Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-12-08 / 25. szám
Falu a Galga mentén Baráti Géza - Buffiy"Péter - Kristóf Attila SZÜtóPÖfflEM SZÉP Mm A QALQA MENTÉN: QALQAMÁCSA ^DiuLáL QilIí Férje utáni neve Vankó Imréné. Leányneve Dudás Júlia. Kodály Juló asszonynak hívta. Világhíres naív festményeit ezen a néven jegyzi: Vankóné Dudás Júlia. Szerte a faluban Juló néninek nevezik. ötvennégy esztendős lesz. Szürke fejkendőt, szürke blúzt, piros szegélyes fekete szoknyát, fekete csizmát visel. Arca színe nem égőpiros, nem napcsipte és rézszínű, inkább halovány. A halovány arcból tüzes sötét szem ragyog felém. — Utoljára 1969-ben a balatonfüredi Marina szálló fölavatásán találkoztunk — mondom. — Most azért jöttem, hogy közelebbről ismerkedjünk. Vankóné Dudás Juli szemben ül velem a Petőfi utcai családi házban, a Kodályt, Kodálynét és őt megörökítő fénykép és Aratási felvonulás című parasztfestménye előtt. — Kilenc hétig beteg voltam — felel —, és nem tudtam dolgozni. Szédültem és gyakran elsötétedett előttem minden. Most már jobban érzem magam. Folytatom önéletleírásomat, amelyet két kötetre terveznek. Nagyon szépen, tiszta hangsúllyal és megejtő zengzetekkel beszél. — Az emberek jönnek. Mindig jönnek. Vasárnaponként olyan a ház, mint a csatatér. Legutóbb Pesten járt egy japáni turistacsoport, egy napig tartózkodtak csak Budapesten, de kihozták őket Galgamácsára is. — Juló néni hírét ott is ismerik? — Látták a képeimet, Húsvéti locsolás. Fonóház, Májusi vasárnap délután, Lakodalmas, Szüret, a tokiói magyar csárdában, amelynek egészen pontos neve Hungarian Restaurant Csárda. Bútorlapokra festettem ezeket a képeket. A magyar csárda nagyon jól megy. kétezer vendége van naponta. Tegnap egy pesti iskola növendékei voltak itt, s már bejelentették látogatásukat a kecskeméti óvónőképző hallgatói. De jönnek olaszok, nyugatnémetek, meglátják a fapannóimat a Marinában, s megkérdezik, hol lakik az, aki ezeket készítette. Jól esik az érdeklődés. Amit én csinálok, nagyon egyszerű dolog. De boldog vagyok, hogy a mi falunk egyszerűségét ki tudom domborítani és a világ elé tudom tárni. Valamikor, nagyon régen, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Paulini Béla és azok a tudós akadémikusok, akik eljártak Galgamácsára és figyelték munkáját, mindig azt tanácsolták neki: maradjon mindig egyszerű, maradjon mindig gyermeki. Gyermekien kedves, parasztian naiv, víg színekben fürdő, tágas és szelíd kis világot, a szülőföldem szép határát ábrázoló gyengéd festményeivel vált a világon is ismertté. De nem nagyon régen. Festőként és a világ számára, négy évvel ezelőtt, ötven esztendős korában fedezték föl. — Hogy kezdődött? Nem tudom megmondani. Valahogyan volt. Nem voltam másoknál különb. Kicsi voltam, rajzolgattam, gyűjtögettem, énekeltem. Idős szüleim voltak, s már ötven évesek elmúltak, mikor én születtem. Hogy kezdődött? Talán úgy, hogy libákat legeltettem egy kút mellett. Hét éves lehettem. Két turista járt arra, két fiatalember. Gyalog voltak, azt kérdezték, jó-e a kút vize? Nem ivóvíznek való, feleltem. Azután arra kértek, énekelnék-e? Szívesen, feleltem, ha a szüleim megengedik. Bejöttek a szüléimhez, elsőnek vizet kértek, azután engedélyt, hogy énekelhessek. Apám borral kínálta