Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-07-23 / 15. szám
Mit jelent Önnek Erzsébet? Ezt az egyetlen kérdést tettem föl Csendes Béláné pesterzsébeti iskolaigazgatónak, a kerület egyik országgyűlési képviselőjének, akit a jelek szerint kivételesen erős és bonyolult szálak fűznek ehhez a peremvároshoz. Az egész szobafalat betöltői könyvespolc előtt ül az íróasztalánál, s mintegy bevezetőként biztos fogással emeli le a könyvek sűrűjéből azt az erzsébeti monográfiát, amely a közelmúltban hagyta el a nyomdát, s amelynek néhány fejezete a?, ő munkája. A városnegyed monográfiája mellett a „Külvárosi jeladás” című kötet foglal helyet, válogatás azoknak a magyar íróknak és költőknek a műveiből, akik Pesterzsébeten látták meg a napvilágot, vagy egy ideig ott laktak, valami közük van a negyedhez, legalábbis írásaikban felemlítik az erzsébeti napokat. — Mit jelent nekem Erzsébet? — kérdez vissza kedvesen zavart mosollyal, ami azt jelzi, hogy a kérdés nyomán emlékek és élmények tolulnak föl, s a importer méltányolja ezt a kis zavart, mert hiszen ez a bőség zavara. — Nem nagyképűség és nem túlzás, ha azt mondom, hogy mindent. Ott születtem Erzsébeten, ott jártam iskolába, van tehát egy olyan erzsébeti korosztály, amelylyel az iskolapadban kötöttem barátságot, s ez a barátság azóta is tart. — Az egyetemi évek alatt sem szakadtam el egészen Erzsébettől, bár 1954-től 1956-ig tanársegéd voltam az egyetemen, csak azután lettem gyakorló .pedagógus, magyar—történelem szakos tanár, majd iskolaigazgató. E szerény summázás mögött is felrémlik sokféle történeti elem, többek között az is, hogy abban az iskolában dolgozik, amely 1878- ban épült, s Erzsébet első iskolája volt Egy ilyen elöregedett iskolaépület a pesti belvárosban is gondokat okoz, a képviselőnő azonban azt mondja, hogy nem az iskola állapotából erednek a gondok, hanem abból, hogy a fejlődő Erzsébet kinőtte ezt a csaknem száz éve alapított „tanodát” s múlhatatlanul szükség van új iskolákra. — 1956-ban tértem vissza Erzsébetre, mint mondottam, és azóta is ott dolgozom, most már kettős minőségben, mint iskolaigazgató és mint országgyűlési képviselő. Ez a kétfajta munkám egyébként teljesen elválaszthatatlanná vált egymástól, nem lehet határvonalat húzni a kettő közé. Ha bejön hozzám egy szülő, hogy a gyermeke előmenetele iránt érdeklődjék, biztos lehetek benne, hogy a szülői kíváncsiságon kívül mást is hordoz a tarsolyában, valamiféle állampolgári gondot, problémát, amelynek a megoldását tőlem várja. Megjegyzem, hogy ez korábban is így volt, még a képviselővé való megválasztásom előtt, akkor is kipanaszkodták magukat az emberek, de akkor még nem várták, hogy tegyek is valamit. Nyilván ennek a közéleti múltamnak is köszönhettem, hogy képviselő lett belőlem. Erzsébeten az én körzetemben kettős jelölés volt. A másik jelölt már tíz éve képviselte az erzsébetieket az országgyűlésben, gyárigazgató és tekintélyes ember, magam csodálkoztam rajta a legjobban, hogy én jöttem be. Volt ennek a választásnak egy érdekes epizódja. Én az erzsébeti Pacsirtatelepen születtem, de nem ott jelöltek, a nevem A képviselőnő nem is szerepelt a szavazócédulán, mégis sok pacsirtatelepi választó kihúzta az ottani jelölteket és az én nevemet írta be. (Ez a választási elnökségnek okozott gondot.) A közéleti szereplésről beszél, még mindig az első és egyetlen kérdésre válaszolva, s egyre inkább belemelegedve az emlékezésbe. — Minden szögletet ismerek Erzsébeten, az egészen új betelepülőket leszámítva talán a legtöbb odavalósi embert is személyesen ismerem, a régi életükkel egyetemben s ez a körülmény sok segítséget nyújtott nekem ahhoz, hogy megálljain a helyem az erzsébeti helytörténeti kutatómunkában. Mert a helytörténeti bizottság elnöke is én vagyok, és erre nagyon büszke vagyok, mert Erzsébeten olyan emberi közösség él, amely nagyon sokat ad a saját múltjára. Egyszerű emberek az erzsébetiek, nehéz körülmények között