Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-12-08 / 25. szám
Gábor Viktor (elvételei kertben temben nékem harminckét mesterségem volt, amit itt lát a kertben, a házban, azt mindent én csináltam. Nemcsak a palántaneveléshez értek én, uram, több kell ahhoz, ha az ember önállóan kíván élni, egyedül akarja bírni a sorsát. Acs vagyok, ha kell, asztalos, ha arra van szükség, tudok a fémmel bánni, hegeszteni, forrasztani, nem mutathat nekem olyan gépet, amit meg ne reperálnék, ha rászorul. Most aztán minden mesterség értése ide gyűlt össze, ebbe a munkába, a kertészkedésbe, ezt szolgálja mind. Gondolja talán, hogy valaki más csinálta a melegházakat? Ki segít nekem? Igaz, én magam forrasztottam fémhez a fémet, hajlítottam a vasrudakat a kívánt formára, én ácsoltam a fatartozékokat, ami itt van körülöttünk, az mind az én kezemnyomát viseli, nemcsak a föld. Tud— Mindig itt élt, ebben a házban? — Nem. Nem is ebben a községben születtem. Ügy hívnak még mindig: a tiszaburai Papp Béla. Pedig már alig-alig ér el az emlékezet odáig, amikor ide költöztünk. —• Az édesanyja... — Nem az édesanyám volt, akiről beszéltem, hanem a mostohám. Az édesapám és az édesanyám is korán meghalt. A mostohámmal maradtunk ketten. Mindenki jól ismer engem Galgamácsán, hát már ide gyökereztem, a nevem mellé mégis odateszik, a tiszaburai Papp Béla. Tiszaburán töltöttem a gyermekségemet. — Hogyan telik el egy napja? — Hát ahogy mondtam, virradat előtt kelek, megfőzök, tegnap vasárnap lévén húslevest főztem, paprikáscsirkét és rántotthúst, aztán kijövök ide a kertbe és dolgozom sötétedésig. Az esti hat óra engem ilyenkor tél elején már az ágyban ér. — Van televíziója? — Nincs. Minek? — Rádiója? — Az van, de nemigen hallgatom. — Talán olvasgat néha? — Egy újságot átlapozok. — Mennyi a jövedelme? — Ne kérdezze. Ebből a kertből élek. Nyugdijam nincs, nem dolgoztam állami vállalatnál. — És mennyit hoz ez a kert? — Azt se kérdezze nagyon. — Mennyit költ? — Amennyi magamra kell. Ügyszólván semmi. — Ha van félretett pénze, kié lesz? — Mit törődjek vele? És maga is mit törődjön vele? — Van valami, amit szeretne? — Nincs. — Van valami, ami bántja? — Semmi. — Soha mást, mint ezt a magányos életet, nem akart? Kvi ’ Ääf-na M \ má) W' Jyt ■ .fi »V. 3 ff Wríl » V A magányos kertész ja uram, én magam vagyok, egyszál magam, mert a rokonaimról — minek élősködjenek rajtam — nem veszek tudomást. És egyetlen dolog az, ami a sorsomat jelenti, a munka, Mit lehetne írni rólam? Én semmi mást nem ismerek, csak a munkát. — Mikor ébred reggelenként? — Felkelek hajnali négy órakor. Megfőzök magamnak, teszek-veszek, aztán kijövök ide a kertbe. Nem iszom, nem dohányzóm, nincs semmiféle szenvedélyem, nem örülök semminek, csak ennek, a kertnek, ami teljesen az enyém. — Mindig egyedül élt? — Nem, nem éltem mindig egyedül. — Volt felesége? — Feleségem nem volt sosem, gyerekem sem. Az anyám volt mellettem, a míg meg nem halt. Néhány évvel ezelőtt ment el, 88 esztendős korában. — Itt, ezen a négyszáz négyszögölön virágot és primőrt termelek. Maga nem tud semmit a kertészkedésről, ha azt hiszi, hogy az önmagában nem tölti ki az ember életét. — Nem nyomasztó az egyedüllét? — Nem. Jól megvagyok. — A rokonok néha meglátogatják? — Nem igénylem. — Vallásos? — Református vallású vagyok. — Eljár templomba? — Itt Mácsán, csak katolikus templom van, oda néha el-elmegyek. Mindegy az, milyen templom, az Isten hogyan tehetne különbséget? A kopott kucsma néha az öreg homlokába csúszik, ilyenkor lassú, türelmes mozdulattal megigazítja. A folt hátán folt kabát, nadrág foszlányai néha meg-meglebbennek a szélben. cA fiiam luiyy Az újtelep napfényes utcáján, nemrégiben épített házak között egy jól öltözött fiatalasszony babakocsit tol; a kocsiban másfél éves kisfiú fekszik, Megszokott