Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-09-14 / 19. szám
Tjwméizet fa oitáq Vannak olyan települések, amelyek tökéletesen beleilleszkednek a tájba, szinte részévé válnak, mintha a természet és az emberi kultúra szépsége egy „költői dimenzióban” vérrokana volna egymásnak. Ezeken a helyeken a természet is tökéletesedik; bájosabbá teszi az ember jelenléte, mintegy bizonyítva Levy-Slrauss etnológus elméletét, amely szerint a természet harmóniája csak emberi közbeavatkozás révén teljesülhet ki, hiszen szemlélése is merőben humánus cselekmény. Ráckeve ezek közé a települések közé tartozik régi utcáival, a középkor hangulatát idéző házaival. A látogató úgy érzi, ez a hely pontosan ilyen környezetet kíván; a Duna-ág szétterülő sima víztükrének a galéria erdőknek. partmenti füzeseknek csendje folytatódik odabenn a szűk és hűvös utcácskákban; ugyanaz a nyugalmas szépség villan a szemébe, amikor a középkori rác-templom freskói között megáll, tompa meleg színek veszik körül, aranyfüstös szelíd ragyogás. És pontosan ez a két dolog: a természet és a kultúra különlegessége vonzza az idegent Ráckevére, s újra meg újra visszatérésre csábítja. Nem tudom nevezhetjük-e ezt a nosztalgikus érzést és visszatérést a szó elkoptatott értelmében idegenforgalomnak; hiszen az idegenség itt egy szempillantás alatt elenyészik, az ember úgy érzi hosszú-hosszú ideig kellene itt elidőznie. A község közepén, néhány lépésnyire a Duna-ágon átívelő hídtól egy pavilon áll, a homlokzatán felirat hirdeti, hogy itt található a ráckevei idegenforgalmi hivatal. Kedves arcú asszony fogad bennünket, s mintha az előbbi gondolatsor folytatódna, rövidesen megtudjuk tőle, hogy nem csupán az idegenforgalomhoz, hanem a természethez is köze van: Balázs Miklósné, mielőtt átvette a hivatal vezetését, erdőmémökként dolgozott. A fák, növények világát cserélte fel az emberi nyüzsgés világára; annál is inkább nyüzsgésről beszélhetünk, mert egy-egy hétvégi napon öt-hatszáz ember is megfordul abban az üvegpavilonban, ahol Balázsné dolgozik. Látogatásunk szerencsére csendesebb napra esett — odakint perzsel a hőség, néptelenek az utcák — jut ideje beszélgetésre. — Miképpen lettem erdőmérnökből idegenforgalmi szakember? Nem is volt túlságosan megrendítő ez a változás. Az erdészetnél termelőszövetkezeti szakirányítóként dolgoztam az utóbbi időben, nagyon sok emberrel találkoztam, nagyon sok emberrel volt kapcsolatom és a mostani munkám során ezek a kapcsolatok jól gyümölcsöznek. Ugyanis tevékenységünk egyik része abból áll, hogy a környékbeli falvak, települések népének társasutazásokat szervezünk, az ő ügyeiket intézzük; csak a másik része a Ráckevére irányuló idegenforgalom. Ha érdekli az állásváltoztatás személyes oka is, annyit mondhatok, abba az életkorba kerültem, amikor az ember már nehezebben bírja a jövés-menést, a hajnali ébredést, és az erdőmérnöki munka mindezt megkövetelte. Ezért fogadtam el ezt az állást az idegenforgalmi hivatalnál; anyagi veszteség pedig nem ért. A férjem egyébként az erdészetnél dolgozik, így a család egyik fele mégiscsak ottmaradt. ■— Mióta élnek Ráckevén? — Húsz esztendeje. Így aztán már szinte szülőföldünknek érezzük ezt a vidéket. Jól ismerem az embereket és a környezetet, s nagyon szeretem a községünket. Talán