Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-02-03 / 3. szám
t.p.j, r. .'JS '■ Mezőtúr új áruházat kapott Magyar kereskedelmi Újabban a magyar sajtó és a közvélemény sokat bírálja a kereskedelmet. Mintha a dolgok nem mennének rendben. A híres pesti politikai kabaréknak is állandó témája a kereskedelem: ez a baj, meg az a baj. Udvariatlan volt a kiszolgáló, nem lehetett kapni nagyméretű halványlila kardigánt, le volt törve a bögre füle. Nos, ilyen az emberi természet: a jót szó nélkül elkönyveli, a hibásat, a gyengét annál hangosabban ostorozza. A pesti ember meg különösen igényes, minél gyorsabb valamilyen területen a fejlődés, annál rohamosabb tempót szeretne. Márpedig a magyar kereskedelem fejlődése az utóbbi 4—5 évben rendkívül gyors volt. Ha valaki utoljára az ötvenes években látta a pestbudai körutakat, a belvárost, Óbudát, Kelenföldet, vagy a szegedi, miskolci, győri, pécsi főutcákat — ma rájuk sem ismerne. Fényesek, gazdagok, szépek lettek az üzletek, s nemcsak külsejük változott meg, de lényegük is. A jelenlegi és néhány évvel ezelőtti árukínálat között óriási a különbség. A sok szám unalmas, néhányat mégis kénytelenek vagyunk ismertetni, hogy vázlatosan és hozzávetőlegesen is, de érzékeltessük az előrehaladást. A kereskedelem legfőbb feladata, mint a világon mindenütt, nálunk is az, hogy eladjon. A nemzetközi összehasonlító statisztikák egy-egy ország kereskedelmének fejlettségét azon szokták mérni, hogy mennyi árut ad el, vagyis mekkora forgalmat bonyolít le. A magyar kereskedelmi áruforgalom értéke az 1950-es évek közepén évente 50—60 milliárd forint körül volt. 1968- ban, a jelenlegi gazdaságirányítási rendszer, vagyis a reform első évében a forgalom 112 milliárdra emelkedett. A következő években 122, 140 és 152 milliárdot ért el, 1972-ben 168 milliárd volt, erre az évre pedig további 10 százalékos növekedést terveznek. A növekedés tehát az ötvenes évekhez viszonyítva jóval több mint háromszoros. A kereskedelem hazánkban az egyik leggyorsabban növekvő ágazat lett és nem véletlenül, de szükségszerűen. Mert rohamosan nőtt az életszínvonal és vele a fogyasztás. És a fogyasztás terén nagyon sok a pótolni valónk. A háború előtti tőkés Magyarország fogyasztása alacsony színvonalú volt, és ez az alacsony szint lényegében az ötvenes évekig megmaradt. Az utóbbi néhány évben, különösen 68 óta azonban a fogyasztás olyan rohamos tempóban növekedett, hogy az ipari termeléssel együtt a fogyasztás szempontjából is a közepesen fejlett európai országok közé kerültünk. Még nem versenyezhetünk a miénknél jóval gazdagabb országokkal, fogyasztói társadalmat sem kívánunk létrehozni, és egyáltalában: nem tartjuk életcélnak a mind több fogyasztást, de az mindenképpen cél, hogy a magyar kereskedelem hiánytalanul ki tudja elégíteni a vásárlók egyre növekvő jogos igényeit. íme, ismét néhány szám, ez alkalommal arról, hogy miképpen növekedett a lakosság fogyasztása néhány fontos termékből. 1965-ben 20 ezer olaj kályhát adtak el az üzletek 1972-ben már félmilliót. 1965-ben 142 ezer rádiót vásárolt a magyar lakosság. 