Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-11-10 / 23. szám

RÓNAY GYÖRGY 60 ÉVES

VÉGTELEN SZERETETTEL ÉS KEDVESSÉGGEL FOGADÓIT MINDENKI

A Szülőföldünk interjúja Szent—Györgyi Alberttel

A Szülőföldünk rádióműsora 1973. október 16-án és 21-én közvetítette a nyolcnapos magyarországi látogatást tett Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzorral készített Interjút. Az elmúlt napokban különböző országok magyarjaitól sok levelet kaptunk, melyekben azt kérik, hogy lapunk közölje a tudóssal folytatott beszélgetést. A kéréseknek örömmel teszünk eleget.

A hozzá intézett első kérdés így hangzott:

boratóriumunkba, hogy folytathassam a kutatómunkámat. Néha megkérdem magamtól, hogy miért csinálom, mert ezért nekem nem fizet senki, és hírnév sem nagyon izgat már, eléggé ismerik a nevemet a tudományban, úgyhogy egy kicsit jobban ismerik-e vagy sem, ez már nem is érdekes. De a kutatás az értelmes és szép dolog, ezzel próbálok még egy kicsit hozzájárulni az emberi tudáshoz, és ez az ami nagyon mélyen gyökeredzik az em-Egy friss portré

(Novotta Ferenc felvételei)

— Professzor Űr, mindenekelőtt arra kérem, mondja el, milyen tervekkel érkezett Magyarországra és beszéljen arról, hogy ezek a tervek mennyiben váltak valóra.

— Ha az ember 27 évi távoliét után jön haza, sok minden jár. az eszében, természetesen látni akarja a régi helyeket, ahol megfordult, a régi barátokat, a régi munkahelyet, s akarja látni, hogy az országgal mi lett. Az egyik „titkos” tervem az volt, hogy megint telemerítem itt a lelkemet azzal a nagy tudományszeretettel, amit én itt mindig tapasztaltam. Magyarország nagyon sok kiváló tudóst és művészt adott a világnak, s engem nagyon gyakran kérdeznek, miként lehetséges, hogy egy ilyen kicsi ország ennyi kiváló tudóst és művészt tud termelni. Azt hiszem, tudok erre válaszolni. Az ország legegyszerűbb emberének a lelkében is nagy tisztelet él a tudománnyal és a tudással szemben. És ez feszíti a magyar tudóst és a művészt is, mert gyermekkorától azt szívta magába, hogy ez az egyetlen fontos dolog, amiért érdemes élni. Pénzt csinálni, az nem érdekes, valami hatalomra jutni, az sem túl érdekes, de szellemileg alkotni valamit, az a legnagyobb dolog egy magyar ember szemében. Engem is — most már 80 évesen — ez röpít mindennap kora reggel a laberek lelkében. Részben ez volt az egyik titkos vágyam, hogy ezt az érzést még egyszer önmagámban is felerősítsem. Hogy ebből a várakozásból mi lett? Először is: végtelen szeretettel és kedvességgel fogadott mindenki, nemcsak kollégáim és a szellemi vezetők, de a legegyszerűbb emberek is. Például: ma kora reggel elmenterh valami kis emléket vásárolni és a boltot zárva találtam. De a redőnyön keresztül egy alkalmazott meglátott és a boltot azonnal kinyitotta. Ez egyetlen más országban nem történhetne meg, hogy egy tudóst, csak azért mert tudós és kultúrmunkás, ilyen szeretettel figyelembe részesítsék. Ez megint feltölti a lelkemben azt a feszítőerőt, amire szükségem van, ami néha bizony kicsit ellankad, ha olyan környezetben él az ember, ahol ezt nem érzi annyira, mint itthon. Ez az egyik fő eredménye az ittlétemnek.

— Professzor Űr közel másfél évtizedig állt a szedegi orvosvegytani intézet élén. Az egyetem professzora és rektora is volt. Itt-tartózkodása alatt most három napot Szegeden töltött. Részt vett a Magyar Tudományos Akadémia biológiai központjának ünnepélyes átadásán. Találkozott kutatókkal. fiatalokkal és idősebbekkel egyaránt. Régi kollegákkal, barátokkal is. Mi volt a

Bulla Elma, Fejes Teri, Gombaszögi Ella a 30-as évek hires színésznői is üdvözölték a Nobel-dij elnyerésekor a professzort, aki szívesen kalauzolta szép látogatóit a laboratórium számukra ismeretlen es izgalmas világában

(Liebman Béla Szeged)

Nagy Endre, a kitűnő konferanszié is gratulált Jó barátjának, a tudósnak

véleménye a magyar biokémiai kutatás e fontos létesítményéről?

