Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-19 / 2. szám
Bárczi Géza megköszöni a jókívánságokat Dr. Keresztury Dezső átadja a Magyarok Világszövetsége ajándékát Novotta Ferenc felvételei A Magyarok Világszövetségének vezetősége és az anyanyelvi konferencia védnöksége köszöntötte a 80 éves Bárczi Gézát; a külföldön élő magyarság körében a magyar nyelv és kultúra ápolása érdekében a védnökség elnökeként kifejtett munkásságát dr. Keresztury Dezső méltatta. A 80 ÉVES BÁRCZI A Magyar Tudományos Akadémia január 9-én délután ünnepélyes összejövetelen köszöntötte 80. születésnapja alkalmából Bárczi Géza akadémikust, a magyar nyelvtudomány kiváló művelőjét, aty generációkat nevelt a magyar nyelv szeretetére, ápolására. Az ünnepségen a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének nevében Erdey-Grúz Tibor, az Akadémia elnöke nyújtotta át az ünnepeltnek a Munka Érdemrend arany fo-QÉZA KITÜNTETÉSE kozatát, s méltatta Bárczi Géza kiemelkedő munkásságát. Akadémikus társai nevében Szabolcsi Miklós osztályelnök köszöntötte meleg szeretettel a nagy tudóst, akinek több mint fél évszázados töretlen és mindig felfelé ívelő tudományos munkássága — hangoztatta — mind a pályatársak, mind a tanítványok számára'példa és eszmény. Az idős professzornak tudóstársai, barátai további alkotó éveket kívántak jó erőben, egészségben. OSárezi klhzönthe i Ezekben a napokban a nyolcvanadik születésnapját ünneplő dr. Bárczi Géza, Kossuth- és Állami díjas akadémikus, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár — vagy ahogy az őt méltán megillető meleg közvetlenséggel szoktuk mondani: Bárczi tanár úr — felé fordulnak szeretetükkel és szívből jövő jókívánságaikkal nemcsak a magyar nyelvtudomány kisebb és nagyobb munkásai, hanem — itthon és szerte a nagyvilágban — mindenki, aki rendkívül vonzó előadásait hallgathatta; aki páratlan eredményességű szakkönyveiből és a művelt nagyközönségnek szánt munkáiból tanulmányozta a magyar nyelv történeti fejlődését és szépségeit; sőt aki egyáltalán törődik anyanyelvével. önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés, vajon mivel magyarázható ez a korántsem mindennapi vonzódás. Aki közelebbről vagy akár távolabbról ismeri Bárczi Gézát, az minden bizonnyal egyetért a válaszommal: közvetlen, meleg emberi egyéniségén kívül azzal, hogy örökre tanulságos példát adott és ad a nyelv, nyelvünk és az azt beszélő magyar nép iránti határtalan szeretetével. Csak az ilyen tudós láthatja és láttathatja meg a nyelvnek szinte mindennél jelentősebb, társadalom- és emberformáló szerepét: „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között — írja A magyar nyelv életrajza című emlékezetes munkájának a bevezetésében — aligha van még egy, amely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze, mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobbrészt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak: hogy a természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön, elszigetelten megvívnia. Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg; olyan eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s mely az embert attól fogva, hogy zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja: S «a nyelv» mindenki számára elsősorban az anyanyelv.” Ez az érzés, ez a szemlélet tereli figyelmét már egyetemista és Eötvös-kollégista korában a nyelvészet felé, hogy aztán meghódítsa a magyar nyelvtudományunk szinte valamennyi ágát. Se szeri, se száma a magyar szókincs és benne egyes szavak történetével foglalkozó tanulmányainak, amelyeket aztán a legtöbbet forgatott nyelvészeti munka, a Szófejtő Szótár, később pedig A magyar szókincs eredete című egyetemi tankönyvvel