Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-11-10 / 23. szám
Magyarságtudat és angangetr Beszélgetés Bárczi Géza akadémikussal Munkatársunk beszélgetett Bárczi Géza akadémikussal, a védnökség elnökével, az anyanyelv megőrzésének néhány problémájáról. Miért lényeges a magyarságtudat és az anyanyelv megőrzésének összekapcsolása? Magyarságtudat a magyar nyelv ismerete nélkül sem mély, sem tartós nem lehet. Mindezek a szálak, melyek az egyes embert az egész magyarságba bekapcsolják, a közös múlt, a közös emlékek, a közös kultúra, szorosan összefüggnek a nyelvvel. Magyar nyelven szólal meg a magyar irodalom, a magyar dal. a magyar néphagyomány. De ez a nyelv nemcsak a leghathatósabb közvetítője a magyar gondolatvilágnak, a magyar életnek, hanem önmaga is, a maga sajátos színeivel, ízeivel a legjellegzetesebb alkotás, amit az egész magyar nép valaha teremtett. Visszatükröződik benne a magyar nép sok ezer éves múltja, azok a gazdasági és társadalmi változások, melyeken átment, művelődésének hiánytalan fejlődésvonala. E nyelv hű kifejezője a sajátos magyar gondolkodásmódnak, szemléletnek. Magyar nyelvismeret nélkül a magyarságtudat csak felületes, múlékony valami, amely sokszor csak az elődöknek olykor meg sem értett elbeszéléseiből táplálkozik, vagy éppen egy turistaút emlékeinek a szintjén marad. Miért került az anyanyelvi konferencián az érdeklődés középpontjába a kétnyelvűség, mint adottság és lehetőség? Hogy ez szóba került, az nagyon természetes, mert ez valóban adottság, oly kényszerítő tény. amellyel számolnunk kell. A más nyelvi közösségbe kerülő idegennek, ha boldogulni akar, föltétlenül el kell sajátítania, mégpedig mennél tökéletesebben új hazája nyelvét, leszármazottai pedig természetesen illeszkednek bele környezetükbe, amelybe beleszülettek, s amely nyelvhasználatukat irányítja és meghatározza. Ugyanakkor azonban érthető, ha nemcsak a kivándorlott. hanem gyermekei sem akarnak elszakadni teljesen attól a néptől, amelyből sarjadtak, és annak kultúrájától, tehát érdeklődnek őseik nyelve iránt. Ez a vágy kétségtelenül magasabb szellemi és érzelmi világra vall. A kétnyelvűség megvalósulása a második-harmadik nemzedék számára is viszonylag könnyű, ha a családban beszélnek magyarul; akkor ugyanis ez a nyelvtudás különösebb erőfeszítés nélkül gyakorlatilag is értékes fokra fejlődhetik. Azt azonban természetesnek kell tartanunk, hogy ez esetben az első nyelv a szó szoros értelmében nem az anyanyelv, hanem az iskola, a környezet, a társadalom nyelve lesz, ezt tudják legalaposabban, ezt beszélik és írják a legsimábban. Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy magyarul is eléggé magas szinten ne értsenek és ne beszéljenek; ezáltal az óhazabeliekkel és kultúrájukkal a kapcsolatot fenn tudják tartami. Az csak kivételes adottság, ha valaki mind a két nyelvet egyformán tökéletesen bírja. Ezt általános kívánalomnak, vagy éppen követelménynek fölállítani nem lehet a második-harmadik nemzedék számára. De jól tudott második nyelvként elsajátíthatja a magyart minden idegenbe szakadt magyar származású ember, aki új hazájának jó polgára, de a régit is szívébe zárta. Az ilyen kétnyelvűség nagyon is lehetséges és kívánatos, mert igen értékes szellemi poggyász, hiszen általa két világra, két kultúrára nyílik kapu. A konferencia bebizonyította, hogy a hazai szakemberek munkájának és a diaszpóra magyarságának közös összehangolt tevékenysége a helyes út. Hogyan lehetne a továbbiakban jobban kibontakoztatni ezt a tevékenységet? A konferenciát is elsősorban ez a kérdés foglalkoztatta, ezen a téren merült fel a legtöbb életrevaló, gyakórlati ötlet. Kétségtelen, hogy elsősorban sűríteni kellene a közvetlen, személyes kapcsolatokat, az érintkezés lehetőségeit, alkalmait a külföldön tevékenyen munkálkodó honfitársaink és az itthoni szakemberek között. Gyakran kellene meglátogatniuk a magyarság érdekében külföldön munkálkodó intézményeket magyar szakembereknek a magyar tánc, a magyar dal, a magyar néprajz és hagyományok avatott ismerőinek és elsősorban olyan pedagógusoknak, akik specializálódtak a nem magyar ajkú felnőttek és gyerekek magyar tanításában. Külföldön a magyar egyesületek és egyéb intézmények rendezésében tartott magyar nyelvi