Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-03 / 5. szám

igen fogunk már fölfedezni benne. Petőfi költészetének nincs — ahogy mondani szoktuk — mögöttes területe. Csak fölöttes. Ahol már nem érvényesül a tartalom, a közvetlen jelentés nehézségi ereje”.

Bori tanulmányát azért is üdvözölhetjük, mert Petőfi költői formáinak modern lehetőségeiről szólva visszaadja önbizalmunkat, mellyel régóta sejtettük: mint minden igazán jelentős költő, kiaknázásra váró kincsesbánya Petőfi is. „A romlás virágai” és a „Felhők” párhuzamaival kétségessé teszi Komlós Aladár Irodalomtörténet-beli nyilatkozatának egy passzusát: „Az a kor, amelynek Kafka és Beckett az írója, irigy és csodáló gyönyörködéssel, de kissé felülről tekint Petőfire, mint egy megható és nagyszerű emlékre” — írja kritikai életünk doyenje. Nem vette észre azt, amit Bori észrevett — s nemcsak a Felhők-ben, hanem Petőfi tájlírájában is —: „hogy Petőfi tárgyas költészete mennyire a lehetőséget jelentette, József Attila versének példája bizonyíthatja, a meglepő párhuzam a Téli éjszaka és A puszta télen között”. Bori ez észrevételével egybehangzik Nemes Nagy Ágnes Élet és Irodalomban közzétett megállapítása: „Egy költő — írja Nemes Nagy — mindig erőközpont, uránérc, amelyet időnként felfedeznek, kibányásznak. S ahogy az az irodalomban lenni szokott: a bánya nem merül ki, sőt érthetetlen módon még növekszik is a bányászcsákány alatt.” Az úgynevezett objektív költészet valóságos ars poeticáját mondja ki Petőfi ürügyén: „Petőfi szövegei pontosak. Mégis: ismerik, ugye, azt a tüneményt, amikor a legpontosabb leírás, éppen pontossága által, hirtelen átlényegül? Az akácfa, a nádas, a templomtorony irizálni kezd, mert túl élesen szegezte rá szemét a néző. Ez a rendkívül kényes sugárzási öv a tárgyak körül Petőfi tulajdonsága. Évszaka a nyár, napszaka a dél — az a bizonyos éles,

erős napsütés, amely rezgésével egy hajszálnyit megbontja a tárgyak körvonalát. Ez a hajszálnyi elmozdulás, ez a tényleges és átvitt értelmű délibáb tartozik még bele gyorsrajzaiba, áttetsző akvarelljeibe”. A mai magyar líra egyik legmodernebb hangú újítója találta meg tehát „ősképét” a Petőíi-versekben. Anélkül, hogy a legcsekélyebb konzervativizmus, vagy a maradisággal való egyezkedés gyanújába keveredne.

Petőfi politizáló, igazmondó, néptribuni magatartásával kapcsolatban Csoóri Sándor hallatja szavát talán a legkomolyabban, az Irodalomtörténet című folyóirat körkérdésére adott válaszában, amelyben élet és művészet egyszeri, megismételhetetlen egységét méltatja: „Petőfi végigjátssza a lehetetlent: megteremti a szó és a cselekvés folyton villámló összhangját, a megélt élet és a megélt költészet egységét ugyanazon az időn belül... Petőfi ... újra meg újra fölkínálja nekünk sorsát: az emberi teljességet”. Csoóri egész közéleti töltésű publicisztikai, filmírói és költői munkássága adja e sorok valódi súlyát és érvényességét.

Az ál-szenvedélyeseknek, ál-közéletieknek és a harsány semmitmondás híveinek szól Hermann István figyelemre méltó észrevétele: „A mai Petőfi-kép — az ami népszerűsítésében él — valóban divatjamúlttá teszi Petőfit... A szellemi divat nem a forradalmiságot állítja középpontba, hanem egy elvont, vértelen forradalmár-képet, a forradalom majdnem idegbajos akarását, egy neuraszténiás véznaságot. Petőfitől pedig mi sem állt távolabb mint ez.” Hermann jut legmesszebb Petőfi, a közéleti

Körbenézek a napfényben fürdő szentendrei tájon. Bezzeg vannak már házak.

Belül kulcs fordul a zárban, s ahogy belépünk, még látom elvillanni egy pongyola sarkát az ajtókeretben. Erika mamája beteg: ágyban fogad, ahogy bemutatkozom. Egyébként a helyi gombüzemben dolgozik, betanított munkás, ujjain a bőr repedezett.

