Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-01-20 / 2. szám
Az öröm naponként jön hozzánk. Mindig kevés. Elosztódik. A nap nem teljes nélküle. Az öröm az ember maga. Reggel Homoki tanya. Az 1900-as évek elején dombra építették. Megállta az időt. Páka Istvánék 1931 óta lakják. Az öregember 77 esztendős. Nyugdíjas. A rúzsai Napsugár téesztöl kapja az öregségi járadékot. Asszonya is néhány forintot. Nem nagy pénz. Jár a háztáji is. A tanya körül elbóklásznak. Felnevelnek egy-két hízót, aprójószágot. Tisztességgel, becsülettel élnek. Hangulatos tanyaudvar. Magán hordja a gazda korát. Megroggyant, üres kukoricagóré, hatalmas, öreg eperfa. Fehér nyárfa. Nem Páka István ültette őket. Rájuk nézek, az öregember, az öregasszony jár eszemben. Disznótor. Levágták a malackát. A nyári konyhában dolgozik Sebők Ferenc böllér. Páka István gyenge a munkára. Kézhez adja a szerszámokat, edényeket. Felesége is. — Van nekem szép lábasom. 1940-ben vettük Szegeden. Öntöttvas lábas, le se ment a máza. Tizenöt liter belefér. Telefőztem paprikással. Most már minek? Nincs, aki megegye. Azért vágunk kis malackát. Telne nagyobbra, de nem élünk vele. Hetenként fél liter olajat fogyasztunk. Az öregember először Szegeden látott tévét. A kirakatban. Látta, mozog a kirakat. Emberek vannak a folyó partján, bográcsban főznek. Odatapadt az üveghez, nézte. Hinni se akarta. Nagy csoda. Tanyájukra nem jutott fény, villany. Vezetgetik arrafelé, áldoznak rá. Nekik nem lesz hozzá szerencséjük. — Esténként hamar lebújunk. Megbeszéljük, vegyünk-e malacot, vagy ne. Alszunk. Gyerekeink sohase voltak, nem születtek. Ritkán nyitják ránk az ajtót. Pedig■ örülnénk. Telemerjük a kancsót, terem kevés bor az öreg tőkéken. A malacból zsírba rakunk, töpörtőt, szalonnát, húst. Nem élünk vele. Vendégnek kínáljuk. Csendes disznótor. Nóta se hangzik, poharak se koccannak. Vacsorára kevéske levest, kevéske paprikást főz az öregaszszony. Nem öröm, inkább gond. Tartanak tehenet, borjút, azzal ,,pihennek” télen. A napok múlnak. A kályhán töltött káposzta fő, hurka-kolbász sül. Kancsóban csillog a kövidinka leve. Ünnep. — Azért öröm, hogy megértük. Negyvenkilenc éve házasok. Dél A híres Lapaj bőrdudája átöröklődött a homoki világba. Elbújt tanyák közé, Csáti Antal magányos, nádfedeles otthonába. Az utolsó bőrdudás. — 1926-ban készült. Az öregapám édesapjának volt ilyen. Sok bálát eldudált vele. Megtetszett. Csináltam, azóta szolgál. Megkérdezték sokan, hogy ügyeskedhettem ilyenre? Mások a tömlőfejhez kosfejet raknak, de én nem. A hangján csodálkoznak. Ilyen nagy hanggal szól? így. Kicsi ember Csáti Antal. Túl a hetvenen. öreg a ház is. Szegény világ. A berendezés: lóca, kanapé, tenyérnyi sincs ablakok. Berakott sparhelt, ágy, viaszosvászonnal letakart asztál, rajta óra, fekete számlappal. — Éldegélek. Nehezen vált az eszem. Nem jut időm panaszra. Kapálok, minden nehezebb munkát megcsinálok. Az ujjam alig-alig zárja a lyukakat. A tapintás, a fogás nem olyan, mint amilyen szükséges volna. Elhiheti, igazán csodálatos szerszám. A feje diófából, a sípszár sárgabarack-fából, a kontrapipa szilvafából. Így pászol össze, öregkori életem javait neki köszönhetem. Este előszedem, éjfélig, két óráig dudálok. így élvezem életem sorát. A Napsugár téesztöl öregségi nyugdíjat kapok. Dolgozgatok. Szegénysorban voltam mindig, öt hold földecském termett. — Vettem magamhoz asszonyt. Két borjúcskát nevelgettem. Betanítottam dolgozni. Az asszony vett ekét, én rossz kocsit. Szántottuk a földeket. Boldogultam. Következett a téesz. Vettem tehénkét, megellett, eladtam a borját. A kocsim megvan, az asszony elment. így élek. Kettesben a dudával. Búcsúzkodó tanyaudvar. Tehén az ólban, hat-hét tyúk kapirgál. A fák szépek. Eperfák, nyárfák. Messzire kinőttek ebből a világból. Kis ól, kis reménység. Szekér a