1972-ben 440 ezret. Magnetofonból 1965-ben alig hatezer fogyott el, tavaly már 80 ezer. Ma kereken háromszor annyi baromfit adnak el az üzletek, mint 65-ben. A húsfogyasztás 1972-ben érte el az egy főre jutó évi 60 kilót, ami már megfelel az európai átlagszínvonalnak. Jelenleg minden 100 családból 65-nek van televíziója, 45-nek hűtőszekrénye és 71- nek mosógépe. Rádióból 130 darab jut 100 családra. Mindez még nem világszínvonal, de ahhoz képest, hogy hol tartottunk akár csak 5—6 évvel ezelőtt is — jogosan büszkélkedhetünk a fogvasztás színvonalának emelkedésével. Fokról fokra küzdjük le az örökölt elmaradást és egyre gyorsabb ütemben zárkózunk föl az előttünk járó, gazdagabb országokhoz. Sokan, külföldről hazánkban járva, különösen, ha korábban is voltak Magyarországon, valósággal meglepődnek az üzletek áruválasztékán. Magyar kereskedelmi csodáról beszélnek. Ámulva fedezik föl, hogy itt mindent lehet kapni az olasz pulóvertől a japán kazettás magnóig, az orosz vodkától a francia pezsgőig, a délvidéki ananásztól a szabolcsi almáig, hogv tíz ország cipői, nyolc ország kötöttárui, öt ország rádiói között lehet válogatni, hogy a francia partom éppúgy kapható, mint a magvar vagy a lengyel, hogv több mint 20 féle pörköltkávé, több mint 30 féle szintetikus mosószer kapható, hogv a rendkívül gazdag választékú hazai hűtőszekrények pontosan olyan jók, mint a kedvelt nyugati márkák, hogy a magyar gyapjú is Woolmark, a férfi ing Permanent Press, a benzinkút felirat Shell és Agip, hogy van Coca Cola, Traubisoda és mellette a híres magyar gyümölcslevek gazdag választéka, hogy az automata mosógép NDK gyártmányú, a zsebrádió szovjet, a magnó lengyel, a testhintőpor indiai, a színes tévé magyar és szovjet... De miért kell ezen csodálkozni? Miért csoda ez? Egyszerűen arról van szó, hogy a magyar fogyasztási cikk ipar az elmúlt években gyorsan fejlődött, az embereknek lényegesen több a pénzük, mint azelőtt, így hát többet vásárolnak, mert többet tudnak vásárolni. Néhány év óta — szemben a korábbi gyakorlattal —, a külföldi áruk szabadon áradhatnak a magyar üzletekbe. Jelenleg az áruk körülbelül 20 százaléka külföldi: szocialista országokból, a fejlődő országokból és a nyugat-európai tőkés országokból érkeznek. Ez a 20 százalékos arány már megközelíti a mienknél fejlettebb kereskedelmű országokban kialakult arányokat. Nincs tehát szó csodáról. Egy jól átgondolt életszínvonal- és fogyasztás-politikáról van szó, amit a magyar nép az elmúlt néhány évben megszokott és helyeselt. Szoktuk mondani — és ez igaz —, hogy minél magasabb egy nép életszínvonala és ezzel párhuzamosan: minél fejlettebb egy ország kereskedelme, a lakosság, az összes kiadásán belül, egyre kevesebbet költ a mindennapi létfentartására, tehát élelmiszerekre, és egyre többet áldoz ruházati és más iparcikkekre, valamint a szolgáltatásokra. A háború előtti Magyarországon a családi kiadások zömét az élelmiszerek tették ki. Sokáig így maradt ez a felszabadulás után is. Csak 1963— 1969-ben jutottunk el odáig, hogy az élelmiszerek és az iparcikkek forgalma nagyjából egyenlővé vált. 1972-ben viszont az üzletekben elköltött pénzünknek már 52—54 százalékát fordítottuk iparcikkekre és csak a megmaradt kisebb részt élelmiszerekre. Ez már igazi, valódi, nagyszerű eredmény. De önelégültségre mégsincs okunk. Felmérések igazolják, hogy a magyar lakosság szívesen venne még több ruhát, cipőt, tartós fogyasztási cikket, ha azokat az üzletekben kényelmesebben, kultúráltabban vásárolhatná meg. Mert miközben az áruválaszték örvendetesen növekedett, a fogyasztás emelkedett, ezzel a fejlődéssel nem tartott lépést a magyar üzlethálózat gyarapodása. Kevés az üzlet. És a kevés üzletben gyakran nagy a zsúfoltság. És elsősorban ez a közvélemény, a sajtó, a kabaré állandóan visszatérő témája. Nem vonatkozik ez a vidékre. A községekben és a vidéki városokban olyan ütemű volt az üzletek létesítése, hogy ezzel több