Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
semmint a hozzá való kötődést, s ez utóbbiak éppen abban tekintik példaképnek, hogy ő is így tett a maga elődeivel, miután mindazt eltanulta-elhódította Csokonaitól, Grvadányitól, Vörösmartytól, Bajzától, Béranger-tól és Moore-tól, amit csak lehetett, vagy érdemes volt. A Petőfi közvetlen követhetőségére esküvők egy része mintegy rugalmasan kibővítette a „lobogónk: Petőfi” jelszó értelmét, s egy költő-vonulatot nevez meg, amelynek hegyláncát elsősorban Petőfi, Ady és József Attila életműve képezi. E névsor természetesen tovább is bővíthető Batsányival, Kö'cseyvel, Illyéssel, sőt Csokonaival, Vajda Jánossal, Ju iász Gyulával, valamint Benjámin Lászlóval és Váci Mihállyal is. E fölfogás hívei arra a valóságos tényre tárni szkodnak, hogy Magyarországon a költők vállalták magukra a szociológia és a politika szellemi feladatainak elvégzését, a vers nyelvén, a vers módján .A „fővonulat” lolytonosságát nem a stílus adja tehát elsősorban e fölfogás szerint, hanem a költőről költőre hagyományozódó szerep, a néptrifouni, forradalmán lendület és elkötelezettség. Király István a Kortárs című folyóiratban írja: „Csöppet se véletlen, hogy központi helyre került olyan népek történetében többnyira a líra, melyeknél a kötő realitás, az objektív viszonyok lehetetlenné tették a merész cselekvést, a történelemformálást. Tanúság erre az egész múltbeli magyar fejlődés s benne a líra kitüntető helye. Hiszen ha a politika a lehetőségek, — Kossuth szavával — az exigenciák tudománya, a líra épp ellenkezőleg: a lehetetlené... A realizmus itt nem pusztán s elsősorban nem a lehetőségek számbavétele, de mindenekelőtt az álmok igaz volta, azoknak a valóságtól való ihletettsége, az ember érdekében való álmodni tudás. S Ady Petőfiről írva, az alanyi költészetnek ezt a politikáétól elütő, külön törvényét, másfajta hangsúlyát észlelte”. Láthatjuk, Király nem a „realizmus” stíluskategóriájában látja a „fővonulat” nemzedékről-nemzedékre hagyományozódó, legfőbb jellegét. Hangsúlyozza: „Elsődlegesen nem a maga művészi formáival volt példa Petőfi Ady számára, hanem a művészi magatartásával”. Mármost a jugoszláviai Bori Imre ezzel nagyon is egyetértőén állapítja meg Tiszatáj-beli tanulmányában: „Petőfit (mint ahogy minden alkotót) elsősorban nem a maga korának kell megszereznünk, hanem a magunkénak, kamatoztatva az elmúlt százhuszonöt esztendő költészeti-irodalmi tapasztalatait is”. A sarkalatos eltérés abban mutatkozik a két tanulmányíró álláspontja között, hogy amíg Király kimutatja Petőfi viszonyát a saját korához, s ezt a modellt, vagy magatartás-normát fedezi föl Adynál, addig Bori a modern ízlés, a mai korszellem ősképét keresi Petőfi életművében. Bori érdekes stílustörténeti megállapítása szerint „az elmúlt majd száz esztendő... három szakaszában szemlélhetjük Petőfi vershagyománya elsikkadásának, fel nem fedezésének tényeit. Az első a Petőfi-epigonok kora, közvetlenül a költő halálát követő esztendőkben, a második századunk első évtizedeiben, amikor a majdan »-nyugatos« költők keresik mintaképeiket, a harmadik pedig már a magyar avantgarde időszaka”. Bori tehát olyan költőnek tartja Petőfit, akiből minden korszaknak merítenie kellett volna, a maga időszerű feladatai szerint, s nem valami megmerevített Petőfi-képre hagyatkozva. E fölfogás élesen eltér Vas Istváné tói, aíki a Népszabadságban „A tiszta költészet” cím alatt a következőket írta: „Üj meg új értelmezést, rejtett jelentést, közvetett mondanivalót — mint Aranynál, századszor is! — nemotthon könyvem, abba’ van — mondta az ember és zihált, mint aki a tüdejében nehéz terhet cipel. Idestova kilenc éve már, hogy egy amatőr színjátszófesztiválon egyebek között megnéztem a Műegyetem irodalmi színpadának előadását. A produkció roppant egyszerű volt: a játszók nem tettek mást, mint felolvastak bizonyos sorrendben egy sereg ismert — a torlódó ünnepségek miatt túlságosan is ismert — verset: a Himnuszt, a Szózatot és természetesen Petőfit is. A hatás döbbenetes volt. Pedig a költemény ugyanaz, a sorokat álmomból felverve „kívülről tudom’* — és mégis... Pedig az ifjak éppen „Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha!” (A Nemzeti dalhoz rajzolta: Horányi Zoltán, V. oszt. tanuló, Szentendre) csak másképp hangsúlyozták egy kicsit az illedelmesen „lepréselt" költeményeket, mint ahogyan az eladdig szokásban volt: a versek egyezerre felizzottak; és — igen! — csodának voltunk tanúi; átéltük egy mítosz igazzá lényegülésének szívet szorító pillanatát. Ezt a pillanatot, ezt a csodát keressük azokon a szentendrei képeken. A vaskaput Erika nyitja ki, szinte bocsánatkérően siklik be vékony kis teste, hogy aztán utat engedjen nekem. — Csak kint ne legyen a Riki ... Riki a kutyám és ha játszik, felugrál mindenkire — közli a kislány „Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába;” (A Megy a Juhász szamáronhoz rajzolta Holdas Gizella, VII. oszt tanuló, Szentendre) komolyan. Erika hatodik osztályba jár. Riki azonban nincs odakinn, így hát zavartalanul nyomulunk az ajtóig. Erika lenyomja a kilincset, de az ajtó zárva van. — Mindjárt jön anyukám, kinyitja. Erika a lépcsőn áll, most velem egyforma magas, ezen zavartan mosolyog. — Szép házatok van — mondom neki. — Igazán szép. Nem régi, ugye? — Azt nem tudom — vallja be férfiasán, és szeplős arca most már ragyog attól a szégyenlős mosolytól. — Anyukám azt mondja, amikor építkeztek, itt nem volt semmi, nem voltak házak sehol, csak búza volt. „Ide, ide fiamat kezembe,” (A Fiam születésére c. vershez rajzolta: Gyenge Ilona, VII. oszt. tanuló, Szentendre)
