Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
t noska, s valahol az igrici kunyhóban, nagyapóéknál másik ötéves árva fiú, Tompa Misiké. Itt meleg sziget, düledező, nagyon elhanyagolt udvarház. öregurak pipáznak, boroznak, rossz pénzről, új háborúról beszélgetnek. Ötödét sem éri a régi pénz, tavaszszal meg, azt mondják, a taliánokkal verekszünk. Törökverő rozsdás kard a szögön. Nénike félreteszi Pokolkői Vendel érdekfeszítő történetét. Nyájas társaság, fiatalemberek, gyerekek. Olajlámpa aranyozza őket, pipafüstön át. Nemes kisasszonyok ólmot öntenek, mutatják a figurát: — Svalizsér — hahotáznak —, svalizsér megint, mindig svalizsér. o Sömjék, tócsák befagytak, keréknyom sincs, mindent beföd a hó subája. Távol puska durran. Farkasra lőttek, piros vér csöpög a fehér hóra. Árnyék vagy kísértet, de lovas vágtat át a riadt csöndön ideges paripán. Fölötte varjú károg. Szélmalom áll, fagyott szárnnyal, bénultan, mint óriási madár, mely nyáron kereng, az arany levegőben délibábok után röpül. A kiskőrösi pusztaság ez, melyen csak akácok tengenek hónyomta fővel, kocsmaablak vörösük, meg a bakter rekedt hangja hallik: — Tizenkettőt ütött az óra. o Csecsemő mozog az ágyon, lilapiros arccal. Tüdejébe most nyilall az idegen levegő, erőszakosan, fájdalmasan, akár a kés. Mélyet lélegzik, hosszú, éles jajgatása elnyúlik az éjszakában. Jaj, honnan, hová és miért? Micsoda meglepetés, érkezni sehonnan és lenni valahol, ocsúdni az életre, búboskemence melegét, kunyhó földszagát, kamilla tea ízét, fényt érezni, és tudattalanul, de először sejteni valamicskét abból, hogy vagyunk. Vad csodálkozás az arcocskán, nem nagyobb, mint lesz valamikor, a haláltusakor, örökkévalóság kis utasa, végtelen vándora, rövid időre, megállapodik itt. — Fiú — kiáltják át a félméteres hangfogó havon a szomszédok, kik még ébren vannak. o Makovinyi borbély háza a két templomra néző csöpp ablakaival. Petrovics István a bérlője Leska Istvánná, a pap felesége, ihol jön térdigérő havon, kendőt kanyarintva nyakára, belép a kunyhóba, rázza magáról a pihéket. Üstben vizet forralnak A jobb szobában, mely öt lépés hosszú és széles, a köpcös mészáros táncol örömében. Balra az anya, zilált, sűrű hajával, halotthalványan. A papné véznácskának tartja a fiút, arra kéri az apát, még aznap kereszteltesse meg. De ő látja, hogy az újszülött fején fekete haj van, hallja önérzetes haragját, mosolyogva nézi, mily erővel löki ki két öklét, melyet aztán a magzatok mozdulatával a halántékához szorít, komolyan. — Ó — csillapítják tréfásan —, ó — gügyögnek mindnyájan —. ó. Künn a förgeteg. Szétszaggat eget, földet, időt. 0 Körülülik a csecsemőt, bámulják, egymásnak suttognak: — Haragos — mondja az apa. — Szelíd — mondja az anya. — A szeme fekete — mondja a bakter, ki pálinkával élteti. — A szeme kék — mondja a kisbéres, ki a konyhában ólálkodik. — Gyenge — mondja a bába. — Erős — mondja a papné. A kisded mintha forgolódnék. — Ni — mondják egymás után —, a szalmát nézi, a padkát nézi, a vizet nézi, a bort nézi, az arcunk nézi, az éjszakát nézi, a fényt nézi. Cihelődnek a vendégek. Szülők magukra maradnak, ővele. — Vidám — mondja az apa. — Szomorú — mondja az anya. Két ember áll az utcán. — Szegény lesz — mondja a bakter. — Gazdag lesz — mondja a kisbéres. Künn a kapu előtt a két asszony. — Nem sokáig él, meglátja — mondja a bába. — Sokáig él, meglátja — mondja a papné, és a tomboló égre tekint. O Miért némul el egyszerre a nemes kisasszony és miért bámulja oly réved ten a téli esték merev képét és miért tekint ki a pusztára, melyet mozgat valami fenn vagy lenn, vagy belül ? És miért szólal meg az elhallgató jurátus? És miért fintorog álmában a beamter? És miért villan fel a gróf elkomorodó szeme? És miért ujjonganak a katonai börtönök, és miért kacagnak a láncok, és kiugorva hideg ágyakból, sötét rácsok felé botorkálva, miért meresztik tágra nem-látó szemüket a rabok? És miért néz a kancellár a csonkig égett gyertyákra, melyek alig észrevehetően föllobognak? És a császár miért fordul hirtelenül jobb oldaláról a bal oldalára? © Mindez összeolvad egyetlen titokká, elvegyül a szilveszteri rémekkel, álmokkal. Üjév áldott hajnala percen. Alszik mindenki, császár, kancellár, gróf, beamter, jurátus, nemes kisasszony, s belefáradva dacos sírásába, édesdeden szunnyad a kisded is, aki megszületett és minden érlökésére nő, csodálatosan, csodává épül. Lélegzése már olyan, mint az életé, s benne van b világ 3