őket. Később mondta meg, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán volt ez a két fiatalember. Hogy mennyi dalát gyűjtötték fel, azt már nem tudja megmondani. Hogy hogyan vált ő festővé, arra sem tud felelni nyomban. — A Szocialista Kultúráért kitüntetést nem a képeimért kaptam. Hanem azért, mert tizennyolc esztendős korom óta szervezek és működtetek egy népi csoportot, amely népszokásokat ad elő. A Népművészet Mestere sem a képeimért lettem, Hanem a hímzéseimet jutalmazták ezzel. Juló néni, akinek már volt kiállítása Pesten, Hamburgban, akinek van képe Amerikában, de még Űj-Zélandban is, akit tavaly az olaszok külön'hívtak meg csoportjával együtt a santarcangelói műemlékvárosba, a nagy népi ünnepségre — Juló néni csak másodsorban festő, csak titkos festő, csak „rangrej„ tett” festő? — Első pénzem a Marina volt — mondja. — Azelőtt én pénzt képekért soha nem kaptam. — Juló néni több száz, valósággal ezernyi képet festett. Ezek hová lettek? — Az atyaúristen sem tudná ezt megmondani. Szertevitték. Ingyen adtam, De nem is hagy el ám a gondviselés. Pedig de sokat kínlódtunk. A férjemmel annyit dolgoztunk, mint az állatok. Apámnak, aki kilencvenöt éves korában halt meg, tizenöt holdját, apósomnak nyolc holdját műveltük, elláttuk az öregeket, de mindent szívesen vállaltam, mert szeretem őket. Pedig gyenge vagyok én, három-négy napig egyfolytában képes vagyok zokogni, ha megbántanak. De mindig megsegített a gondviselés. — S ha ennyit dolgozott, mikor festett? — Éjjel. Ha már megpihent a ház népe. Az éjfélnek ezen a felén én még ágyba soha nem kerültem. — Mikor kelt? — Néha négykor. — S mivel festett? — Gombfestékkel. — S hogyan találta el a színeket, a félsötétben, hiszen akkor még petróleumlámpa világított? — A színeket nem kellett eltalálni. Az bent volt a lelkemben. Négy vagy öt évvel ezelőtt az Űj Írás című budapesti folyóirat, Juhász Ferenc Kossuth-díjas költőnk nagyszerű kísérő soraival, közölte néhány festménye reprodukcióját. Meglátta ezeket Bedécs Sándor, az akkor tervezett balatonfüredi Marina szálló belsőépítésze. Azonnal leutazott Galgamácsára felkérni Juló nénit a szálló éttermének és különtermének a díszítésére. Botond Károly restaurátor művész mindent a keze elé fog teríteni. Különleges porfestéket kap. Finom falemezeket. Dudás Juli az étterem díszítésére nyolc fapannót, a különterem falaira két fapannót festett. A galgamársai „szülőföldem szép határa” nemzetközi hírű lett. Juló néniről Moldován Domokos külön filmet készített Juló néni híre már megjárta Japánt is. — Bizony, a Marina, az volt az első pénzem — mondja. S elém teríti életrajza első kötetének legépelt kéziratát. — Ebben megírtam mindent. A Pest Megyei Múzeumok jelentetik meg. De nehéz volt írni. Mikor hozzáfogtam, azt hittem, az írás is olyan, mint a festmény. Nem így volt. — Hogyan volt? Mi is a különbség? — Rengeteg. Az ember lelkivilágát ki lehet ecsetelni, de megírni végtelenül nehéz olyan átjáró házban, mint az enyém. A „naiv festő”-ben tiszta, naiv lélek is lakik. Mert amikor megkérdezem, hogy most, a Marina óta, hogy rájött arra, hogy pénzt is lehet kapni a művészetéért, mennyiért adja el a képeit? Égő sötét szemével rám tekint, s angyali egyszerűséggel így felel: — Most már viszi az állam a