kép, amolyan délelőtti idill, a gyermek alszik, a friss levegőtől pirosra csípett arccal, hosszú, selymes szemplllája néha megrebben, nyugalom és béke honol felette. Mindez csöppet sem különleges, nincs benne semmi rendkívüli, e két — szemmel láthatóan egymáshoz tartozó — ember sorsa aligha rejthet feszültségeket, titkokat, hiszen az asszony sem több húsz-huszonkét évesnél, azt mondhatnánk, kevés a múltja, ami lényeges történni fog, az még előtte van. A babakocsi befordul egy ház kapuján, ötven év körüli férfi nyitja ki az ajtót, amolyan jóindulatú, szélesarcú, lapáttenyerű munkásember; kék színű simléderes sapkát visel, a szemében — amikor az alvó kisfiúra néz — elérzékenyült mosoly jelenik meg. Egyelőre semmi mást nem tudunk a gyermekről, az aszszonyról, a férfiről, csak azt, hogy mindhárman Galgamácsaújtelep egyik kertes házában élnek, Milyen szálak kötik őket egymáshoz, miféle indulatok, örömök és szomorúságok rejtőznek bennük? A gyerek felébred, néhány percnyi nyűgösködés után a férfihez tipeg, megérinti a térdét, s így szól: Papa... Papa... A férfi csokoládét vesz elő a kredencből, és arcán ismét megjelenik a boldog, elérzékenyült mosoly, Íme a három ember neve: a férfi — Katók Mihály, a fiatalasszony — Katók Józsefné, Borsi Ilona, a kisfiú — Katók Attila. Családi státuszukat tekintve: nagyapa, anya és unoka. De hol az apa, hol van a férj? A fiatalasszony szemén árnyék fut át, kissé sovány, csinos arca bezárul. Nagyon halkan beszél: — A férjem hét hónappal ezelőtt iskolára ment. Ott megismerkedett egy másik nővel és azóta felénk se néz. Itt hagyott engem, itt hagyta a fiát és a szüleit. Ügy tudom, annak a másik nőnek gyereke lesz, így hát a csalódunk szétszakadt. Megszólal a férfi: — A fiam elment, itt maradt az unoka és a menyecske. Mi úgy gondoltuk — a feleségem, meg én — ha már így történt, legyünk együtt továbbra is ebben a házban, mint család, mert az unokámat, ezt a gyereket, semmi körülmények között el nem engedem. Ha a menyecske egyszer úgy dönt majd, hogy férjhez megy, azt sem bánjuk. Ha rendes embert választ párul, ide hozhatja a férjét is, itt annak is otthona lesz. befogadjuk. Hárman vagyunk öregek ebben a nagy háziján, a mama, a nagymama, meg én, maradjon itt a fiatalasszony is a gyerekkel, legyünk együtt. Amíg én dolgozni bírok, ennek a kisgyereknek mindene meglesz. Jól tudom, a szétválás nem a menyem, hanem a fiam hibájából történt, és nem engedem, hogy ez a hiba az unokám sorsát is tönkretegye. A fiatalasszony: Én mentem annyit a Jóska után, hogy aszszony annyit nem. Könyörögtem néki, jöjjön haza, De megmakacsolta magát, pedig köztünk addig baj, harag egy csöppnyi sem volt. Ritkaság, szép dolog, hogy az após, anyós a menyecskéhez húzzon, otthont adjon neki. Én haza, a szüléimhez nem mehetek, mert annak idején nagyon tiltottak a Jóskától, akaratuk ellenére jöttem el vele. így nekem és a gyereknek nincs is más lehetőségünk, mit itt maradni ebben a családban. Van szép külön szobánk, a férjem 960 forint aszszony- és gyermektartást fizet, így ítélte a bíróság, és kapok 650 forint gyermekgondozási segélyt. A szülés előtt a gödöllői Vendéglátóipari vállalatnál dolgoztam. A férfi: (Most az ölében tartja a gyereket.) Ez sehova se megy innen, ez a gyerek, én nem tűröm el, hogy netán egy idegen családban, akár a fiamról, akár a menyemről van szó — nélkülözése, rossz sora legyen. Én meg a feleségem az ikladi műszergyárban dolgozunk, innen négy kilométernyire. Ketten egy hónapban megkeresünk hat, hat és félezer forintot. És mi kell élésre nekünk? Legfeljebb ezer, ezerötszáz forint. A többi ezeké, meg minden, ami itt van, a menyecskéé, meg a gyereké. A menyecske megígérte, akárhogy történik, a kisfiút nem viszi el tőlünk, öntőmunkás vagyok, ezért a menye eske ? melózom, ezért