Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-17 / 6. szám
Karinthy Ferenccel, a Karinthy Frigyes úton Még a Móricz Zsigmond körtéren állunk, a következő lépéssel beérünk a Karinthy Frigyes utcába. Kora tavaszi szél van. Gyönyörű kék az ég. — Mondd, Cini — fordulok Karinthy Ferenc útitársamhoz —, mi van ezekben az utcákban ? Karinthy Cini emlékezik A házfelügyelőnő — alacsony, hideg szemű — értetlenül áll. Figyel. — Minket, gyerekeket, nem kötött le Bartók, Móricz, Somlyó, Kosztolányi. Minket, gyerekeket, két ember érdekelt. Láng, a házfelügyelő, akitől féltünk és Szanyiék, a szabóék, akiket szerettünk. Láng hatalmas volt, erős hangú, a toronyban postagalambokat tenyésztett, s ő volt a mi életünkben az, aki a Mikszáth-fiúknál Kasparek. „Ha nem alusztok el, hívjuk Lángot”. Láng volt a félelem. Láng a fenyegetés. — És Szanyiék? — A szomszédunkban laktak. Proletár-szabó volt. Érdekesebb volt Szanyiéknál lenni, mint Móricz, vagy Bartók társaságában. Meleg élet volt ott. Sok házinyúl, kusza összevisszaság, csupa érdekes, csupa ámulnivaló. Ha jött Kosztolányi, Móricz, Somlyó, átszöktünk Szanyiékhoz. Cini már a Karinthy úton vezet, s irodalmunk garabonciása, ez az ötvenkét esztendős budai gamin, a nagy Karinthy — édesapja irodalmi nyomdokába lépett — fia, ez az örökgyerek, ez a világfaló, irodalmunk legnagyobb tréfamestere természetétől kissé eltérő módon, érzékennyé válik: — Nekem oly sok, nekem olyan nagyon minden ez a Karinthy Frigyes út. Itt voltam tízéves, itt játszódik le Szellemidézés című darabom, a Karinthy út 22. a Baracklekvár című családi novellám színhelye, a tizenötös szám alatt laktak Agiék — Ági, az irodalmi asszony, irodalmi feleség —, itt a sarkon állt a Vak Macska kifőzde, ahova a szegény kis Csibe járt be enni „kőműves pörköltet”, ezt az utat végiglakták szegény Devecseriék — de szegények voltak! —, itt fenyegette a három gyerek Závodszky Zoltánt, a szomszédunkat, a híres Wagner énekest. A Karinthy Frigyes út és Vak Bottyán utca sarkán állunk: — Ott fent, látod azt a körerkélyt, a legfelső emeleten laktunk, ott kérlelt szegény Závodszkyné, Tábori Piroska minket, a szomszédék gyerekeit: ma ne legyenek rosszak, — Mondjam, hogy a magyar irodalom? Egy teljes Nyugat-korszák? Móricz amott lakott, abban a bérházban, amely idelátszik. Apám a Verpeléti út 2-ben, majd a 22-ben. Somlyó Zoltán a Kruspér utcában, a Móricz-hős, Csibe a szomszédos Bercsényi utcában, a következő tér Kosztolányi Dezsőről, keresztapámról lett elnevezve. Sétálgatunk az irodalmi kőrengetegben. Kopogtatunk az emlékfalakon. Belesünk házudvarokra. Megállunk kőerkélyek alatt; az erkélyek magasságából mintha irodalmunk gyöngyszemei patakzanának. — Milyen érzés az, édes-e, melengető-e, ha olykor-olykor végig sétálsz azon az úton, amely édesapádról van elnevezve? — Olykor-olykor? Minden áldott nap. Autóbuszon vagy a kocsimon. Néha gyalog. — Mi történik akkor, ha egy utcához — a Verpeléti útból lett Karinthy Frigyes úthoz — ennyire személyes közünk van? — összerázkódom. Mindig összerázkódom. Ha mondják a nevet, vagy csak ideérek. — Tudtál-e arról, hogy a XVIII-ik, s még a XIX-ik kerületekben is van Karinthy utca? — Most hallom először. Egy Íróról csak egyetlen utca legyen elnevezve. A két másik Karinthy utcát, itt, a hiteles lágymányosi Karinthy Frigyes út sarkán ezennel ünnepélyesen apokrifnek nyilvánítom. Megállunk a hiteles Karinthy Frigyes út kettes számú ház előtt. — Látod ott fent azt az ablakot? Azt az erkélyt? Onnan beszélt apám a néphez. — „Apád a néphez”, mikor? — Mikor Klug Frici, a futballbíró beszökött hozzánk, menedéket keresve, mert az utcán a szurkolók felháborodott tömege tüntetni kezdett ellene. — S hogyan beszélt az édesapád a néphez? — Arra kérte őket, ne bántsák Klug Fricit. Az erkélyről vicceket mesélt, tréfás jelenetet rögtönzött, s a