Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-08-04 / 16. szám

Httészé helyett

Minden szerzőt öröm tölt el, ha nyomtatásban látja viszont sokszor javított, formált, átdolgozott kéziratát. Ilyesféle örömet éreztek a 16—20 éveseknek szánt magyar tankönyv írói is: Kigyóssy Edit, Prileszky Csilla, Uhrman György és jómagam. A zöld könyv elkészülte azonban nem a munka befejezése, hanem csak egyik állomása: egyrészt még rajta áll a „Kézirat” megjelölés, amelyet majd a II. anyanyelvi konferencia résztvevőinek tanácskozása, megbeszélései, vitái után hagyhatunk el a kötetről, másrészt hiányoznak a kért mellékletek, filmek, lemezek, hangszalagok, a munkafüzet és a tanári segédkönyv. Mégis jelentős ez az állomás, mert kézbe vehetjük a tankönyvet, kipróbálhatjuk, javíthatjuk, hogy a végleges forma még célszerűbb, még használhatóbb legyen.

Nem volt könnyű a könyv elkészítése, hiszen a magyar nyelv tanításának nincsenek évszázados hagyományai, sokszor kipróbált módszerei; az pedig, hogy a magyar anyanyelvet formáljuk, fejlesszük idegen nyelvi környezetben, egészen új, de vonzó, izgalmas

Ginter Károly (Novotta Róbert felvétele)

feladat volt, amelynek megoldását kötelességünknek, szívügyünknek éreztük. Dr. Szende Aladárnak, Maróti Gyulának és a szerkesztőnek az észak-amerikai kontinensen tett látogatása nagy segítséget jelentett, de feltárta előttünk az Amerikában élő magyarok anyanyelvi fejlődésének nem egy nehézségét is. Ezeknek a nehézségeknek egyikemásika csak fokozódik, amikor a mi korosztályunk kérdéseit vizsgáljuk: például rendszeres, mindennapos iskolájukban a gyermekek sok éven át idegen nyelven tanulták azt, amit majd a kiválasztott életpályájukhoz tudniuk kell. Magyarul nem is tudnak szakszerű módon beszélni tanulmányaikról, ismereteikről, anyanyelvűk a családi élet keretei közé szorul vissza, nem fejlődik a nagy társadalom nyelvével együtt, holott mozgási körük már egyre gyakrabban túllép a család keretein. Természetesen nem lehet célunk az, hogy a gyermekeket a magyar nyelv elszigetelje annak az országnak lakóitól, amelyben élnek, de azt szeretnénk, hogy magyar édesanyjuk-édesapjuk nyelve a családi kereteket a magyar élet és kultúra irányába bővítse, ablakot nyisson erre a szellemi értékekben oly gazdag örökségre.

Hogyan kívánjuk elérni ezt a célt? Először is úgy, hogy tökéletesítjük magát a nyelvismeretet, építve bizonyos, a családi tűzhelytől hozott nyelvi készségekre. Ezért is nem írtunk a könyvbe megtanulásra szánt szabályokat, hanem néhány példával mutattuk be nyelvi rendszerünk egy-egy részét. Nem is tudtuk volna milyen nyelven megfogalmazni a szabályt, hiszen honfitársaink, akiknek segíteni szeretnénk, sok-sok különféle nyelvű országban élnek. Ahogy a kisgyermek a felnőttek beszédéből képes soha meg nem fogalmazott szabályokat megállapítani, és végtelen sok olyan hibátlan mondatot alkotni, amelyet a felnőttektől azelőtt soha nem hallott, úgy lesz képes a tanuló a könyv példáiból és tanára segítségével a saját szókincséből szerkesztett más mondatokból megalkotni a „szabályt”, kialakítani a magyar beszédkészséget. Gondoltunk azokra is, akiknek nyelvi készségei talán csak addig terjednek, hogy a magyar beszédet felismerik más nyelvű szövegek között: táblázatok mutatják be, foglalják össze számukra ragozási rendszerünket.

Minden lecke végén talál a tanuló néhány gyakorlatot, amelynek közös, a tanárral együtt történő megoldása segít a nyelvi szerkezetek megszilárdításában. A teljes nyelvi biztonság megszerzéséhez a gyakorlatok száma kevés; a munkafüzet hozza majd a többit. Az aktív íráskészség, a helyesírás kevésbé fontos helyet kapott a könyvben: néhol egy-egy „így írjuk helyesen” hívja fel a tanulót arra, hogy az adott nyelvi forma írása különös figyelmet igényel. Az írástanítás nem szerves része a tankönyvnek, hiszen ezt az ismeretet már a kisebbeknek írt könyvek használata során elsajátították a fiatalok.