túlórázok, hogy ennek a gyereknek semmiben hiánya ne legyen. Nekem a fiamhoz ezek után nincs közöm, járja a maga útját, A fiatalasszony: Tudja, az apósomék olyanok, hogyha arra gondolok, valamit meg kellene venni, ők már meg is vették. Ritkaság az ilyen, az biztos. A férfi: A fiamnak annak idején vettem egy kocsit. Mit gondol, hányszor vitt el azon az autón a munkahelyemre? összesen kétszer! Érti! Kétszer ... A fiatalasszony: Még csak húszéves vagyok, nem mondom azt, hogy az élettől nem várok már semmit, és itt maradok, férfi nélkül örökre. Lehet, hogy férjhez megyek majd, lehet, hogy akkor elmegyek innen, de a gyereket itt hagyom, mert tudom, hogy itt van a legjobb helyen. A férfi: Ha a menyem férjhez megy, akkor is maradhat. Amíg mi vagyunk, nem szenvedhetnek nélkülözést. Mióta Ikladon felépült a műszergyár, annak az embernek, aki szeret melózni, itt nincs anyagi gondja. Innen Galgamácsáról a fél falu a műszergyárba jár dolgozni, kétezer lélek közül a fele. Általában nagyon jól keresnek az emberek. Nyáron, amióta elment a gazda, a fiam, az a „híres”, felépítettünk egy nyárikonyhát, egy fészert, egy fürdőszobát éléskamrát, lebetonoztuk a járdát a ház előtt. Magyarán megmondom magának, aki annyi pénzből nem tud gazdálkodni, mint amennyi nekünk havonta összejön, az elmehet a fenébe. Tartunk baromfit: kacsát, tyúkot, télen hizlalt disznót vásárolunk, olyan kétmázsás hízót. A háztartásunk teljesen gépesítve van ... A fiatalasszony: Az anyósomék biztattak, hogy tegyem le most a nyolcadik osztályt, aztán menjek el középiskolába továbbtanulni, Annak idején azért nem tudtam befejezni az általános iskolát, mert dolgozni kellett mennem, hiszen szegények voltunk. Most lehetőségem lesz rá, hogy elvégezzem a vendéglátóipari technikumot is, A férfi: Mi addig, amíg a menyecske tanul, foglalkozunk majd a gyerekkel. A fiatalasszony: 1975-re itt az újtelepen épül egy bisztró. Pontosan arra az időre lejár a gyermekgondozási segélyem, úgy tervezzük, hogy abban a bisztróban kaphatok majd munkát. A férfi: Tudja miért szeretem én ennyire ezt a kisgyereket? Ha dolgozom odakinn a kertben, hozzám tipeg, nyújtja a kezét az ásóért, kapáért: Papa, Papa, én is dolgozom... Az apja, a híres liam, ilyesmit sose csinált. De ez a kisfiú, ez dolgozni fog. ebben van hála és szeretet. Ezt nem engedem elkallódni, Óriási hancúrozást rendezünk mi ketten esténként, hempergünk, négykézláb járunk. Ha hazajövök a munkából, kitárja a kezét és felém repes. Hát hogy adnám én ezt a gyereket oda bárkinek, hát hogyne vállalnék érte mindent. Megfogadtam, ennek olyan kocsija lesz, mire felnő, amilyet még nem láttak Galgamácsán, nem bánom, ha két-háromszázezer forintba is kerül. Nézze, én még csak negyvenhat éves vagyok, lesz annyi időm és erőm. hogy felneveljük ezt a gyereket, így együtt. A fiatalasszony: Az elején, amikor a férjem elhagyott bennünket, nagyon nagy keserűség volt bennem. Most már beletörődöm. Megnyugodtam. Nagyon hálás vagyok az anyósomnak és az apósomnak azért, hogy ilyen emberek. Megmaradt a család, nekem és a gyereknek. Nélkülük elvesztünk volna... A krónikás mindehhez csak annyit kíván hozzátenni: ha nem létezne Galgamácsa tőszomszédságában az a műszergyár. ahol egy öntőmunkás ötezer forintot is megkereshet havonta, az emberi jóság, együttérzés és szeretet sokkal nehezebben kerekedhetne felül a családi bajokon, a könnyelmű férj hűtlenségén —, úgy tűnik az anyagi biztonság kihat az érzelmek harmóniájára is. A másfél éves Katók Attila olyan körben nőhet itt fel, amely valódi és különleges emberi melegséget hordoz, egy olyan családban élhet, amely pontosan a helyzet szokatlanságánál fogva talán több szeretetet is ad, mint egy szokványos, hétköznapi család. Hárman a Katók-cialádból Ws i - Qft:MÁS wttniJk ' v ''' * V ' ' : WJm * a§ ' * ,
