Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
Aki még a két világháború között rótta az országot — mint cserkészként magam is, kerékpárral kóborolva északról délnek, nyugatról keletnek —, s be-betért egy ital vízre, vagy pohár fröccsre a falvak kocsmáiba, nemegyszer találkozott Petőfivel. Képe ott függött csaknem minden csapszékben, kissé megkopott szegényes Blondel-keretben, hajdani gyertyák kormával ellepetten. A segesvári síkon, bal könyökére emelkedve fekszik a lándzsától földre sújtott honvédruhás költő, szemét az égnek emeli, és jobb kezének mutató ujjával önnön vérével írja a csatamező homokjába: „Hazám!” Miért is hamis ez a haldokló Petőfi? Azért, mert nem az élet, a történelem — tragikumában is tanulságos és felemelő — valóságán alapszik, hanem egy színpadias képletre, egy gesztusra alapoz, amely gesztus tetszetős voltával csupán eltakarja a lényeget.' Kicsit erről az olajnyomatról magasodott azután a költő a pesti Duna-partra: teste immár nemesebb veretű anyag, bronz. Egykori felleghajtó diákköpönyege most tógát mímel, bal keze a redőlcön babrál, jobbját pedig esküre emeli a mindenkori márciusok szeszélyes, sokszor felhőktől terhes ege felé. Talapzata gránit: kemény és hűséges kő, mintázza, nemcsak a költő örökkévalóságát, hanem eszmei múlhatatlanságát is. Az Izsó Miklós megfogalmazta és a Huszár Adolf által végleges formába öntött szobor becses nekünk; ha nem is mint Petőfi lényegének monumentuma, hanem mint megszokott, hozzánk nőtt emlék, mint a költőről hajdan kialakított elképzelés művelődéstörténeti dokumentuma. És még ezen felül is. Petőfi szobra ugyanis jelképpé lett: a második világháború éveiben köréje gyülekeztek a szociális változások és a nemzeti szabadság követelői, munkások, diákok, értelmiségiek. Igaz, ekkor már megjelent egy új Petőfi-arckép is, Pátzay Pál szobrászé, aki 1942-ben a Történelmi Emlékbizottság emlékplakettjén mintázta meg a költőt. Nem is portré volt ez már, hanem program! A kisméretű dombormű az ellenállás jelképe lett. Az új Petőfi emberibbé vált, leszállt talapzatáról. Azután Ferenczy Béni az Escher által restaurált daguerrotypiától megihletve megformálta a földön, napi gondjaink között nyurga léptekkel haladó, ökölbe szorított kezű, csúnya arcú, kamasz-Petöfit. Tógátlanul. Lehántotta róla a történelmi ruhatár kacatjait, le a rárakódott illúziókat, hogy ne talapzaton álljon, hanem maradjon közöttünk, vegyen részt és mutasson irányt mindennapi gondjainkban. Mert ma magunk is jobban a „lábunk elé” nézünk. A történelmi ábrándok fellegtúrása helyett elvi és gyakorlati kérdéseinkre, létezésünk nyers problémáira keressük a választ: itt, ezen a földön. S ezért érezzük Petőfit is magunkkal egy szinten valónak, társnak, egynek közülünk, olyannak, akit nem a mozdulatok színpadiassága, öltözetének ünnepélyessége, hanem a szélesebb látókör és a közös ügy vállalásának ereje tesz jelessé. Bojár Iván Pátzay Pál emlékplakettje a Történelmi Ferenczy Béni: PetOfi Emlékbizottság számára KÖLTŐK A KÖLTŐRŐL ARANY JÁNOS Smlhiíjek (Részlet) 1. Ki nékem álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhunyt barátom, Van-é jel síri fádon, Mutatni, hol pihensz? Óh, mert hiába költ már A hír nekem mesét, Hogy még tán eljövendesz: Tudom én, mit jelent ez Ellenmondó beszéd. Igen, a hír halálod Kimondani haboz, S hogy a nehéz követség Nagyon zokon ne essék, Szavában ingadoz. Majd elragadja tőlem A már adott reményt; Majd, amidőn elillant, Távolról visszacsillant Még egy csalóka fényt. Hány bús alakban látom Ejente képedet! Sírból megannyi árnyak... S kik onnan visszajárnak, Nem hoznak életet. 2. Behantozatlan áll Hamvai fölött a hely, Hol, merre nyugszik ő, Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel. S hazám leányi közt Nincs egy Antigoné, Ki sírját fölkeresve, Hantot föléje nyesve, Virággal hintené! 1851. MADÁCH IMRE; rf)etó(i stz jáii Nem mondja kisded síri jel: E zugban porlik tested el. És jól van az, mert így a sír, Amelyen egy hon népe sír S körülragyogja szellemed, Egész e honnak keble lett. Te a szabadságot megüdvözölted Még bölcsejében, az viszont neked Utolsó búcsúzásaként megírta Ágyúdörgésekkel — sírversedet. 7