koronázott meg. ö írja meg az első összefoglaló hangtörténetet, tőtant, de számos tanulmánya tárgyal alaktani, illetőleg mondattani kérdéseket, Kiemelkedőek nyelvemlékmagyarázó könyvei, tanulmányai: a Nyelvészeti tanulmányok című sorozatot indító munkájával A tihanyi alapítólevél mint nyelvi emlék, valóságos iskolát teremtett. Üj utakra tereli a nyelvjárásgyűjtést és -feldolgozást, a történeti nyelvjáráskutatásnak pedig — amelyből irodalmi nyelvi és köznyelvi kutatóink kinőttek — éppen Bárczi Géza az elindítója. Magyar nyelvtudománytörténetről az ö munkássága nélkül szinte nem is beszélhetnénk. Nemrégiben jelentette meg immár másodszor A magyar nyelv életrajza című, a maga nemében páratlan munkáját, amelyben a tudomány eredményeit felhasználva és mégis közérthető, sőt példamutatóan hatásos stílusban mutatja be mai magyar nyelvünk életrajzát, jellegzetességeit, szépségeit, mintegy az egész népet tanítva, „nem középiskolás fokon." Ezenkívül hozzászól — mindig irányító módon — a leíró nyelvtani, irodalmi nyelvi, stilisztikai, nyelvművelő, lexikográfiai stb. kérdésekhez is. Nyilvánvalóan ez az anyanyelv iránti felelősségérzet késztette arra, hogy részt vegyen a nyelvatlasz-gyűjtés fárasztó kiszállásain, az egyetemi nyelvjárásgyűjtő tanulmányutakon; hogy évenként az országos találkozókon buzdítsa az önkéntes néprajzi és nyelvjárásgyűjtőket a további munkára; hogy betegen is elmondja ösztönző megjegyzéseit az 1966-i debreceni nemzetközi magyar nyelvészkongresszus záróülésén; stb., stb. És vajon miért vállalta és vállalja az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének sok fáradsággal és felelősséggel járó elnöki tisztét, ha nem azért, mert gondoskodása kiterjed még a hazájuktól távol került magyarok és leszármazottaik anyanyelvének ápolására is. Az 1973 nyarán Szombathelyen megrendezett Anyanyelvi Konferencia célját igy határozta meg: „A konferencia, amelynek küszöbén állunk, az egyetemes magyarság életének, jelenkori történelmének fontos eseménye. Három évvel ezelőtt történt, hogy az anyaország először nyújtotta ki kezét a világon szerteszóródott testvéreink, véreink felé, hogy magyarságismeretük elmélyítésével szorosabbra fűzze azokat''a szálakat, amelyeket a közös eredet és a közös múlt sodort erőssé és szilárddá. Akkor konferenciánk főleg az elméleti alapvetéssel foglalkozott, azoknak a kérdéseknek megvilágításával, amelyek előttünk állnak, annak az útnak a kijelölésével, amelyen haladnunk kell. . . Ezen a konferencián nem annyira az általános kérdések, amelyek csak az alapot vetették meg, hanem a belőlük kinövő újabb feladatok, módozatok, formák, a munka technikájának megbeszélése lesz a fő feladatunk ... A konferencia munkaterülete igen lényegesen kiszélesedett. Nem csupán a nyelvvel foglalkozunk, bár a nyelv természetesen mindig igen fontos szerepet visz, hiszen voltaképpen a nyelv vezet a kultúra sűrűjébe, azzal lehet igazán behatolni a magyar műveltség sajátos mélyébe, hanem azonkívül más területeket is magában foglal konferenciánk, mint a történelem, a néprajz, az irodalom, a művészetek stb.” De a ritka eredményességű tudós, a páratlanul hatékony tanár és a nagyon is érző, az anyanyelv ügyét középpontba állító ember szólal meg a következő sorokban, amelyekben határozott logikával, tanulságosan és igen meggyőző stílusban arról beszél, hogy a már idegen környezetben született nemzedékeknek miért érdemes a magyar nyelvvel foglalkozni: „ ... akik a második, harmadik és negyedik nemzedékhez tartoznak, azért többé-kevésbé homályosan őrzik származásuknak a tudatát, s minden gondolkodó ember feltétlenül kíváncsi saját énje előzményeire, azokra a tényekre, amelyek ezt az ént meghatározzák. Mert