A kisebbek könyveire való utalás előhozza a kérdést: milyen kapcsolat van a Tarka lepke, a Magyar szavak világa és könyvünk között? Olyan szoros kapcsolat nincsen ugyan, hogy vissza-visszautalnánk az egyikre vagy a másikra, de például a szavak csoportosítása közben számítottunk arra, hogy dr. Szende Aladár kitűnő munkája segítségével a gyermekek már biztosan eligazodnak a szófajok között, és a szócsoportok ilyen összeállítása erősíti, felszínen tartja a régebben elsajátított szófaji ismereteket. A témákban, a nyelv bemutatásában is kapcsolódik egymáshoz a két könyv, hiszen ugyanazt a magyar anyanyelvet kívánja fejleszteni mind a kettő. Ügyeltünk azonban arra, hogy a kapcsolat ne legyen annyira szoros, hogy a Magyar szavak világa feltétlenül szükséges előtanulmánnyá váljék a „nagyok” könyvének használatához. Ebből viszont az következett, hogy nyelvünk rendszerét az alapoktól kezdve a majdnem felnőttek részére kívánatos mélységben kellett bemutatnunk, így az egymásra épülés mellett átfedések is előfordulnak, amelyek azonban soha nem válnak gépies ismétlésekké.

Az olvasmányok tárgya részben a mindennapi élet, részben Magyarország néhány pontjának bemutatása (Budapest, Eger, Szeged, a Balaton), végül irodalmunk néhány alkotóját szeretnénk megismertetni az ifjú olvasóval, hogy kedvet kapjon más magyar könyvek — versek, regények, útikalauzok — olvasásához. Ahol lehetett, humorral élénkítettük a leckéket, s helyet kaptak a kötetben olyan népdalok is, amelyek tárgyuknál vagy éppen a bennük előforduló nyelvi szerkezeteknél fogva jól kiegészítették a leckéket.

A mintafejezetek és a véleményezésre küldött leckék nagy érdeklődést váltottak ki, s csak köszönet illeti mindazokat, akik tollat ragadtak és bíráltak, javasoltak, hogy minél jobbá tegyük a kötetet. A vélemények természetesen tükrözik annak az iskolarendszernek, oktatási formának és gyakorlatnak a képét, amelyben élnek, dolgoznak a tanítók, s ez minden országban más és más. Ebből adódott, hogy egymástól eltérő, néha ellentétes kérések is érkeztek hozzánk. Ezeket, ha csak lehetett, igyekeztünk összehangolni, hogy a bírálók minél inkább a sajátjuknak érezzék a könyvet.

Reméljük, hogy az alapkönyvet rajzokkal, további illusztrációkkal gazdagítva, munkafüzettel, tanári útmutatóval, diafilmekkel, hangszalagokkal kiegészítve, hasznos eszközt adunk majd azoknak a honfitársainknak a kezébe, akik anyanyelvűnk szeretetétől vezérelve végzik a nyelv tanításának és ezzel együtt megőrzésének, megtartásának nehéz, de szép munkáját.

Ginter Károly

Egy kis „ízelítő” a két tankönyvből

Elindultam nép hazámból. Hím ki* Magy Írországból. Visszanéztem félutamból. Szememből • kónny kicsordult.

(Népdal)

El - in - dúl-tum <zép hu - lám ■ ból.

Hl - re* kit Ma gyar-« - ‘«*1 - ból.

Vlu-ua-néz - tem fél - u - tam-ból.

Sze-mtnvböl a könny ki • c*or • duk.

■r

elhagy vkic/vmtt

elterül

elvész

emlékezik vkire/vmue *

épIt vmil érdekel vmi vkil fordul fut

gondol vmil, vkirc/vmire itthagy vkit/vmi! jelent vmil

készül (vmirt) kiált vmil lakik

lefordít vmil «milyen nyelvről

vmilyen nyelvre

lép

levelezik vkivel vmiről

megfázik

meghal

megvéd vkit/vmil vkitól/vmitói, vki/vmi ellen remél vmit

EGY MARÉKNYI A MAGYAR SZAVAK KINCSESTÁRÁBÓL

Ütrabocsátó a kisebbek tankönyvéhez

Szende Aladár (Novotta Róbert felvétele)

Magyarországon, a magyar nyelvet anyanyelveként beszélő gyerek nincsen tudatában beszéde magyarságának. Ügy mozog (benne, mint a levegőben, úgy szívja magába kicsiny (kora óta, mint a levegőt: éltető eleme, mindennapi lelki és szellemi tápláléka és táplálója. Csokonai ódái vallomásából idézem: „a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesteni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró sugárai, mikor a világosság lenni kezd... Az én elmémnek gondolatja mindenkor feljebb emelkedett teáltalad...”