— Óriási meglepetés volt részemre. Amikor én itt éltem, akkor a tudománynak nagyon szerény keretek között kellett mozognia, és nem sok támogatást, bíztatást kapott, amikor én az országot elhagytam. És most itt találom Szegeden a világ egyik legszebb kutatóintézetét, jól berendezett, gyönyörű nagy épületben és megtöltve nagyszámú lelkes fiatalokkal, akik nagy tudományszeretettől áthatva, életüket és vérüket adnák azért a kutatásért, amit terveznek. Ügy hogy ez nagyon mély benyomást tett rám és nagyon boldog vagyok, hogy ezt láthattam.

— Szegeden az orvostudományi egyetem díszdoktorává avatták. Professzor Űr nagyon meghatóan beszélt a díszdoktor-avató ünnepségen. Pedig ön nem egy világhírű egyetem díszdoktora...

— Igen, sok egyetem díszdoktora vagyok és a világ legnagyobb és legrégibb egyetemeinek is tagja lettem, de az a diploma, amit :az ember a saját egyetemétől kap a saját hazájában, az mindig kettősen értékes. Ezt a legnehezebb megszerezni. Egy régi magyar mondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Ügy látszik, én kivétel vagyok, vagy pedig itt , egészen más a világ. Mert a saját egyetemem, a saját hazám tisztelt meg azzal, hogy visszafogadtak ilyen hosszú távoliét után. Ez talán a legnagyobb megtiszteltetés !

— Professzor Űr nyilatkozataiban, írásaiban nagy szeretettel beszél az ifjúságról. Nem véletlen, hogy Szegeden is talált alkalmat arra, hogy találkozzon az ottani egyetemi hallgatókkal.

— Igen, az ifjúság az emberiség legfontosabb része. Mert ő alakítja a jövőt. És amilyen ma az ifjúság, olyan Tesz az emberiség jövője. Ettől az elvi elgondolástól eltekintve, a szívem is mindig az ifjúság közé húzott, és még ma sem tudok felnőtt emberek között egészen otthon lenni. Ott, ahol élek, van három unokám, ők hozzák az összes barátaikat, tehát még a magánéletemben is fiatalok között vagyok. Természetes, hogy mint rektor is szeretettel fordultam az ifjúsághoz és megpróbáltam az életüket feljavítani, bevinni az életükbe az emberi vonást. Addig — mielőtt én még rektor lettem — az egyetem nem vett tudomást arról, hogy ezek a fiatalok is emberek. Tanítottuk és tanítottuk őket, de nem gondoltunk arra, hogy emberi igényeik is vannak. Én ezeket próbáltam kielégíteni és bevinni a vidámságot, a művészetet az életükbe. Ez bizonyos mértékig sikerült is, de azután jött a nagy fasiszta áradat. és azt hiszem, az mindent eltörölt, amit én ott végeztem. Most az ifjúság meghívott a körébe, elmondták, hogy őket mi foglalkoztatja, bemutattak egy zeneszámot egy színdarabot, és

azután beszélgettünk. Kérdéseket tettek fel, amire válaszolnom kellett, és láttam, hogy mennyire élénken érdekli őket nemcsak a jelen, hanem a múltnak a művészeti és tudományos élete is. Ügy, hogy én igazán boldogan jöttem el Szegedről, látva, hogy az a mag, amit én elszórtam, ki is kelt.

— Professzor Űr nagy sikerű előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián legújabb kutatási eredményeiről. Arra kérem, vázolja röviden előadásának témáját.