Az ágy támláján, az asszony kezeügyében ronggyá olvasott ponyvafüzet, a kastélyról és halovány úrnőjéről. A könyvespolcon egymás mellett remekmű és szakácskönyv.

— Mozira, színházra, sétára nincs időm. Dolgoznom és főznöm kell, meg a négy gyerek... Marad a tévé és a könyv. A tévét állandóan nézzük, és olvasunk, az egész család. Ha egy-egy jobb könyvet látok, elcsípek a konyhapénzből és megveszem. Most vettem meg az „Aranyecsetet”, Munkácsyról szól, Pestről hozattam száz forintért.

— Verseket is olvasnak?

Hogyne. Petőfit, azt rettentően szeretik, mondja és előhozatja a Petőfi-kötetet, amelyet a szülők a nagyobbik lány születésnapjára ajándékoztak. A könyvön látszik, hogy forgatják. Benne jelzőnek egy papírzsebkendő, annál felütöm. Megy a juhász szamáron. Kunszentmiidós, 1844. július.

Felállók. Az asszony hallgat már.

— Erika, szívesen elkísérne a la nitónénihez — mondom.

A mamának nincs kifogása ellene.

— A mama nagyon rendes, mindent megtesz, hogy tanulhassunk — mondja már odakinn a kislány, igen csendesen.

Aztán előkerül a Riki, egy meghatározhatatlan fajtájú, de szörnyen barátságos fekete kutya; szaglász és valóiban felugrói rám, ahogy azt a kislány megjósolta. Egész a kapuig kísér, hosszan néz utánunk, ágaskodva.

A festőművész és felesége gyönyörű villában lakik, amely olyannyira szép, hogy rögtön az ára jut róla az ember eszébe.

Ülök, szemben a műterem plafonig érő üvegfalával, amely szigorú rajzú, csupasz fákra néz; forgatom a poharat, melybe pálinkát töltött az előzékeny háziasszony, aki amellett, hogy maga is fest, irodalmat és rajzolást tanít az egyik szentendrei általános iskolában. A gyermekrajzokról beszélgetünk.

A tanárnő ugyanis rájött egy pofonegyszerű dologra. Hogy a gyerekeknek van sajátos világuk és szemléletük, viszont nincs rajztechnikájuk, hogy azt kifejezzék. Ezért aztán — nyolc éve már — kollázsokat is készíttet tanítványaival plüssböl. nyomott kartönszöveiböl, a legkülönfélébb színes anyagokból. Az eredmény híre bejárta már az országot: a növendékek különös szín- és formaérzéke, ragyogó fantáziája szinte maradéktalanul érvényesül. A Pelöfi-kiállítás rajzainak jelentős része abból az iskolából került ki, ahol ő tanít.

De mit is látni hál azokon a képeken? íme: János vitéz repül a griff madáron, és alatta falvak maradoznak. el, bizarr házakkal, megrakott szénásszekérrel; az Anyám

tyúkjának — bizisten! — csákója van; a kocsmában pókhasú figurák csapdossák a csizmaszárat, és a szerelmesek, mellükre tűzve, hatalmas piros szívet viselnek, mint a városi tinédzserek.

— Súlyos ellentét feszül a felnőtt és a gyerek képvilága, gondolkodásmódja között — mondja szelíden a tanárnő. — A gyerek megtanulja, tehát tudja, hogy „Petőfi a forradalom költője volt”, hogy „a népet akarta felszabadítani” és ha rákérdeznek, szabatosan válaszol. Ám ha azt kutatjuk, mi mozgatja meg a gondolatait, tehát milyen a valóságos kapcsolata Petőfi költészetével, egy hétköznapibb, de jóval gazdagabb rétegre bukkanunk, fantáziában feloldva és kifejezve. ahol árvizek hömpölyögnek, és a víz színén szomorú lófejek úsznak; ahol ott vannak a táj friss élményei, és ott van az, hogy a falu végén (elején, közepén) rendszerint áll egy ház, ami nem más, mint a kurta kocsma ...

— Jártál már az Alföldön?

— Jártam. Sokszor nyaraltam a nagymamánál Tiszagyendán.

A gyerek — P. György hatodik osztályos tanuló — előredől a mély karosszékben, kezét összekulcsolja és gyorsan válaszol. A budakalászi általános iskola tanári szobájában v>agyünk.

— Azt mondd meg nekem, Gyuri, miért éppen a kocsmajelenetet iiálasztotlad.