Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
I 1 népének elkötelezett költő időszerűsítésében: „A tartalom lényege nem pusztán az Akasszátok fel a királyokat!, hanem a Tiszteljétek a közkatonákat! is. Abban az atmoszférában, ahol a megújuló panasz a munkáskéz, az egyszerű emberek lebecsülése, mint általánosan káros jelenség, nem véletlenül kerül ki az iskoláskönyvekből a Tiszteljétek a közkatonákat!... Petőfi hadat üzent az évezredes magyar kulturálatlanságnak és ennek a hadüzenetnek érvénye ma is megvan, csak úgy teszünk, mintha nem volna”. Hermann a fővonulat-elméletet, annak értelmezését is mintha más szempontból tekintené, mint a Petőfi „szubjektivitását” hangsúlyozó Király István: „A magyar irodalomtörténet nagyon régi babonája az, hogy a magyar költészetből hiányzik a filozófia .. Holott a valóság az, hogy Csokonai óta a magyar költészet azért tudott mély lenni, mert filozofikus volt”. E sorok írója mélyen egyetért e megállapítással: föl kellene ismerni végre, Petőfi lángolása, szélsőségesen sarkító, szenvedélyes, polémikus, vádló és bujtogató magatartása nem több, mint bölcsessége, hanem épp az benne a nagyszerű, hogy pátosza mély bölcsességgel párosult. Ezért nem lehet soha a horthysta és 1956-os demagógok kisajátítottja. Hermann felfogását — hogy hisztérikus forradalmárképet faragnak Petőfi alakjából — Weöres Sándor is osztja: „Petőfit saját szobra takarja el: azelőtt a pathetikusan szónokié, esküre emelt kezű, ma a vékonypénzű forradalmár”. Tiltakozik a „fővonulat”-elmélet olyan értelmezése ellen, amelynek nem a megnyerés, a befogadás, hanem a kirekesztés a célja: „Irodalompolitikánk Petőfi, Ady, József Attila hármasságát példaképpé aranyozza. Már pedig a költő nem szobor, nem demonstráció, hanem eledel; s a gipszet és aranyozást megenni nem lehet”. Weöres, a nagy szintétizáló, élénken tiltakozik az IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIUIUIIIIIUII1II1II1 ellen, hogy a magyar líra többletét — azt a politikaiközéleti többletet, amelyről Király beszél, s azt a bölcseletit, amelyről Hermann — a csonkítás és leszűkítés elvévé változtassák. Weöres dinamikus kapcsolatot kíván a múlt nagy költőivel, ahogyan külföldön látja: „A nyugati nemzetek irodalmi nagyjaikat folyton átértékelik. Hugo, Shelley és mások olyan bírálatokat, támadásokat kapnak ma is, mintha kortársaink volnának, és csak most ismerkednének velük... maradjon a költő sérthetően eleven, s a méltán vagy igaztalanul megtámadott Petőfit százezrek fogják újra olvasni, vitatni, szidni, védeni”. Komlós Aladárnak is hasonló a kívánsága: „Kritikusaink óvakodnak szembeszállni a legendával, láthatóan lenyelték fenntartásaik egy részét vele szemben, pedig Petőfi kibírná, ha valaki kifejtené őket”. Valóban: Petőfi szerelmi költeményeinek egy része a mai fülnek bevehetetlenül biedermeieres-negédes. Csak az eleven kapcsolatban hathat termékenyítőleg a Petőfi-életmű. Meglepetésként érintett a Romániában működő költő és irodalmár, Lászlóffy Aladár Kortárs-beli észrevétele: „Petőfit az irodalomtörténetírás s a már-már vallásosan dagályos kegyelet angyalai emberközelből elragadták, jelenségét tüneménnyé nyafogták... Petőfi éppen az a költőnk, akit a tökélyig kielemeztek. Többet tudni róla, mint amennyit (akármennyit!) kimutattak a legszorgalmasabbak s a legokosabbak; egy rezzenésnyivel többet még, csak annak van esélye, aki olvassa”. Ez a „rezzenésnyivel több”, úgy érzem, világokat jelent. Ugyané szerző írja a Tiszatájban, a költő közéletiségével kapcsolatban: „Ki értekezhetett a költővel másképp, mint a költészetén keresztül?” A kérdés jogos és megadja önnön válaszát. De ez nem menti föl a tennivalóktól a Petőfi-kutatás szakembereit. Fekete Sándor nyilatkozata például „óvást je-IIIÍIIIIIIIIIIIIIIIIIUIIIIIHIIIIIIIIIIII — Mert embereket szeretek rajzolni legjobban. — Láttál már kocsmát belülről? — Persze. Itthon is, meg a nagymamáiknál is. Az ott úgy volt, hogy elküldték tejért, meg azért, hogy beszóljak a kocsmába a nagypapáért. Hát bementem és csak néztem, igen nagy zaj volt, mert játszott egy cigányzenekar. Nagyapától akkor kaptam egy málnát is — teszi hozzá tárgyilagosan. Mikor látja, hogy mosolygok, ő is elvigyorodik. A szentendrei rajztanárnő természetesen tisztában van azzal, hogy a megdöbbentően érettnek tűnő gyermekrajzok alkotóiból valószínűleg soha nem lesz művész, a szó általánosan elfogadott értelmében. Tudja, mint ahogy mi is tudjuk: egy bizonyos életkoron túl, a világról szerzett praktikus tudás birtokában, a fantázia elsatnyul, a szemlélet csikorogva megváltozik. Mégis: nehéz emberi kötelessége annak lehetőségét megteremteni, hogy az a néhány tucat gyerek — gyermek voltának minden korlátja ellenére — önmagát mutathassa a környezetnek; hogy ennek a törékeny közegnek értékeit segítse átmenteni a köztudatba. Hogy felmutassa: nézzétek, ilyenek is vagyunk. És hogy ebben az érzékeny tükörben most éppen Petőfi arcát látjuk fel-felvillanni, örülünk neki — tudom — mindannyian; apa, anya, tanár és krónikás. Ügy hiszem, a költő igazi nagysága abban rejlik, hogy mindannyiunknak hagyott maga után egy darabka őrizni, rejtegetni, szívéhez szorítani valót. Seress Gábor „Ej mi a kő! tyúkanyó, kend A szobában lakik itt bent?” (Az Anyám tyúkjához rajzolta: Hornyák Judit VII. oszt. tanuló, Szentendre) „Vedd el feleségül, legyen ő a tied, És vele foglald el királyi székemet.” (A János vitézhez rajzolta: Farkas Judit, VI. oszt. tanuló, Pomáz) 11