háborgók haragja elszállt, a tüntető tömeg kacagni kezdett. Megkerüljük a háztömböt, mert a Karinthy Frigyes út 2. házának udvarát jobban lehet látni a Bartók Béla út 56. számú házának udvaráról, Cini már fölmutat a második emeleti körfolyosóra, mikor a fallal kettéosztott udvar mélyéből léptek csosszanása hallatszik: — Mit keresnek itt? — a kérdés gyanakvó. Az udvaron fotóriporter tüsténkedik, Cini karját fölemelve a második emeletre mutat, én papírdarabkára jegyzek. — Emlékeket — válaszol Cini. 1879 - 39'*2 A MAGYAR REALISTA A MAGYAR PARASY7SAG ELSŐ MÓRICZ Móricz Zsigmond emléktáblája édeseim, ma maradjanak csendben, Trisztánt énekli este Zoltán bácsi. Egy pillanatra elcsendesedtünk, s mikor Zoli bácsi próbálni kezdett, ütni kezdtük a két nagy vörösréz dísztálat, amelyet csak így hívtunk egymás között: kegyelemdöfés Závodszkyéknak. S egyikünk verni kezdte a zongorát és a Wagner-zenébe beszüremlett, belerobbant a harminckettes baka vagyok én dallama... Dallama? Pörölycsapása! Belépünk a kapualjba. — Itt vártuk mindig őt. Ez a hely volt a „Mozifrici”. Adj pénzt, mozira, Frici. S itt zajlott le a Baracklekvár híres története, mikor Rozi néni, a szakácsnő és mindenesünk gonddal eltett friss baracklekvárját azon melegében felfalták az éjjeli vendégek. — S az irodalmi Rozival mi lett? — Él, Szabados Pálné, Rozi néni, téesznyugdíjas Mihályiban és minden évben meghív szüretre és disznótorra. Papírra vetette a Karinthy-család legendás üres kamráinak, világszegény életének, adósságokkal küzdő hétköznapjainak a történetét. Az emlékiratot nemsokára közli a Kortárs, Rozi néniből irodalomtörténet lett. Huffy Péter 12 Gépies emberség? Egy fiatal ember ül velem szemben, kissé pufók arcú, barna, meleg szemű, mértéktartóan hosszú hajú; mellette tömött aktatáska hever a széken — mintegy a mindennapok kötelességeire figyelmeztetve — a fiatalember másfél óra múlva ezzel az aktatáskával együtt tanítványához indul. Matematikából és fizikából készíti fel az érettségi vizsgákra, ez a másfél óra áll hát rendelkezésemre, hogy megismerjem. De kell vallanom, kissé zavarban vagyok. Aggaszt, vajon megtaláljuk-e azt a hangot, jobban mondva az élet mindkettőnk számára ismerős és érdekes területét, amely a feloldódáshoz, s ezen keresztül a lényeges közléséhez vezet. ő a Budapesti Műszaki Egyetemen számítógép-mérnöknek tanul, én hivatásomnál fogva a humán jellegű dolgok között vagyok otthonosabb, nem sokat értek a bitekhez, kódokhoz, programozáshoz, a modern technikát csak elfogadom öntudatlan természetességgel, mit sem tudok a Műegyetem új atomreaktoráról, a felfüggesztett rezgésmentes, korszerű laboratóriumokról, az NC-típusú, programvezérlésű szerszámgépekről, amelyek — úgy vélem — a velem szemben ülő fiatalember érdeklődési körét kitöltik. Óvatosan figyelem hát, amíg szakmájáról, hivatásáról beszél, helyesen szólva, nem is a szakmájáról, hanem készülődéséről; az egyetem oktatási rendjéről, a jövő elvárásait is figyelembe vevő technikai lehetőségeiről, vagy arról, hogy az ö évfolyamuk az első, amely mérnökként végez a számítástechnikai ágazaton; értesülök a komputerek ipari felhasználásának lehetőségeiről, de úgy érzem, mindaz, amit mond, kifejezheti talán a Budapesti Műszaki Egyetem korszerűségét, oktatási módszereinek előnyeit, színvonalát, ám számomra — így hát az olvasó számára is — idegenül fejezi ki: mind amögött, ami épül, növekszik, s a jövő technikai civilizációját szolgálja, szeretném megpillantani az embert, szeretném tudni, hogy Lippényi Tivadar, becenevén Tódi, ötödéves egyetemista értékítéletei és céljai hogyan kapcsolódnak korunk, társadalmunk emberközpontú törekvéseihez. Tódi kétféleképpen is a XI. kerülethez tartozik, itt él és itt tanul. Mire lehet felhasználni a számítógépeket — elemzi ifjúi lendülettel, huszonnégy évének minden buzgalmával. Hirtelen, a