évtizedes elmaradást sikerült pótolni. Budapesten az ország egyetlen európai rangú kereskedelmi központjában viszont a forgalom növekedésével párhuzamosan nem épült elég új üzlet. A budapesti üzlethálózat gyökeres és szembetűnő átépítése és kibővítése azonban már megkezdődött. Az idén kezdik építeni a főváros első nagy vásárló központját. A legelsőt Lágymányoson, a pest-budai nagykörút déli szakaszánál, ahol két új hatalmas lakónegyed épült az elmúlt években és ahová a balatoni és a bécsi autósztrádák futnak be. A következő nagy bevásárló központ létesítésének a helye Óbuda. Itt a régi épületeket lebontották, és felépítették, illetve még építik Budapest legkorszerűbb, legeg Kisköre (apró falu volt) most épülő lakónegyedében ABC-áruházat építettek. Jelenleg a Tisza n. építésén dolgozók igényeit elégíti ki, az erőmű elkészülte után pedig a lakónegyed vásárlóközpontja lesz (MTI felv.) csoda? impozánsabb új lakónegyedét. Végül hatalmas bevásárló központ épül az őrs vezér téren (a Népstadion mögött, a Kerepesi úton), ahol a metró végállomása van, és ahol Budapest új közigazgatási és lakónegyedét építik föl a következő néhány év során. Mindezek mellett' 15 supermarket és hipermarket létesül a fővárosban, valamennyi a metró különböző állomásainál. Közülük az elsők Budapest újonnan kialakított világvárosi csomópontjainál: a Baross téren, a Batthyányi téren, a Déli pályaudvarnál. A leglenyűgözőbb terv a budapesti belvárosi üzletnegyed teljes újjáépítése. A Váci utca, a Petőfi Sándor utca és a környező mellékutcák kisebb, régi épületeit már lebontották. Helyükbe korszerű üzletházak, áruházak épülnek, amelyeket fedett passzázsokkal és emeleti átjárókkal kötnek össze. Az ország történetének ezek a legnagyobb kereskedelmi beruházásai A magyar építőművészet egyik büszkesége Salgótarján megújult vá rosközpontja. Az új centrumban Impozáns üzletházat is építettek néhány éven belül számottevően javítják a vásárlási körülményeket. Addig is érvényes a pesti ember igazán pesties tartása: a jót tudomásul veszi, a gyengét hangosan ostorozza. Mert igaz, hogy akár kereskedelmi csodáról is beszélhetünk Magyarországon, a mérce még sem lehet csak a múlt. Elsősorban a jövő felé kell nézni. És mert nagyon gyors a fejlődés, azért szeretnénk még gyorsabban előre haladni. Az eddigiek alapján ez egyáltalán nem csoda. Buzási János /»A/WWWWWWWSAA/VA/WWWWW\AAA^W ^üMäkäpW i A magyar kulturális élet egyik friss ese- 1 _/~L ménye, amely körül tanácskozások és | sajtóviták zajlanak most: a Művelődéspolitikai i Munkaközösség állásfoglalása a művészeti és 1irodalmi kritikáról. A Munkaközösség — pdrt! fórum. Állásfoglalása ezért nem szakmai részéletkérdéseket tárgyal, hanem a magyar kriti- 1 kai élet általános — elméleti — kérdéseit. , (A szakmai részletkérdések tisztázása épp ) azoknak a tanácskozásoknak és sajtóvitáknak [a dolga, amelyek az állásfoglalás körül gyű, rűznek.) Bevezetésében elismeréssel szól az állásfog[ lalás arról az útról, amelyet a marxista ) kritika a tizenegy évvel ezelőtti hasonló do> kumentum közzététele óta — a szocialista iro[ dalom és művészet izmosodásával párhuzamo- i san — megtett. A marxista kritika ez idő alatt > sokat fejlődött tudományos színvonalában is, 'igényességében is, érzékenységében is, vég(képp kigyógyulva azokból a gyerekbetegségei> bői, amelyek egy leegyszerűsítő irodalompoli'.tika szolgálatában az ötvenes évek idején jel- 1 lemezték. Az állásfoglalás ezután ismerteti a > kritikában uralkodó, legfontosabbnak ítélt J