ezért szoktam bele szinte egy szempillantás alatt ebbe a munkába, olyannyira, hogy most már egyáltalán nem érzek szívfájdalmat a másik után. — Az erdők csöndjéből kikerülve nem bántja ez a nyüzsgés? — Nem. Mindig, újra és újra örülni tudok annak, ha idegenek jönnek Ráckevére, és úgv távoznak innen, hogy bennük marad a visszatérés vágya. A nyár eddigi időszakában több mint négyezer külföldi látogatónk volt; németek, finnek, amerikaiak, olaszok, lengyelek. Néhányan csak rövid időre jöttek, aztán hetekre ittmaradtak, nem tudtak kiszakadni Ráckeve vonzásköréből. — Van a községben szálloda? — Nincs. De nagyon sok gyönyörű vendégszobánk van, aztán nyaralóépületek is rendelkezésre állnak lenn a Dunaparton. A ráckeveiek szívesen látják az idegeneket, és az az érzésem a külföldiek egy része is jobban szeret magánházaknál lakni, mint szállodában, ily módon közelebb kerülnek az életünkhöz. — Mi a legfőbb idegenforgalmi vonzóerő'' — Talán az, hogy itt együtt van minden. A szép víz, különböző sportlehetőségekkel, a múlt eleven képe az utcákban és az épületekben, a régi művészet a műemlékekben, különösen a rác-templomban. — Ki mutatja meg a vendégeknek a templomot? — A lórévi plébános, Bájront Sándor, ö a legnagyobb értője itt a görög-keleti festészetnek és építészetnek. — Szereti ezt a munkát? — Nagyon szereti. A hivatalunktól kap honoráriumot az idegenvezetésért, de az az érzésem. fizetség nélkül is szívesen ellátná ezt a munkát, büszke a templomra, páratlan műkincseire. Egyébként Lórév községben papi tevékenységet is folytat. — Ügy emlékszem, néhány éve még egy idős néni nyitotta ki a látogatóknak a templom kapuját... — Igen. Osztovics néni. Él még, de nagyon öreg, talán megvan már kilencvenéves is. — Az előbb vízisport lehetőségekről be szélt. Mire gondolt? — Ez a víz nyugodt, sima, hatalmas kiterjedésű, ritkán éri a szél, nincs nagy hullámverése, evezős sportra kiválóan alkalmas. Nagy nemzetközi kaják-kenu versenyeket is szoktak rendezni a soroksári Duna-ágban. Azonkívül talán az ország legjobb horgászvize ez. Megterem benne a harcsa, a süllő, a csuka, a ponty, minden Magyarországon honos nemes halfajta. Kitűnően felszerelt horgásztanyák vannak a parton; aki rabja ennek a csendes szenvedélynek, nagyszerű heteket tölthet el itt. Hozzátartozik még Ráckeve idegenforgalmi vonzóerejéhez, hogy közvetlen környezetéhez tartozik a Kiskunság, az egyik legősibb, legérintetlenebb magyar tájegység is. Sok látogató érkezik ide, hogy részt vegyen a kiskunsági, apajpusztai lovasnapokon. Aztán még valami: a község határában gyógyvízre bukkantak, megkezdték a csatorna- és vezetékrendszer építését, eredeti finn szaunáink vannak, és még idén elkészül a melegvizes fürdőmedence. Ügy vélem, Ráckeve idegenforgalmi szempontból nagy jövő előtt áll. — És más szempontból? — Gyors tempóban fejlődik az ipar, jó kulturális intézményeink vannak, kitűnő az egészségügyi ellátás. Bőven van munkalehetőség, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a főváros nagyon közel fekszik. Az embere!? jelentős része Csepelre jár be dolgozni. — Sokan költöznek el végképpen Pestre? — Nem. Az az igazság, ez olyan község, ahonnan senki sem akar elmenni. Inkább a fordítottja az igaz: nagyon sok ember szeretne itt élni, ebben a környezetben, ahol