programvezérlés, automatika, elektronika szavak közül előbukkan — mintegy mellékesen — egy jelzés, amelynek nyomán a gépi világból ki sem lépve, attól el sem távolodva váratlanul nagyon is emberi világra bukkanunk. — Több társammal együtt elkezdtem azt kutatni, miképpen lehetne felhasználni a számítástechnikát az állami gondozásban élő, vagy onnan kikerült 14—18 éves fiatalok életének rendezésében — így beszél Tódi, akiről talán azt véltem, hogy a gépek jobban érdeklik, mint az emberek. Hopp, mondom magamban, itt álljunk meg egy pillanatra: miképpen került kapcsolatba a műegyetemista gépészhallgató veszélyeztetett sorsú gyerekekkel. — Ez a kapcsolat — feleli az előbbiekhez hasonló, pontos, kimért tárgyilagossággal — semmiképpen sem nevezhető a szakmámhoz tartozónak. Egyszerűen arról van szó, hogy a budapesti ifjúsági szervezet bizottságán dolgozik egy ifjúsági érdekvédelmi csoport és ennek a csoportnak a munkájában, több más társammal együtt, részt veszek. — Miért vesz részt? — Miért!? — kérdez vissza értetlenül. — Arra gondolok, mi köze van egy gépészhallgatónak az ehhez hasonló szociális és erkölcsi problémákhoz. A távolságtartó tárgyilagosság egy szempillantás alatt eltűnik. A barna szemekben több a melegség. — Soha, egy pillanatig sem érzem úgy — sem én, sem a társaim —, hogy a szakmánk nem az emberi világ tartozéka, hogy az, amire készülünk, az egésztől elkülönülhet. Szeretem a gyerekeket, éppen azért aggaszt a sorsuk, és ha az a kevés, amire képes vagyok, amit tudok, parányi mértékben is felhasználható arra, hogy a család melegét nem ismerő lányok és fiúk sorsa egyenesbe jöjjön, akkor természetes kötelességem mindazt megtenni, amit ismereteim birtokában megtehetek. Közvetlen kapcsolatot tartunk ezekkel a gyerekekkel, vállaljuk az idősebb testvér szerepét, rengeteg adatot gyűjtöttünk össze róluk, így az ország legkülönbözőbb vidékein levő gyermekotthonok, szétbomlott családok tényeit, hibáit, erényeit mérhetjük egymáshoz, és az adatok ismeretében aztán a számítógép képes arra, hogy a legmegfelelőbb módszereket megjelölje, kiemelje a problémákat, általánosítson és elkülönítsen. Egyszóval tanácsadásra képes. Mindez a programozáson múlik, tulajdonképpen még azt is mondhatom, ily módon a gyermekek iránti szeretet is belecsempészhető a gépbe. Ez a munka — nem csupán a szakmám miatt — leköt, kiegyensúlyozottságot ad. — Általánosnak nevezhető-e ez a humánus érdeklődés a műszaki egyetem hallgatói között? — Sokunkra jellemző, más és más módon. Ez a kérdés a sokat emlegetett „technokrata beszűkülésre” utal? — A kérdés nem rögzíthet tényeket. Mindenesetre gyakran felvetődik, hogy a technikai civilizáció elsivárítja az embert. — Nos, nem csupán egyénekre vonatkoztatva mondhatom, hogy a műszaki egyetem szelleme mindenképpen olyan jellegű, hogy nem tűri a „szakbarbárságot”. Ha egyszer meghallgatna néhány előadást, elcsodálkozna, mennyire érdeklik a hallgatókat a pszichológiai, szociológiai, politikai és művészeti kérdések. Én úgy érzem, befogadásra kész, nyitott világ a miénk. Szakmai kérdéseken túl — társaságban, ha együtt vagyunk — rengeteg szó esik zenéről, irodalomról, képzőművészetről. Természetes módon az, aki tehetséges a szorosan vett szakmájában — így a vizsgákra való készülődés nem emészti fel minden idejét és erejét — szerteágazóbb érdeklődésű a többieknél. Általános értékítélet nálunk: jó mérnök, gépész, építész, hidrológus, számítástechnikai szakember csak az lehet, aki lépést tart a világgal, érzelmeiben, humán műveltségében, egész emberségében is. A korszerűség fogalma nem csupán a technikára vonatkozik. A gépies lélek a gépekhez sem ért. Talán nagyképűen hangzik, ahogy beszélek. Jól tudom, a készülődés állapotában — s a mi állapo,i 9- -3 v , 1-Mi •f/SVi.. t -9 4M r*v>'. V'- > 5: mill*’A *—*■*!»» » * • 1 t. . , j' ’** Irr..-