Erről az „emelkedésről” a mi hazai gyermekeink nemigen „tudnak”, pedig — iskolába kerülve — rendszeresen és tervszerűen tanulják is a magyar nyelvet. Mégis: a beszéd elemi erejű folyamában úszva aligha gondolnak arra, hogy milyen nagyszerű eszközzel bánnak, s ebben az eszközben mekkora lehetőséget kaptak arra, hogy „elméjük gondolatja” egyre feljebb és feljebb emelkedjék.

Idegen nyelvi környezetben azonban csakhamar élménnyé válik a gyermek számára családi nyelve: a magyar. Mert azt tapasztalja, hogy egyre táguló környezete az emberi érintkezésnek egészen más közege, mint amelyben otthon, a családban olyan természetesen mozog. Otthona meghitt órák idilli emlékeivel gazdagítja zsenge korának élményvilágát, amikor édesanyja mesél vagy mondókával szórakoztatja, altatót dúdolgat esténként.

A családi nyelvnek bensőséges hangulatával csakhamar szembe kerül a szomszédok, az utca, az óvoda, -majd az iskola idegen nyelvének sajátos, mélyen elgondolkoztató valósága. A gyermek lelkileg fel keli hogy dolgozza az idegen nyelv meg-megújuló ostromát, el kell hogy gondolkozzék szélesedő környezetének rá zúduló benyomásain. S mialatt hozzászokik a meghasadt élethez — az otthoni magyar és a „kinti” angol vagy német nyelvi kettősséghez —, szükségszerűen kétféle magatartást vesz fel. Személyiségének egyik oldalával megmarad a családi kapcsolatok eredeti légkörében, másik oldalával azonban játszó- és iskolatársaihoz igazodik nemcsak viselkedésében, hanem nyelvében is. Megtanulja tehát az idegen nyelvet, idővel ezen szerzi meg bővülő világképének ismereteit, s — természetes módon — ezen a nyelven (kezd gondolkodni is, hiszen a család „kistársadalmának” és a tágabb környezet „nagytársadalmároak” egymással Való harcában az erősebb győz.

Sorvadásnak indulnak a családi nyelv diszpozíciói. A gyermek rohamosan gyarapodó ismereteit egyre kevésbé tudja közvetíteni az otthon nyelve, miivel ez nem „növekszik együtt” ébredező szellemi igényeivel. A való világ dolgai között a tájékozódás most már rendszerint az idegen nyelv szavaival és mondataival történik, az élőbeszéd idegensége megváltoztoztatja magyar beszédének kiejtését, szófűzési és dallamformáit. És ha meg is őrzi — a család és az ismeretségi kör jóvoltából — magyar nyelvét, az „első nyelvből” mégis „második” — vagy később esetleg' „harmadik” — nyelv lesz: személyiségében helyet cserél egymással két nyelv, s ezzel jelleget is Cserél egymással két érzés- és gondolatvilág is.

Amikor most a „Magyar szavak világa” című könyv kísérleti példányait „leteszszük az asztalra”, várakozással és reménnyel eltelve latolgatjuk: segítünk-e vele a külföldön élő magyar családok gyermekeinek abban, hogy anyanyelvűk — „első” nyelvük — megőrzésével gazdagítsuk személyiségüket.

Pedagógiai szándék irányította tehát kísérletünket.

Feltettük, hogy aki kezébe veszi könyvünket, bizonyos mértékben tud magyarul. Lehet, hogy még nem írt le egyetlen magyar szót sem, de a betűvetést az idegen nyelven már megtanulta. Lehet — sőt bizonyos —, hogy nem ismeri a magyar nyelvtant, de az iskolában az idegen nyelv nyelvtanából elsajátította már azokat az alapvető kategóriákat, amelyek minden nyelvnek közös sajátjai. Lehet, hogy nem olvasott még el egyetlen magyar verset sem, de máshonnan tudja már, hogy milyen egy vers. Lehet, hogy nem énekelt el egyetlen magyar népdalt Sem, de tudja már, hogy mi a kotta s életében már dalolt.