tanfolyamokat. iskolákat többnyire igen lelkes, buzgó önkéntesek vezetik, akik között azonban sok a nem szakképzett pedagógus. Az oktatókat kellene segíteniük tanáccsal, mintaórák tartásával, tantervek kidolgozásával, a helyszínen. így az oktatást eredményesebb útra terelniük. Ezt pedig innen távolból, a helyi viszonyok ismerete nélkül nem lehet hathatósan megvalósítani, itt szükség van személyes érintkezésre, a helyi tapasztalatok felhasználására. Természetesen a tankönyvek sorozatát is ki kell bővíteni, létrehozva különféle segédkönyveket, irodalmi, történelmi, magyarságismereti olvasmányokkal. Föltétlenül szükség van a tankönyvek használatában eligazító, az oktatóknak szánt vezérfonalra. De a közvetlen személyi kapcsolatokat nem pótolhatják a legjobb tankönyvek sem; a kettő csak együtt érvényesülhet. Természetesen gondoskodni kell arról is, hogy a magyar egyesületek, iskolák, könyvtárak számára a magyar könyvek beszerzését lehetővé tegyük. Másrészt szaporítani kell az alkalmakat és növelni a lehetőségeket, hogy külföldi honfitársaink, főleg a fiatalok eljöjjenek hozzánk, mert országunkkal nem vallunk szégyent, a magunk megismertetésének és a nyelv elsajátításának ez a legbiztosabb és leghatékonyabb módja. Elsősorban én is a jól bevált nyári táborozásokra, a rokonlátogatásokra, nyári és téli egyetemekre, túristautakra gondolok. Röviden, az - összehangolt együttműködés leghathatósabb eszköze a személyes kapcsolatok elmélyítése és szaporítása: felkeresni önzetlenül működő honfitársainkat külföldön és idehívni a fiatalokat hozzánk minél nagyobb számmal A különféle országokból érkező szakemberek egymás után hangsúlyozták azt. hogy emelni kell a diaszpóra saját mozgalmi erőfeszítésének szintjét, fokozni áldozatkészségét. Nyomatékkai húzták alá. hogy vállalniuk kell az esetleges támadásokkal szemben a közös erőfeszítések helyességét. Mi a véleménye erről az állásfoglalásról? Föltétlenül egyetértek vele. A külföldi magyarság megtartásának kérdése semmiképpen sem oldható meg a magyarságnak akarata, beleegyezése, feladatvállalása nélkül. Egyoldalú megoldás lehetetlen. Ahogyan szükség van az anyaország segítségére, tehervállalására, éppúgy szükséges, hogy maguk a világban szétszórt magyarok is fölismerjék a magyarsághoz tartozás szellemi és erkölcsi értékeit, és erőteljesen küzdeni tudjanak ezeknek az értékeknek a megtartásáért vagy visszaszerzéséért, A támadásokat pedig állni kell és vissza kell verni. Minden helyes emberi törekvés ki van téve annak, hogy találkozzék rosszindulatú gáncsoskodással. Azokat, akik odakinn önzetlenül dolgoznak magyarságuk fenntartásáért, mindig érhetik támadások azok részéről, akik képtelenek valami hasznosat tenni ezért a magyarságért, csupán visszavonást szítanak a külföldi magyarságban, igyekeznek megbontani egységét és így, akarva, nem akarva, a magyarságtudat lejáratásán és lassú pusztulásán munkálkodnak. Az ilyen támadásokat el kell viselni, és bízni kell abban, hogy a jószándékú, de esetleg megtévesztett magyarok is egyre határozottabban fölismerik, hol kapnak igazi megértést és segítséget. Megértik, hogy mi azt keressük, ami összekapcsol bennünket: a közös származás, a közös nyelv, a közös kultúra, a munkálkodás együttes erővel a magyar értékek fejlesztéséért, gazdagításáért. De mindez elválaszthatatlan egység: a közös származás, a közös nyelv önmagában kevés, de az alapot adja, hogy együtt megtaláljuk mindazt az értéket, amelyet megőrizni, gazdagítani érdemes. Ehhez adjuk mi a segítségünket és kérjük az ő buzgó, magasszintű közreműködésüket. JUBILEUMI ÉREM Hírt adtunk már arról, hogy a Nemzeti Színház páratlan jubileummal büszkélkedhet: 300-szor vitte színre Madách: Mózes című drámáját, Keresztury Dezső felújításában. A mű átdolgozója ebből az alkalomból emlékérmet készíttetett, amelyet Marton Endrének, a Nemzeti Színház igazgatójának és az előadás rendezőjének, Sinkovits Imrének, a darab címszereplőjének és Varga Mátyásnak, az előadás díszlettervezőjének nyújtott át. A plakett Borsos Miklós szobrászművész alkotása. A Mózes felújításának többi közreműködője Gink Károly Madách sztregovai szilfájáról készített fényképét kapta Keresztury Dezsőtől a 300. előadás emlékére. Kép: a jubileumi érem. ft' Ai\ A londoni Albert és Victoria