Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
Horváth ezt válaszolta: „Az a pozitív, hogy túlvagyunk rajta, ma már nem ismétlődhet meg az a szituáció”. Gyurkó László Petőfi a lobogó címmel közölt hitvallást ugyancsak a Kritika hasábjain. De az ő fogalmai szerint Petőfi nem a tőle eltérő alkat, ízlés, poétika és attitűd zordon kirekesztője, hanem a haladás, a szuverén alkotói és emberi teljesség jelképes alakja: „Petőfi a lobogó akkor is, ha évszázada lobogtatják hamis eszmék, tévképzetek, bűnös elvek, csacska hitek, parlagi életek, szörnyű tévedések, alpári gondolatok nevében. Nem lobogója a titokban Szabolcsira Mihályt, nyilvánosan a Szent Világszabadságot szavalóknak. Nem lobogója a Petőfi-emlékbeszédeket papírról elhadaró, de Petőfi emlékét magán- és közéletben meggyalázóknak”. Petőfi nevét valóban sokféle meggyőződés, elv és program írta lobogójára. Van, aki szükségtelennek tartja lobogtaitását; megelégszik azzal, hogy újraértelmezze, megértse, hasznosítsa. Mai értékelői három, jól elkülöníthető táborra oszlanak. Az egyik szerint csupán föl kell ismerni Petőfi ma is érvényes, korszerű, sőt modern vonásait. A másik szerint meg kell találni azt az eszmei, magatartásbeli, belső lényegét, amely őt a filológiai, szövegelemző, stílbúvár szempontokon túl időszerűvé teszi, hogy ismét bízvást mondhassuk róla: követendő példa és mérték a jelen, sőt a jövendő költészete számára. A harmadik tábor csupán a maga korában tartja időszerűnek; minden elismerés mellett inkább a bátor elszakadást, elrugaszkodást tekinti fontosnak, 1973 — Petőfi-év; a költő születésének 150. évfordulóját ünnepli az ország és ünnepük a határokon kívül: Petőfi nemcsak a magyar líra büszkesége, hanem ma is a leghonosabb magyar költő a világirodalomban. A Petőfi-év alkalmat adott és ad arra, hogy az ünnepélyes szavakon túl megnyilatkozzék a magyar irodalom színe-java, s ne csak Petőfi-ismeretből vizsgázzon, hanem önismeretéből is; mindenkinek olyan Petőfije — Petőfi-képe — van, amilyet a maga ars poeticájára, írói-emberi hitvallására és magatartására fölépíthetett. Az évforduló nem egyszerűen ünneplés, a megemlékezések nem csupán a kegyelet cipruslombjai' a költő sírjára. Ha végigböngésszük azt a több száznyira becsülhető nyilatkozatot, amely a magyarországi és a magyar nyelvű külföldi folyóiratokban, heti- és napilapokban, könyvekben megjelent, vagy a rádióban, televízióban, moziban közönség elé került — izgalmas értesülések birtokába jutunk. (S ezek csak szaporodnak az év folyamán, hiszen a III. nemzetközi költőtalálkozó — április 9. és 15. között —, vagy számos pályázat, további tanulmány és írói vallomás ugyancsak a Petőfi-ünnepségsorozathoz csatlakozik.) A jelenleg fölmérhető dokumentumok is érdekes keresztmetszetet adnak a magyar írók, közírók, filmesek, filológusok gondolkodásáról, kérdésföltevő és válaszkereső magatartásáról, esztétikai meggyőződéséről, ízléséről, tájékoztatnak magyarságtudatukról, haza- és emberiségfölfogásukról, újításról és hagyományőrzésről alkotott véleményükről. E tanulmányban — vagy talán csak szemlében — szembesítettem az egyetértő és ellenszegülő véleményeket, kiemeltem a legszélsőségesebbeket, a legérdekesebbeket. Válogatásom természetesein maga is egyéni véleményt tükröz —, leszűkít, sarkít, kivonatol; azt hiszem, mégsem tanulságok nélkül. Elsősorban a hazai írók véleményét ütköztettem össze, mert ők egységes irodalmi közszeüém és irodalmi közélet részesei mindnyájan; a határokon túli megnyilatkozásokból csupán néhányat vettem figyelembe, s a tanulmánykönyvek elemzését — a zanzásító felületességtől óvakodva — mellőztem. A Kritika című folyóirat munkatársai meglátogatták Horváth Mártont, a felszabadulás utáni évtized egyik vezető irodalompolitikusát, akinek nevéhez fűződik a „lobogónk: Petőfi’” jelszó közhírré tétele. A neves irodalmár kíméletet nem ismerő önkritikával idézte föl a sematizmus, az irodalompolitikai egyoldalúság korszakát. A Kritika munkatársainak kérdésére: „Nem lát pozitív mozzanatokat az 1949. július 30-án tartott emlékbeszédében?” — Kiállítás nyílt február elsején a szentendrei járási művelődési házban. A tárlatra nehéz jelzőket találni. Mindössze egy teremnyi kép: krétarajzok, akvarellek, kollázsok, grafikák. A képeket 11—14 éves gyerekek készítették a szentendrei járás általános iskoláiban. A pályázat témája: Petőfi Sándor költészete. Az ember, kissé bicegve, beóvakodott a terembe és udvariasan azt kérdezte: — Tessék mondani, meg lehet nézni ezt a kiállítást? — Hogyne — válaszoltam. Csak ketten voltunk a helyiségben: az ismeretlen és én. — Bár én nem ide tartozom, azt hiszem, semmi akadálya. Az ember megköszönte a felvilágosítást és nekilátott. Később csaknem egyszerre léptünk ki az ajtón. — Már megbocsásson — mondtam neki az utcán. — ön nyilván hozzátartozó. — Az vagyok — bólintott. — Az unokája? Felfelé kaptattunk a Görög utcán a főtér felé. — A fiam — mondta az ember. A rossz lába miatt erősen zihált a kapaszkodon. Hatvanéves lehetett. — Nagyon jól rajzol a fiam. Tehetséges gyerek. Akkor azt kérdeztem, ismeri-e Petőfit. „Persze hogy ismerem”, válaszolta. — Verset is tud tőle? — Hát, ott van, ugye, a „Reszket a bokor, mert...” Azt ő írta. Meg vannak aztán harciasabb versei is. De nem tartom fejbe', van 8