parányi udvaron, föléje tisztességgel fedelet kerített Csáti Antal. Töpörödött világ. A ház érzi az időt. 1932-ben készült. Az öreg dudás csinálta. Fényre, örömre várva. Mesébe illő ablakokkal. Nyöszörög a primitív zeneszerszám. Mondja a szöveget az öreg. Az öröm elérte. Délután Kicsi ház néz ablakával az utcára. Szélütött öregember ül a földes szobában. Az ablaknál. Néz egykedvűen az utcára, a járókelőkre. Addig terjed idős Szilágyi István szövetkezeti nyugdíjas világa. Kanapé, sifon, ágy. Lámpa lóg a falbavert szögön. Üres a szoba. Maga van naphosszat idős Szilágyi István. Felesége elmegy a szövetkezetbe, az este veti haza. Néha jön az unoka, kedveskedik. Felvidul. Akkor a legjobb. Hatvanéves múlt. Megfáradt a munkában. Nincstelenség, napszámoskodás, gond, cselédeskedés hamarabb öregíti az embert. A földosztás négy holdat juttatott neki a grófi földből. A legjavából. — Nem volt földünk. Cselédeskedésből éltünk, Balogh Béláéknál szolgált az apám egyfolytában tizennyolc esztendőt, öregbéres volt. Mikor kiesett kezéből a munka, odajött hozzánk. Kinek kell az öregember semmi nélkül? Ha megunta, elment a testvéremékhez. Megélt nálunk, de kegyelemkenyéren. Nehezen formálódnak a szavak. Az átszervezés idején lépett a közös gazdaságba. A tiszasasi Rákóczi Tsz-től kapja a nyugdíjat. — A nyugdíj mellett éjjeliőrösködhettem a szövetkezetben. Szél ért, beteg lettem. Beszélni se igen tudtam. Nem hagyott cserben a közös. Pénzt adtak, rendkívüli segélyt. Ki gondolta volna? Jött a szociális bizottság. Megnéztek mindent, kérdezgettek. Intézték a pénzt. — öregek napját tartottak. Kaptam meghívót. Nem mehettem. Nem tudok magam enni, az asszony segíti szájamhoz az ételt. Bort világéletemben nem ittam. Vártam, észreveszik-e, hogy nem vagyok ott? Este volt. Vártam. Fábiánná elhozta a paprikást. Ügy tisztelt meg bennünket a közösség. A nyárra gondol. Cséplés után búzát kap fejadagként ingyen minden nyugdíjas. A szociális alap terhére. Ültek tavaly a Gálfi Imre házánál. Tori Károly, a bénakezű, Szentesi Lajos és ö. öregek, tehetetlenek. Beszélgettek. Komótosan, ráérősen. — Hozzák a búzát! Kocsival hozták. Idős Szilágyi István felesége és veje behordta a kamrába. — Ballagtam haza. Mire ideértem, már a kamrában volt. őrletni viszik. Kér az öregasszony igát a közöstől. Kicsoszog idős Szilágyi István a szobából, megnézi, hogyan rakják a szekérre. All a faluszéli ház előtt. Várja vissza a szállítmányt. Türelmes. A nyárra gondol. Este — Illés Mária, meszelni kell — mondták. Jó. Minden munka jó nekem. Jár a meszelő egész nap, közben gondolkodok. Tegnap nagy nap volt. Utazás. Korán indultunk innen, Pusztamérgesről, autóbusszal. Felvettem az ünneplőmet, a fekete kosztümöt. Dorozsmán szálltunk le. Személyautó várt, vitt Fehértóra, a Szegedi Állami Gazdaság kultúrtermébe. — Tanácskozás volt. Nagy a gazdaság, nyereséges. Gondoltam, hozzászólok. Elmondom' a mi életünket. Nem mertem. Az iskolázott emberek között bután fejezem ki magam. Inkább nem. Hat osztályig vittem. — A Hámán Kató nevet választottuk. Ahogyan kitűnt a nők közül, önfeláldozó volt,. úgy szeretnénk sok év múltán odahaladni. Korán sötétedik. Félnek a lányok kimenni a tanyákba. A kisgyerekes anyáknak meg rengeteg a gondja. Este főznek, mosnak, vasalnak. Minden percük foglalt. Reggel tisztán mennek a gyerekek az iskolába, nem tűnik ki rajtuk, hogy parasztgyerekek. A közös szórakozás szintén gond. Mikor érnénk rá? Vasárnap a háztartási munkáké. Örülök, ha lepihenhetek. Jó a brigád. Nem tudnánk nélküle élni. Csak a munkában vagyunk együtt, akkor mindent megbeszélünk. — Szolgálati lakásban lakom a lányommal, a két unokámmal, a vömmel. Mindhárman az állami gazdaságban dolgozunk. Négy gyereket neveltem egyedül. Szomorúság volt végesteien végig. Az első uram elment a háborúba, két esztendeig. Nem az jött