módszertani vagy ízlésirányzatokat; bírálóan , említ a marxizmustól elütő néhány kritikai i jelenséget; végül pedig gyakorlati javaslatokat [tesz: a nagyközönségnek szóló — vagyis a i tudományoskodó zsargontól mentes — kritikai > közlésmód erősítésére például, vagy arra, ho[ gyan segítsék állandó foglalkoztatással a mar,káns kritikusi személyiségek kiemelkedését, Hlletve a kritikusi utánpótlás felnevelését a | művészeti és irodalmi műhelyek. Ez az ismertetés, bevallom, túlságosan váz' latos. Egyetlen kérdéssel ezért részletesebben jfoglalkozom, így talán sikerül érzékeltetnem ) az állásfoglalás lényegét, azt a szellemet, ' amely a hazai művelődésirányító tevékenységet áthatja. Mi ez az egyetlen kérdés? t Természetesen az, amelyik a magyar kulturá* lis élet eszmei irányultságára, a művészeti és ) irodalmi alkotások gondolati tartalmára, vagy ) — divatos szóval — üzenetére vonatkozik. ! Az állásfoglalás megfogalmazói nem csinálnak ) titkot abból, hogy — a magyar társadalom fej»lődésirányának megfelelően — szocialista f irányultságú alkotásokat várnak, szocialista ) gondolatiságot, szocialista üzenetet. De éppen > ezért számolnak a realitással: a magyar kulturális élet eszmei sokszínűségével. Azzal, hogy a szocialita alkotók mellett jelen vannak a kulturális életben humanista polgári vagy vallásos — egyszóval: nem marxista világnézetű — alkotók is. Számolnak ezzel, sőt ezt tartják természetesnek. A müvelődésirányítást szövetségkereső türelem jellemzi, a gondolkodás és az alkotás szabadságának tisztelete. Ez a magatartás lehetőleg kerüli az adminisztratív kényszert, de nagyon is összefér vele a szövetségesi vita, a segítő szándékú bírálat, az elvi határozottság. Ezért hangsúlyozza az állásfoglalás — és ez talán legfontosabb mondanivalója is —, hogy az alkotó tevékenység eszmei sokféleségére a kritikai tevékenység eszmei egységével kell válaszolni. Amennyire természetes a sokféleség ott, annyira természetes az egység itt ; a magyar szocialista kultúra elemi érdeke, hogy a kritikában — az állásfoglalás szóhasználata szerint — „a marxizmus hegemóniája" érvényesüljön. A művelődésirányítás tehát katalizátor szerepet szánt a kritikának. Segítségül hívja ahhoz, hogy az egészséges kiválasztódás fölerősödjék, hogy minden érték felszínre kerüljön, hogy minden jó szándék és megvalósulás visszhangot kapjon, hogy minden szocialista vagy szocializmushoz közelítő alkotás a maga fénye szerint ragyogjon fel. És nevezze nevén a „szakma” is, a nagyközönség is az álértéket, a tisztátalan szándékot, a szocializmus érdekeivel összeférhetetlen alkotást. Kettősen egységes szerep ez: segítő-szelektáló szerep. Hiszen a segítésben is van valami szelektív elem, s a szelektálásban is van valami segítő elem. A szocialista irodalom és művészet önérdeke éppúgy megköveteli a bíráló segítést, mint ahogy a szocializmus érdeke megköveteli a nem szocialista (ám nem is szocialistaellenes) erők magunkévá honosítását. A marxista kritika tehát nemcsak az elutasításra, hanem a befogadásra is kész; tudományoskodó megfogalmazással szólva: azért és úgy szelektál, hogy — közérdekből, s az érték és a tehetség tisztelete jegyében — szüntelenül integrálhasson is. A tanácskozások és sajtóviták erről folynak most: ki hogyan látja teljesíthetni ezt az általam kissé bonyolultan ismertetett, de a valóságban még bonyolultabb feladatot. Amely nem vadonatúj persze. De amelyre megújult nekigyűrkőzéssel készül most. az állásfoglalás nyomán, a magyar kritikai élet. Faragó Vilmos 7