— A részletekbe nem tudok belemenni, mert ábrák nélkül nagyon nehéz volna az egész kérdést kifejteni. De a lényege az, hogy ma az egész biológiát a molekulás teória uralja, az, hogy szervezetünk molekulákból van felépülve. Azoknak a játéka adja az életet, tehát ha a molekulákat megértjük, akkor megértjük az életet is, ami a biológia célja. Én soha nem tudtam elhinni, hogy az élet csupán a molekulák játéka legyen, mert a tudós számára a molekula egy nagy tehetetlen tömeg már. Én mindig biztos voltam abban, hogy sokkal kisebb, mozgékonyabb egységeknek kell szerepelniük, és ezek az elektronok. De arra eddig még senki sem gondolt, hogy az elektron el tudja hagyni az atomot, önmaga is képes reakciókat kiváltani, és vándorolni. Én már több mint 30 évvel ezelőtt felvetettem ezt a gondolatot, amit aztán az egész világon mindenki ellenzett és elvetett. De ez engem nem bántott, mert tudom azt, hogy minden komoly felfedezést el kell hogy vessenek, mert az olyan valami, ami ellentétben áll az elfogadott véleménnyel. Ez természetes. És, ma úgy vagyok, hogyha valami új dolgot publikálok és elvetik azt, vagy nagy ellenállásra találok, akkor nagyon örülök, mert érzem, hogy talán valami újat csináltam. Viszont, ha azonnal elfogadják, elszomorodom, mert azt gondolom, hogy most már öregszem és nem tudok már semmi újat mondani. Az elgondolás az elektronokról nem hagyott nyugodni és az utolsó időben megint visszatértem erre a témára. Ez ugyanis nemcsak filozófiai kérdés, hanem óriási praktikus jelentősége is van. Például az emberiségnek egyik legnagyobb átka még mindig a rák, ami borzasztóan sok szenvedést okoz. E problémának tényleges megoldása az elektronikus vonalon van, amit most már nemcsak, hogy be tudok bizonyítani, hanem ki is tudom jelölni a kutatás irányát, amely felé mennünk kell, hogy rövid időn belül megtaláljuk nemcsak a rák gyógyszerét, hanem azt az anyagot is, amivel meg is tudjuk előzni a rákot. Remélem, hogy munkám hozzá fog járulni az emberi nyomorúságnak és szenvedésnek a csökkentéséhez.

— Professzor Űr, milyennek látja általában a mai Magyarországot, hiszen amikor ön elment innen 27 esz-Rónay György, a kiváló költő, műfordító és esszéista 60 esztendős. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó költőként tartja őt számon az irodalomtörténet, az olvasó pedig olyan lírikusként, akiben a katolikus eszmeiségtől fűtött mély humanista igényesség él. Ismert, mint regény- és színműíró, és egyike a legjelentősebb eszszéíróknak, műfordítóknak is. Születése napján jó egészséget és további alkotókedvet kívánunk neki.

Rónay György

Ráta# Qy&WHárom szál rózsa az asztalomon: anyai őseim porából sarjadt, alvadtvér-színű szirmotokkal ragyogjatok, kakucsi rózsák, bölcsőhelyem virágai —

De hány bölcsőhelyünk van, míg a végsőben megpihenni térünk?

Vak szélfúvásban élünk: zsenge korunktól, hajlékony palánták,

kapaszkodunk érzékeny gyökerekkel, hogy a vihar el ne sodorjon,

s mégis, hányszor letép, hányszor vet máshová, hogy újra kezdődjék a sosem szűnő kísérlet: megfogódzkodni, élni s táplálkozni, akármiig mostoha, de mégis édes talajból, mert a miénk, és szűkösségében is éltet.

Én is, hányszor vetődtem messzi földre, Alpesek hólepte csúcsai alá, a húsén virágzó svájci tavaszba, hol esténkint barackfák szirma szállt a temető fölött, és kesernyés virágillat vegyült a messzi gleccserek szagával, s tenger partjára is, jeges szélben a balti Északon, ezüst halak közé, melyek a mólón tátogatva haldokoltak a részvétlen hullámmorajban, vagy máshová, szemközt a holland

szigetekkel, melyek mint veszteglő, sötét hajók, bukdosnak az atlanti áradatban, s délebbre is, egy fényes ősszel t

a feketés homokra, melyen túl a Liguri-tenger mozdulatlan páncélja domborult az alkonyaiban, s még lejjebb,