Efféle „előtlapasztalatotora” építettük rá 'könyvünk anyagát. Ott kezdjük el közös utunkat — kézenfogva a 8—10 éves gyermeket —, ahol a magyar nyelvi készség- és hangulatvilág családi forrásai kiapadóban vannak. Igyekeztük azonban az eredeti források vizét tisztán tartani és táplálni. Tehát a családi életből indultunk el: az illendő köszönés és a jókívánságok kifejezése szóban és dalban az első lecke anyaga. S amíg felelevenítjük az emberre és a közvetlen környezetre vonatkozó szóanyagot, a gyermek megismeri a magyar hangokat és betűket, s ezzel együtt azt is, hogy egy magyar á vagy ó mennyivel több, mint az ábécé egy betűje — hiszen Petőfi azzal az egyetlen ó hanggal közölte érzelmét a Duna menti kis lak iránt: „Ó mi drága e lakocska nékem!” A zs muzsikájának, az r pergésének a varázsát szép költőd sorokban érzékelhetik a gyerekek. Majd a szavak értelmének és hangulatának a megismerése végett „segítenek” Petőfinek és Babitsnak verset írni, hiszen olyan érdekes és mulatságos egy sorvégi hívó szóra az odaillő rímszó beírásával válaszolni ... (Hátul, a Kulcsban megtalálják a hiteles változatot!) Ugyanígy egészíthetik ki dalol? szövegét, szabadon írva be például ebbe a sorba valamelyik városunk nevét:

Teremjen a mandulafa

mandulát, mandulát,

(hol?)

nevelik a szép leányt.

Ránéz a térképre — ha van —, vagy megkérdezi édesapját, hogy melyik is az a város, amely a szép leányt termi. S amíg ír, megtanulja a földrajzi nevek helyesírását — persze csupán korlátozott körben, de alapvetően.

Járjuk a gyermekikéi Magyarországot és a világot, a közölt menetrendlapról leolvassuk, hogy mennyi idő alatt érünk el Budapestről Debrecenibe, miközben számolunk is egy kiraiit — magyarul.

Mesét olvastatunk és mondatunk, olyant is, amelyiknek a közepe hiányzik, mert „elveszett” az a lap ... De ki lehet egészíteni képzeletünk munkájával, ami nem nehéz, mivel mindennapi tapasztalatainkból ismerjük azokat a gépeket, amelyek repítenek bennünket nemcsak egyik földrészről a másikra, hanem a földiről egyéb égitestekre is ... Üzeneteket írunk magyar ismerőseinknek, dalolunk a gerencsért utcáról, amely végiig piros rózsa, általmegyünik ladikon a Tiszán, s közben megtanuljuk, mi a különbség a megy és a jön közt.

Olvasunk és képeket nézünk Egerről, s ezzel távoli századok magyar történelmének egy-egy szép lapját idézzük föl, beszéltetve a gyermekeket a látottakról és olvasottakról. Magyar múlt, szép jelen elevenedik meg könyvünk által.

A vonzó édesgetés, amelylyel tervszerűen éltünk a könyvben, mégsem pusztán a szórakoztatás célját szolgálja, hanem a céltudatos nyelvtanulásét is. Jól tudjuk, hogy az a kevés idő, amelyet a gyermek türelme elbír, csak módszeres kihasználtság esetén lesz nyelvtudásának gyarapítójává. Ha nem áltathatjuk is magunkat azzal, hogy valóban meg is tanítjuk a gyerékéket magyarul, annyit bizonyára elérünk1, hogy a magyar szavak megnyitnak előttük egy világot, amelybe addig talán csak szüleik emlékein keresztül pillanthattak be. Most maguk hódíthatják meg azt a kezdetleges bár, de elsődleges tudást, amelynek birtokában esetleg elindulhatnak a kétnyelvűségnek hasznos és személyisóggyanapító útján — még talán a kétkultúrájúság felé is.

Törekvésünkben egyenrangú társunk volt rajzolónk, Gábor Éva. Illusztratív képessége megeleveníti a Weöres Sándor-versek lelkét (megrajzolva a kikiáltót a kutyatárhoz), megelevenítve a kóró és a kismadár gyermekmeséjét. Ragyogó bélyegrajzai, gyermek- és állatfigurái, meghitt családi jelenetei egyaránt tevékenységre serkentik a gyerekeket. Különös gonddal és nagy kedvvel formálta meg a dalok kottáit (szívekből formálva a hangjegyeket az anyát köszöntő dalban, csillagokból a „De szeretnék hajnalcsillag lenni” című daléit), s á folklóranyagot népi ékesítéssel „hímezte ki”.

Ha örülnek is a gyerekek a könyvnek, ha a szülők számára segítséget jelent is a munka, mi tudjuk, hogy akkor is csak az első lépést tettük meg szép szolgálatunknak nehéz bér, de bizonyára hasznos útján. Készek vagyunk a további lépésekre is.

Szende Aladár