meg, aki elment. Két gyerek maradt utána. Üjra férjhez mentem. Keserves évek voltak. Négy gyereket neveltem tisztességre, munkára. A legkisebb katona. — Dologban töltöttem életemet. Reggel munka, éjszaka munka. Mostam, vasaltam, főztem. Elmúlt. Jobb nem emlegetni A betevőjük megvolt. Az első ruhát a felszabadulás után, 1952-ben vettem. Jut már. Egymagámra veszek, magamra keresek. «* — A lányokat, a szocialista brigádot nagyon szeretem. Beleviszem őket a munkába. Igazat teszek köztük. Az idő elrepül, a nap könnyen elmúlik. Jön az este. A női csapat vezetője 1959-től vagyok. A legrégibb bútordarab. — Nem feltűnően jó brigád. Dolgozunk és szeretjük egymást. Jól érzem magam közöttük. Elhiheti. / Éjszaka Az emberek csendben, nyomtalanul mennek el a világból. Megszolgálják életüket, nevüket fiukra hagyják. Megürül az ágy, az asztalon üresen marad a tányér, a szekrényben árvultan lóg az ünneplő ruha. Mindenki szeretne valamit hagyni maga után. Adni magából a kornak, a jövőnek. Kevésnek sikerül. Szvoboda Mihálynak igen. Földes, kicsi konyha. Tele a család gyászával, fájdalmával. Kukoricát morzsolnak az asszonyok. Sóhajtanak. Akkor éjszaka ő is morzsolt. Pista, a fiatalabb fiú hazavitte a kosarat. Tűz előtt morzsolt az öreg. Szokása volt; font, bíbelődött, el ne aludjék. Képek. Régebbiek, sárguló papírral. A legutóbbi, amikor még együtt lehetett a család. Mit őriz meg az ember a tegnapokból? Cseréppipát, kopott bakancsot, félig nyűtt félnagykabátot. A földet nagyon szerette. A jószágokat. Sokat dolgozott értük. Felsődomján tanyán, a régi istállóban csikókat tartottak. A nyári jászolhoz kötötték. Nem mindet. Hat csikóra nem került kötőfék. Viharlámpa csüngött a falon, a tűzveszélyes istállóban. Amikor már fellélegeztek az emberek, a füstöt és tüzet legyőzték, látták, viharlámpa búvik a fal mellett. Ahová leesett. Szvoboda Mihály nem mondhatja el, mi történt. A tüzet sem. Nem látja többet a csikók ijedt szemét. A csikók féltek a tűztől. Mire gondolhatott? Gondolkodott-e egyáltalán? A tűz magasra csapott. Égett, lángolt a szalma. A csépai Petőfi Termelőszövetkezet 67 éves éjjeliőre mind a nyolc csikóról leoldotta a kötőféket. Lángok harapdálták kezét. A levegő kevesebb lett. Féltek a csikók, nem akartak átfutni az égő veszedelmen. Az öregember hajtotta őket. Megtaposták. Ijedt vágtába kezdtek. A csongrádi határban találtak rájuk. Az idősebbek készülnek a halálra. Várják és félik, ö nem félt a tűztől. Segítségért szaladhatott volna. Nem akart, de kimentette a csikókat, összerogyott égő arccal, lángoló kezekkel. Fuldokolva. Márton Lajos traktoros akkor érkezett. Beugrott, kihúzta az öregembert, gádor alá vitte. Traktorral szaladt Márton Lajos a faluba. Félreverette a harangot. Megszólalt a hangosbemondó. Az emberek kiugrottak az ágyból, kapkodva keresték a ruhákat és futottak az istállóhoz. Vödrökkel, vasvillával, lapáttal. Rengetegen. Lángok csaptak ki a padláson. Legyőzték, megfékezték a tüzet. Mire Kunszentmártonból kivonultak a tűzoltók, nem akadt dolguk. A régi típusú fecskendő és a sok vödör használt. Nem égett le az istálló. Csak a nyári jászol. Nem nagy kár. Szomorúak voltak az emberek, Szvoboda Mihály jajgatott. — Vizet adjatok. — Nem adtok vizet? — Nincs itt senki? A mentők a szentesi kórházba vitték. Üveg vizet is tettek a kocsiba. Nem segített. Az öreg még annyit mondott: — A csikók elszaladtak. A lámpa ... A lámpa ... Egy fejfával több került a csépai temetőbe. Sokan elkísérték. A család, a szövetkezet, a falu. Lehajtott fejjel ballagtak. Becsületes, szókimondó ember volt. Szerették. Alapítótagja a községi pártszervezetnek. Szépen tudott elmenni. Pista fia hazavitte az elárvult kabátot. A ház ajtaját nem nyitották ki sokáig. Az öregember nem lépi már át a küszöböt, az ócska bútorok, a kevés búza, a megszolgált bor hiába várják.