hiszen azokon a géneken keresztül, amelyek a saját egyéniségét alakították ki, ott van az ősöknek az emléke, az ősöknek a szelleme, mindaz a tapasztalat, amit az elődök, a magyar történelem viharos századai az embereknek a leikébe bevéstek, s az ezekhez való ragaszkodás, az ezekkel való mélyebb megismerkedés kétségtelenül igen nagy erkölcsi hasznot ígér annak, aki erre rászánja magát, és vállalja azt a nem is csekély fáradságot, amit a magyar nyelvnek a megtanulása jelent. A nyelven keresztül hatol be az irodalomba, amely nélkül az eredetinek a fényeit, ízeit többnyire csak erősen elhalványító fordításokból — egyébként is gyér számú fordításokból — ismerhetné meg, s ezen át hatolhat be legjobban magába a nyelvbe, amely — mint említettem — valóban a nemzeti múltnak s a nemzeti jelennek a letéteményese, amelyben kövületekben ott van még a kóbor, portyázó magyarság életének minden nyoma, ott vannak a középkor küzdelmes századai, ott vannak a nemzet nagy katasztrófái és azok következményei, s benne van az állandó szellemi gazdagodás, amely a magyarságot — legalábbis amióta mi nyomon tudjuk követni a történetét — a honfoglalástól végigkíséri. Erkölcsi szempontból tehát igenis nagy gazdagodást, az egyéni öntudatnak a kiteljesedését jelenti annak a nyelvnek a tudása, amely őseinek a nyelve volt, s amely szinte tartalmazza mindazokat a lehetőségeket, amelyek elvezetnek ahhoz a kultúrához, amelyen elődei nevelkedtek, s amelynek az utolsó hullámai még benne élnek.” Az elmondottakat is figyelembe véve, mit kívánhatunk Bárczi professzornak a Magyar Hírek hasábjain? Mindenekelőtt erőt, egészséget és az eddigiekhez hasonló munkakedvet, továbbá nagyon, nagyon hosszú boldog életet, hogy tovább hallathassa szavát mindenütt, ahol a nyelv és anyanyelvűnk ügyéről esik szó. Szathmári István Színház a műhelycsarnokban Tatabányán rendezték meg a múlt év végén az amatőr munkásszín játszok országos fesztiválját. Budapest, Szolnok, Győr, Tatabánya, Ajka, Komló munkásszínjátszó együttesei mutatták be egymásnak és a közönségnek hasznos hobbyjuk eredményeit. Moliére, Bessenyei György, Sántha Ferenc, Guy Foissy, a Kosa—Csőri szerzőpáros műveit láthattuk három napon keresztül. Néha kezdetleges amatőrszínvonalon, nem egyszer viszont hatásos, színházakhoz méltó előadásban. Az előadások végeztével meghívott előadók, közöttük Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója értékelték a látottakat és a munkásszínjátszás helyzetét Magyarországon. A legnagyobb sikert a csepeli Utcaszínház együttese aratta. Régi, több évszázados Színielőadás a műhelycsarnokban HÁROM ARC AZ UTCASZÍNHÁZ EGYÜTTESÉBŐL A Kikiáltó: Szabó Ervin A Zenész-bábu: Luca Zsuzsa hagyományt élesztettek újjá. Nem színpadon, hanem utcákon, tereken, gyárudvarokon rögtönzött pódiumokon adják elő maguk írta darabjaikat a? alkalmi közönségnek. Vándorkomédiások ők, a szó legnemesebb értelmében, akik a napi aktualitásokra és társadalmi problémákra azon melegében reagálnak. Nem csalogatják a közönséget; az utcai járókelők megállnak, mikor saját gondjaikat, gondolataikat hallják megfogalmazni a társulattól. Nem egyszer előfordult már, hogy az előadás után heves vita, alkalmi népgyűlés kerekedett — egyik, nyíltan bevallott céljuk, hogy disputára, gondolkozásra, véleményalkotásra ingereljék az embereket, Gábor Viktor felvételei A félig ember, félig bábu Művezető: Luca Gyula Maguk is munkások, ipari tanulók. Saját életüket viszik a nyilvánosság elé. Azt figurázzák ki, ami őket sérti — innen a hitelük. A fesztiválon a már említett műhelycsarnokban adták elő műsorukat. Darabjukban az emberré változott Bábok győznek. És a műhelycsarnok munkásközönsége percekig tapsol. S. P. J.
