Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-11-24 / 24. szám
Tegnap kucsmában, ma sisakban Soktonnás elemekből hegesztlk össze a tartályokat szállító uszályok a színház karzati magasságában horgonyoztak. Szegedről autóztunk ki Algyőre, ahol akkor a fiatal olajvidéket védelmezték, nem kisebb elszántsággal és nem kevesebb fáradalommal. A távoli főgátak mellett roppant buzgárokat fojtogatlak az árvízi védekezők, szinte puszta kézzel... Ha betör az ár ... De nem tört be. Sem Szegedre, sem az algyői olajvidékre. Megfogták, megzabolázták, legyűrték, engedelmességre kényszerítették s azután ezek a sárgaruhás, bőrsisakos emberek letették az ásót meg a lapátot és visszamentek a megmentett kutak és gépek mellé, a fiatal telepre, ahol még 1965- ben — előzetes geofizikai kutatások alapján — megfúrták az első olajkutat. Azóta folyik a munka 1976 december 31-ig a nagyberuházás teljes egészében elkészül. Most kevés embert látni a telepen. Kísérőnk, egy fiatal olajbányász-technikus, aki Bakuban szerezte az oklevelét, — megjegyzi, hogy itt majdnem mindent önműködő berendezések végeznek, a közvetlen emberi beavatkozásra csak akkor van szükség, ha meghibásodik valami. Ez azonban meglehetősen ritka. A Nagyalföldi Kőolaj és Földgáztermelő Vállalat algyői üzemében több mint másfél ezer ember dolgozik, az egész alföldi olajiparban sok ezer ember. Ez a táj — a tanyák világa — eléggé gyéren lakott, jobbára mezőgazdasággal foglalkozott és részben foglalkozik ma is. Meglehetősen nehéz feladatnak látszik ilyen sok szakképzett munkást összeverbuválni. Félszáz felsőfokú képzettségű mérnök — gépész, bányász, vegyész — dolgozik a telepen, többszáz szaktechnikus, a dolgozók 42 százaléka szakmunkás, 30 százaléka betanított munkás. A szakképesítetlen segédmunkások aránya kicsiny, itt a legegyszerűbb munkafogást is tanulni kell. A segédmunkások inkább az építőiparban dolgoznak, mert az olajváros még most is épül, mint már tudjuk, csak 1976 végére készül el teljes egészében. Honnan ennyi szakember? — Körülbelül háromszázan már az iparból jöttek, sokéves szakmai gyakorlattal, — hallom a választ —. A fiatalabb nemzedék egy része már szegedi és környékbeli. Tíz évvel ezelőtt még a legnagyobb perspektívát jelentette számukra, ha bejuthatnak a szegedi egyetemre, a tehetségesebbek most már külföldi ösztöndíjak között válogathatnak. A technikusok egy részét Várpalotán és Nagykanizsán képezik ki, onnan jönnek a bányásztechnikusok, mert ami itt történik, az is bányászat. Nemcsak a szenet és az ércet kell bányászmunkával a föld felszínére hozni, hanem a kőolajat és a földgázt is. Azt hogy a világ változó energiastruktúrájában milyen jelentős szerepet játszik az olaj és a földgáz, már minden első gimnazista tudja. Az iparnak egyébként nagy és tegyük hozzá — természetes vonzása van. Nemcsak a jó fizetés hozza ide az embereket, hanem az is, hogy az olajiparhoz tartozni: rang. A pusztai telepen van egy kényelmes munkásszállás, egy látványosan korszerű, 200 főre dolgozó üzemi konyha, itt azonban nem lakhat ennyi ember. Fölvilágosítanak, hogy a dolgozók többsége Szegeden lakik — alig hat-hét kilométer ide — továbbá egy 30 kilométer átmérőjű körben, a falvakban, sőt még a tanyákon is, ahonnan a vállalat saját autóbuszai szállítják reggel a munkahelyre és este haza a munkásokat. Aki egy évvel ezelőtt még kucsmát és bekecset hordott, az most már overallt és sisakot visel s úgy köszön, hogy „jó szerencsét”! Ez pedig bányászköszöntés. Tehát az életforma is megváltozott, nemcsak a táj arcképe alakult át, a tanyai hidroglobuszoknál százszor nagyobb, ezüstszürkére festett gáztartályok látványa nehezen illeszkedik bele a síkvidéki párázatba, de hogyan illeszkedik bele a pár Gombnyomásra működik minden A végtelennek tetsző csőkígyó alatt egy ember ballag, sárga kezeslábasban, fején félgömb alakú bányászsisak. Körül a puszta, a lepárló fölött magányos sirály köröz. Távolabb szántanak, a kerítésen kívül egy összeomlani készülő, elhagyott tanya csupasz falai, még látszik a kék festék, amellyel a szobát kifestették, de a padló helyén már feltört a gaz. A sirály nyugtalanul repked, nyilván érzi, hogy a délalföldi tájon más is van a levegőben, mint a tiszai kiöntések hűvös vízszaga, halszaga, hínárszaga ... Hetven négyzetkilométer. Nem nagy darab föld, de ezen az asztallap simaságú alföldi tájon végtelennek hat. A Hódmezővásárhelyre, Debrecenbe vezető úton akkora az autóforgalom, mint a Budapestről Szegedre vezető, nemzetközi 5-ösön, a tanyák azonban ugyanazzal a szigorú őszi bezárkózással készülnek a télre, mint száz évvel ezelőtt. Dermesztő hideg szél süvít, egyszeriben elfújja a sirályt és a felhőket, kiragyog a hideg télies nap. Egy karcsú fémtorony tetején, mint örök jelzőtűz lobog a gázfáklya. Lábunk alatt száraz a fű, zörög a szikkadt kóró, szürke a talaj, mint a napszítta tiszai iszap. Kopár világ övezi a szabadtéri ipari üzemet, ahol az algyői terület kútjaiból Magyarország évi kőolaj ésföldgáztermelésének jó részét nyerik. Amikor legutóbb erre jártam, fojtogató volt a légkör. Az árvíz napjait éltük akkor; a kiáradt Szamos keményen megpróbálta a szabolcs-szatmári Szamos-zúgot s olyan víztömeget úsztatott le a Tiszán, hogy Szeged is veszélyben forgott. A Tiszaparti sétány sebtiben megemelt gátjai mögött oly magasan rohant az iszonyú víz, hogy az árvízi védanyagot Beemelés előtt az utolsó gömbcikkely Az önműködő műszerek ellenőrzése