képeimet nagy pénzekért az egész világba. Ha néha itthon eladok egyet-egyet, összeadom, hogy hány napom ment rá. S kiszámítom, hogy akkor, mikor a képen dolgoztam mennyi volt a napszám. És összeadom. És bemondom. — S mikor bemondja? ... — A legtöbben még letesznek melléje valamit. Juló néni tündér. Feketecsizmás földi tündér. — S most is fest.,. éjfélig? — Minden nap. Olyan gyönyörű az élet, hogy nem szeretek aludni. Arra is megharagszom, aki mellettem elalszik. S hogy milyenek „az éjfélnek ezen a felén” fogant festmények? Kacagó képek ezek. Azt beszélik el gombfestékek tündéri varázslatával, hogy csudajó, élni csudaszép. t Az újtelep és az ófalu házsorait keskeny betonút köti össze. Jobb kéz felé itt is épületek állnak, magányos porták, egyformán kívül esve a régin és az újon; mögöttük szántóföldek húzódnak, fekete ölüket tárva a gyönge téleleji nap felé. Az egymástól kissé elkülönülő épületekhez tágas kertek tartoznak, a zsíros televényt itt-ott élénkzöld növényzet csíkozza. Az egyik kertben, téglából épült vakolatlan falú ház előtt egy öregember áll. Folt hátán fölt kabátot és nadrágot visel, fejét vedlett báránybőr kucsma takarja. Így messziről úgy néz ki, mint valami mókás madárijesztő. Rongyosnak látszik, az idegen enyhe csodálkozást érez — hiszen úgy mondják, Galgamácsa nagyon gazdag falu. Első pillantásra nem az öregember érdekes, hanem a kert, amely e télies időben is zöld színekkel virít. Melegágyak sorakoznak egymás mellett, vasbordázatra kifeszített áttetsző műanyag boltív alatt. Odébb egy fából ácsolt palántázóház váza tűnik szembe; amögött számtalan eleven rózsatő. A kert minden talpalatnyi darabja a szorgos, gondos, pontos munka nyomait viseli, tökéletes, egyetlen pillantással áttekinthető rend van itt; emberkéz teremtette rend. Nincs burjánzás, csak növényi fegyelem, a vegetáció az embernek engedelmeskedik: szárba szökken, levelet hajt télen, a gyönge nap érintése érleli az áttetsző műanyag fedél alatt. A kopott, toldott-foldoit ruhájú ember összegyűjti a meleget és a fényt, a hetven esztendős Papp Béla Galgamácsa község „főkertésze” primőröket — salátát, paprikát, paradicsomot — és virágokat — szegfűt, rózsát bazsalikomot termeszt, aggályos gonddal megmunkált, négyszáz négyszögölnyi földjén. Mása nincs, ez a mindene, de ez a minden nem kevés. Nehéz a magányos embert szóra bírni. A báránybőr kucsmás öreg a kérdésekre röviden, szinte odavetve felel, sehogysem fér a fejében, miért érdekli az idegent az ő munkája, sorsa, élete. Rózsatövek között egy másik idős ember áll, Pesti bácsi, aki segít a kertésznek bizonyos méltányos órabérért, ilymódon kiegészítve nyugdíját és gyorsabbá téve az amúgy lassan múló napok ritmusát. Szó szót követ, a krónikás azon mesterkedik, hogy áttörje az idegenség falát, ám az öreg nem invitálja beljebb, ott áll a léckerítéshez támaszkodva, önmaga magányának őrzőiéként. Lassan — észre sem vehető miképpen — mégiscsak tárulkozni kezd, s ezt a tárulkozást egyetlen módon lehet sürgetni: a kertész a szavak lépvesszejére ragad, ha a munkájáról kérdezik. — A primőr, ott a melegágyakban márciusra beérik — mondja. — Saláta, paprika, paradicsom. Nem tudnék annyit termelni, amennyi itt Mácsán és a környéken el ne kelne. Hogy hol tanultam ezt? Hát éle-