tanult, de ért a motorokhoz is; katonaidejének megkezdése előtt az Országos Vízügyi Hivatalnál volt gépkocsivezető. Érettségi bizonyítványát nem lobogtatja, ám minden további nélkül elképzelhető, hogy egyszer majd esti egyetemen, vagy felsőfokú technikumban tovább folytatja tanulmányait. De most nem róla lesz szó, hanem a lányról. Irénről, aki semmiféle szakmát nem sajátított el, s arra sem volt bátorsága, hogy az érettségi után egyetemre jelentkezzen. Kérdezzük meg tőle: miért? — Itt végeztem a ráckevei gimnáziumban, az új minősítés szerint megfelelő eredménynyel. Az az igazság, többet kellett volna tanulnom, hiszen egyetemre még azok sem mindig kerülnek be. akik nálam az érettségin sokkal jobb eredményt értek el. Meg sem oróbáltam a felvételit, eleve lemondtam róla. — Gondol-e arra, hogy talán valamikor mégiscsak megpróbálja? — Nem. Nem gondolok rá. Űgyse sikerül. — Könnyű beletörődni abba, hogy az ember vágya semmivé lesz? Jól érzi most magát? — Hát igen ... Őszintén szólva az az igazság, hogy jól érzem magam. — Kielégíti a munkája? — Nemcsak a munkámról van szó. Hiszen álig egy hónapja dolgozom, addig nyaralni voltam Jugoszláviában. — Mi az alapja ennek a jó érzésnek? A lány elmosolyodik. A szeme most tűnődő; fénypöttyök remegnek benne. És a krónikás most hirtelen megérti: ostobaságot kérdezett; mért ne érezné jól magát egy tizenkilenc éves lány a világban. — Szeretem Ráckevét, itt ■ nőttem fel. És talán pontosan azért nem ment valami kitűnően a tanulás, mert sok minden más is érdekelt; a zene, a tánc, az irodalom és hát egy fiúval jártam, aki most katona ... Egy pillanatra elhallgat, aztán csöppnyit elpirulva folytatja. — Az érzelem elvonja az ember figyelmét a tanulásról. Most is az a napom legkedvesebb pillanata, amikor annak a fiúnak levelet írok. — Minden áldott nap levelet ír? — Igen. & ő is mindennap válaszol. — Szóval valóban komoly a dolog ... — Ügy tervezzük, ha leszerel, összeházasodunk. Most kezdtük gyűjteni lakásra a pénzt, körülbelül húszezer forintunk van. Egyelőre csak én rakosgatom félre a fizetésemet, aztán nyolc hónap múlva a katonaságnál ő is kap majd pénzt, ugyanis — mivel érettségije van — tiszthelyettesképző iskolára jár. — ön mennyit keres? — Az Állami Biztosítónál vagyok díjkönyvelő, ezernégyszáz forint a fizetésem, ehhez jön még a jutalék. — Érdekes a munkája? — Nekem még új, így hát többé-kevésbé érdekes is. — Milyen előrehaladási lehetősége van az Állami Biztosítónál? — Távolabbi lehetőségek? Isten tudja .,. Azt hiszem, sok minden függ tőlem! Szeretnék utazni, megismerni más vidékeket is; erre lesz lehetőségem. És hát az idők során a fizetésem is több lesz majd. — Kedvvel végzi a munkáját? — Igen. A kollégáimat is kedvelem. — Szülei hol dolgoznak? — Az édesapám mozdonyvezető, az édesanyám pedig a téesz ipari üzemében betanított munkás. Ketten vagyunk testvérek, van egy öcsém. Pestre jár szakközépiskolába. — Hogyan telik el egy napja? — Reggel hétkor kelek, nyolcra járok dolgozni. Délig dolgozom, akkor ebédelni megyek. heti huszonhárom forintért kapunk ebédet. Hétköznap fél ötkor van vége a munkaidőnek, pénteken korábban, és minden második szombat szabad. Háromnegyed ötre érek haza, mosok, kitakarítom a szobámat. Utána leülök, és levelet írok. Mostanában így telik el egy napom. — Az előbb azt mondta, nagyon szereti Ráckevét. Miért? — Gyönyörű a Duna-part, nagyon szép csöndes helyek vannak, és az a jó, hogy itt mindent és mindenkit ismerek. Gyakran járok Pesten, és néha arra gondolok, nem szeretnék ott élni. Ráckeve szebb, csöndesebb, otthonosabb. De hát hogy ezt megértse, ahhoz tudnia kellene, milyen itt gyereknek lenni, ismernie kellene a Dunát, az eldugott helyeket, a várost, a vízpartot, amikor a parton zsendülni kezdenek a fák, és a víz is éledni kezd, százféle színben játszik... Az az igazság, nem akarok sohase elmenni innen. Mennyezetkép a Mátyás korabeli ráctemplomból Gábor Viktor felvételei