Ostiában is

néztem egy kora délután a sziklák közt a hullámok dühös csapkodását a mellvédről s néztem egy-egy hullámapálykor a szirtek kagylós, zöld moszathaját, amint szelíden újra elsimul,

s egy aranyhal vetődött rőtes villanással a magasba a vízirózsák közt s merült ismét a Medici-kút zöldeskék vizébe,

s megmozdultak a rhododendronok, mikor a tikkadt koranyári

estében megrebbent a levegő, s emlékszem Trianonra is, hol az eltűnt Sőtérre vártunk, ki egy ligetben ifjúsága emlékeit nyomozta, s Versailles-ra is, a terebélyes fák alatt ebéd után ejtőzve Balzacról s a stílusáról vitáztunk, és láttam a Rajnát is, a pusztuló szőlőket és a haltalan, olajfestékkel szennyezett vizen a Köln felé úszó hajókat, és etettem a kövér díszkacsákat a Türkenschanz-park elvirágzott,

vén hársfái alatt és néztem, ahogy szivárványpihés nyakukban keserves nyeldeklések közt mind lejjebb csúszik az egészben behabzsolt csokoládé, ez Pécsben volt, és ismerem a római fecskéket is, örvénylő vijjogásukat az Angyalvár felé csapódva

a Tiberis fölött, bár legjobban mégis talán Tasso vaspántos tölgyfáját szeretem —

De végül mégis mindenütt

megsajdult bennem valami, finom fájással, mégis élesen, így fájhatnak a hajszálgyökerek, amikor kezdik kitépni a fákat,

s a Hotel Alsace-ban, a Rue des Deux Gares-on egy éjszaka sebet álmodtam a szívem fölé (épp olyan alvadtvér-színűt, mint ti vagytok, kakucsi rózsák) és másnap hazajöttem — mert bárhol jártam, bárhol éltem, félszívvel mindig itthon éltem, '

szárszói dáliák, Párizs egén a szeptemberi holdban titeket láttalak, s titeket, rózsadombi rózsák, a sioni tavaszban, s ma már tudom, hogy Rilke sírján, Raronban az a három hervadó vörös rózsa ti voltatok, a ti előképetek volt, kakucsi rózsák —

mert legmélyebb bölcsőhelyem virágai, anyám halott mellén vöröslő

rózsák, ti végső vércsöppek, a síron át ti nőttok es. nyíltok tovább

s ütköztök ki néha a föld alól, álmaimban vagy sírokon, hogy emlékezzem rá, hová nyúlnak első gyökereim, ma már mekkora Semmin át!

Se ház, se kert, se kripta:

mindent elfújt a szél, de a gyökerek élnek s visszakötnek a születetten születés tápláló mélyföldjébe, oda, honnét a holtak termékeny porából egyyérű gyökerekkel nőttünk és virágzunk, kakucsi rózsák.

tendővel ezelőtt, még alig hevertük ki a második világháború pusztításait.

— Amit én itthon láttam, az meglepő, majdnem megdöbbentő. Amikor az országot elhagytam, különösen a fővárosban, romhalmazt hagytam el. És ma egy újjászületett, gyönyörű nagyvárosba jöttem vissza, amelyik, azt hiszem, talán Európa legszebb városa, vagy biztosan a legszebb városa, részben fekvésénél fogva, de főleg a nagy építőmunka következtében. ami itt folyik. Ami azonkívül még meghatott: az arcok, amiket látok. Amikor az országot elhagytam, az arcok gonddal terheltek,

nyomottak voltak, kétkedve ■ néztek a jövőbe. Ma az ar- “ cok kisimultak, és mindenki ■ bizakodva néz a jövőbe! A J nagy luxusnak nincsenek je- a lei, de az egyszerű, rendes, ■ tisztességes megélhetésnek a * biztonsága minden arcon lát- ■ szik. És talán ez volt a leg- | mélyebb benyomás, ami itt- ■ hon ért.

— Nagyon köszönöm az m interjút, Professzor Űr, hall- ■ gatóink, a külföldön élő ma- J gyarok, tisztelőinek széles ■ tábora nevében is. Kívánom, j hogy még sokáig jó egészség- ■ ben, sikeresen folytathassa ■ munkáját a tudomány és az l emberiség javára. ■

Keszthelyi Gabriella -6