közel lehet a természethez, de nem kényszerül arra. hogy eltávolodjon a világtól... Baráti Qéza - Tiuffy Péter - j „Szigetország” fci ,,~Kient Felhős nyári nap Honnan kellett és lehetett „kiemelni”, magasabb polcra emelni Ráckevét és a ráckevei Dunát, Budapest beltengerét és a budai hegyek után legfontosabb tüdőlebenyét, ahová a legerősebb északi szél sem képes lesodorni Csepel kormát, füstjét, mérges gázait? Az ismeretlenségből. Furcsa ismeretlenség, mostoha sors. A XX. század harmincas éveiben jószerivel csak a csepeli szigetlakok és a környező falvak lakói tudták, hogy itt terül el — nem folyik — az a Duna-ág, amely két zsilip közé szorítva óriási és állandó víztükröt alkot. Csak ezek a csöndes emberek, parasztok és bejáró munkások ismerték azt a víztükröt, amelyből Soroksár alatt kiszakad a Kecskemétig húzódó — annál tovább nem épített — Duna-Tisza csatorna, csak ők ismerték szépségét és halban való bőségét, meghitt zugait és nyugalmát. S előttük senki? A furcsa táj mostoha sorsáról a korai magyar történelem többet tud, mint a mai. Az egész Csepel-sziget királyi vadaskert. Árpád fejedelem itt verte fel a sátrát, a sziget volt az alföldi homokhátakon élő magyarság menedéke a tatárok betörésekor. Királyi vadaskert, királyi hitvesek tündérkertje. Az olasz Beatrix itt fogadta Mátyás hódolatát, azután jött a török, a janicsárok bőrtömlőkön átúszták a Dunát és meghódították. A török hódoltság után Heissler generális birtoka, akinek feleségétől Savoyai Eugén vásárolja meg a zsombikok közt rejtőző szigetet, a pompás vadaskertet s megépíti az első kastélyt magyar földön, amely a barokk, jegyében épült. Savoyai Eugén halála után — mint minden Magyarországon — Habsburg tulajdon. Azután sokáig semmi. A XIX. században megépülnek a zsilipek, a mocsaras mellékág vízállása állandósul 5—10 méteres mélységgel, az áradások és aszályok elkerülik, ily módon az a 15—20 sziget, amely a hatvan kilométer hosszú ráckevei Dunában található, dús növényzettel ékeskedő, vadregényes emberi menedékké változik. Csak az ember hiányzik. Az ember, aki ezt az érintetlen paradicsomot a maga hasznára tudná fordítani. Igaz, a múlt század végén és a jelen század elején még nagyon kevés ember gondolhat arra, hogy szabadidejét valahol a természet ölén töltse el. Vadpecások — engedély nélkül horgászok — népesítik be a 150 kilométer hosszú partszakaszt, illetve dehogyis népesítik be. Bujkálnak a nádasokban, mint a kapitális pontyok és a vízimadarak, ötven évvel ezelőtt még flamingót és hattyút is láttak és lőttek a ráckevei vizeken. 1945-ben mondta ki valaki először, hogy a ráckevei Dunát „kiemelt” területként kellene kezelni. A fogalom egészen új volt. Magyarországon 1945-ig semmit sem lehetett sehonnan kiemelni, valamiféle szervezett, társadalmi védelemben részesíteni. Ki volt a merész fogalmazó? Ki volt, aki először mondta ki, hogy ezt a Duna-szakaszt ki kell venni a dunai táj gazdasági struktúrájából s másféle célra kell használni, nemcsak mezőgazdaságra, erdőgazdaságra, nem csupán a Csepel-szigeten rohamosan fejlődő nehézipar hátországaként? Ma már nem lehet megállapítani. Csepeli munkás volt, egyike a vadpecázóknak, aki egy ihletett pillanatban rájött, hogy az 1945-ben A Savoyai-kastély — ünnepnapon Egy ódon kapu Ráckevén