Múzeumot nem hagyhatja ki senki, aki a világ és az angol nép művészeti kincseire kíváncsi. Fárasztó gyönyörűség bolyongani a termeken át. Már megígértem magamnak a jól megszolgált pihenést a napsütötte kert egy vidám padján, a komor és óriási Buddhaszobor lábánál, amikor egy vitrin kecses üvegszobrai megállítottak. Egy remek-szép alkotást bámultam percekig, a művész személyére később lettem kíváncsi: „Komáromy”, olvastam a már ismert nevet a kis tájékoztatón. örültem a felfedezésnek, amelyet nemsokára követett az évek óta várt személyes találkozás. Amikor megérkeztünk a croydoni házhoz és elém jött az üvegszobrász, Komáromy István, úgy szorítottunk kezet, mintha évtizedek óta lennénk barátok. A kedves háziasszony, az otthon meghitt légköre, a verandán túl a dús kert, az elröppenni kész üvegfigurák mozgalmassága körös-körül, az átszellemült — valamiképpen Bartókra emlékeztető — művész vonzó alakja, ideges, rebbenő keze, amint zenei ütemet ad minden elhangzó mondatnak: íme a beszélgetés hangulati kerete. A művész munkában A múltról, a magasba ívelő pályáról viszonylag kevés szó esett. (Magyar származású, noha Düsseldorfban született 1910-ben. Iparművészetet tanult, fiatalkori alkotásai megtalálhatók a Budapesti Iparművészeti Múzeumban. Korán vándorbotot vett a kezébe. Aztán aranyérem Liverpoolban, kiállítások, kitüntetések; a világ nagy múzeumaiban a szobrai; művek sora Pickington híres üvegmúzeumában; a királynőnek készült allegorikus üvegszobor nagy sikere és már a mánál Vagyunk.) — Amikor évekkel ezelőtt Pesten jártam, mondja az üvegszobrász, és elvetődtem az Iparművészeti Múzeumba, láttam ott néhány ifjúkori dolgomat. Ami ott van, az én művem és mégsem az enyém: egy fiatalember készítette évtizedekkel ezelőtt, aki én voltam. Az élettapasztalatok azonban, amelyeket azóta szereztem, az igazi kézjegyem hiányzik róluk. Szeretném, ha kicserélhetném néhány mai szobrommal. Ez nem hiúsági kérdés, a hazai múzeum látogatóinak a legjobbat kell megmutatni, amit a művész adni tud. Az ember ezzel tartozik hazájának, művészetének és önmagának is. A ma alkotásai, amelyek a polcokon sorakoznak, egy szenvedélyes művész üvegbe álmodott, kiérlelt vallomásai a mozdulatról, amelynek lendülete az égbe emel. Már régen tudom, hogy a sok ezer éves művészet legszebb alkotásai azok, amelyek láttán vagy hallatára az ember elfelejti az anyagot, amelyből készült, a technikát, amely által álomból valósággá formálta a művész. — Sokszor tizenhat órát kell egyegy munkánál a több száz fokon olvadó üveget vigyázni — magyarázza —, kényeszeríteni, hogy engedelmeskedjen. Van, amikor az anyag megérzi a lankadó figyelmet és fellázad, elreped. Nehéz küzdelem ez, mindent oda kell adni. Én romló szememmel fizettem meg érte. Játszani csak halálos komolyan lehet. Egy perc pihenő. A lakás és a kert közt kis üvegház van; hatalmas cserepekben, csodálatos magyar paprika és paradicsom-bokrok, uborka nő. Gyönyörű, dús szőlőfürtök indáznak az üvegház törékeny oszlopain: hetvenkét óriási szőlőfürt várja a szüretet. A házigazda már a kis „ültetvény” talajösszetételéről mesél. Évekig kísérletezett, míg minden növény hazai színekkel, jó otthoni ízekkel fizetett a gazda szorgalmáért, hozzáértéséért. Hiába, játszani tudni kell. Egy nagybeteg asszony utolsó heteit megkönnyíteni akarván, férje felkereste a szobrászt. Elmondotta; hogy felesége „üveg-ringlispil”-ről álmodott és megkérdezte, elvállalná-e a munkát. A furcsa kérés, először meghökkentette a szobrászt, nem akart kötélnek állni, de izgatta is a játék, a feladat. Éjjel-nappal kísérletezett, próbálkozott, míg végre sikerült. Az asszony boldog volt, a kis szoborcsoport siklott-forgott. A halálos vész is elmúlt, a beteg meggyógyult. Legenda? A művész hite? A kis szobrok csodája? Olyan jó hinni abban, hogy a világ felderül, az alvilág meghátrál, az ember megszelídül, a halál viszavonul a művek által. Csak az kell, hogy a művész nagyon szeresse az életet, az embert, tudjon játszani, megfeledkezve a múló évekről, a szomorúságról és a homályról, amely a szemekre borul. Minden a hőfoktól függ. A pillanattól, amikor felizzik az üveg, a munka, a játék, amelytől úgy dermed szoborrá a mozdulat, hogy utána kapsz, mert elröppen. Szántó Miklós Két Komáromy-mű 3