éltek, ma is sokan élnek még rossz lakásban, de módfelett ragaszkodnak a városukhoz, nagyra tartják azt a fejlődést, amelyen Erzsébet átment az utóbbi években. Ügy is lehet mondani, hogy féltékenyen őrködnek Erzsébet érdekei fölött s nem késlekednek, hogy a képviselő tudomására hozzák a megfigyeléseiket. Ha egy darabig nem esik az eső, biztosra vehetem, hogy bekopog néhány régi jó ismerősöm a külső utcákból és némi nehezteléssel elmondja, hogy ideje lenne portalanítani az utcákat, de akkor is bekopognak, ha az üzletek nyitvatartási rendje nem igazodik a munkába induló emberek érdekeihez, ha gyenge a közvilágítás, ha a rendelőintézetben ingerült hangon beszéltek valakivel. Megmondom őszintén, ezek az apró-cseprő panaszok nagyon sok munkát adnak a képviselőnek. Többször hívtak már másik állásba, másik részére a városnak, de nem tudnék elmenni, pedig kaphatnék olyan munkahelyet, ahol egészen más munkakörülmények között dolgozhatnék. Minden mondata válasz az első és egyetlen kérdésre. Felsorolja, mire van szüksége Erzsébetnek, s élmondja, milyen sok panasz volt egyidőben az élemiszer-kereskedelemre. Még az is megesett, hogy bekopogott hozzá egy választó és letett az asztalra egy darab kenyeret, amelybe rozsdás szöget sütöttek a pékek. Ez ugyan mosolyogni való apróságnak tűnik, de a képviselőnőnek ez is munkát jelentett, beszélni kellett az illetékes sütőüzem vezetőivel és felhívni a figyelmet arra, hogy a rozsdás szög mégsem tartozik az emberileg emészthető táplálékok közé. — Persze voltak ennél súlyosabb esetek is. Egy nap megjelent a lakásomon egy erzsébeti férfi és arra kért, üljek vele kocsiba, menjek ki Erzsébetre, mert olyat akar mutatni, amit még nem láttam. S valóban így is történt. Az egyik vegyiüzem környékén állapodtunk meg. Az üzemet kertes házak övezik, az erzsébetiek híres jó kertészek, most azonban megdöbbentő látvány fogadott. Elfonnyadt kerti növények, lombtalan fák, amelyeket elpusztított a vegyiüzem klórgáz-szivárgása. Ez már súlyosabb eset volt, mint a kenyérbe sütött rozsdás szög, ehhez nagyon komolyan hozzá kellett nyúlni. Meg is történt. Az üzemben megszüntették a klórgázszivárgást, azóta azon a tájon ismét virulnak a kertek. A jelen a múlthoz viszonyítva óriási fejlődést jelent, a jövő pedig egyenesen szédületes. A városközponthoz lassan már csak madártávlatból lehet úgy közelíteni, hogy az ember az egészet lássa, pedig még egyáltalán nincs befejezve. Itt épül meg a dél-pesti kórház is, amely megint megváltoztatja egy nagy terület egész arculatát. Amikor magamban tűnődöm, vagy hivatalosan tárgyalok ezekről a kérdésekről, a még meg sem valósult beruházásokról, a most születő tervekről, azt mondhatom, nekem az is Erzsébetet jelenti, amíg még a rajzasztalon van. Baróti Géza c Ebben a szóban: Csili, van bizonyos kedvesség, így csak azt becézi az ember, amit szeret. A Csili, a Pesterzsébeti Vasas Művelődési Ház létrejöttének pillanatát 57 esztendővel ezelőttre tehetjük, tehát több mint fél évszázada működik az ország egyik legjelentősebb művelődésközpontja a XX. kerületben; annak idején ezt a vidéket Erzsébeti alvónak nevezték. ' 1 Ha visszatekintünk a múltba, poros, falusias környéket látunk. Akkortájt mindössze két utca volt itt kikövezve, földszintes, elszórt házak, kertek tűnnek elénk. Ám a paraszti életforma jelei nem mutatkoznak, Erzsébetfalva lakosságának túlnyomó többsége már a század elején s méginkább az első világháború alatt az akkori Fegyvergyárban, a csepeli Weiss Manfréd Művekben és a Gam Gyárban dolgozott. Egyszóval munkáslakta környék volt ez, tele forradalmi lendülettel és kultúra utáni vágyódással. Az 1903-ban megalakult Vas és Fémmunkások Szakszervezetének összejöveteleit az erzsébetfalvai Török és István utca sarkát álló Károlyi-féle vendéglőben tartották, az itteni munkásság sztrájktanyája pedig a Jószív kávéházban volt. A Csili születésének története szorosan kötődik a forradalmi gondolathoz. 1914-ben a Fegyvergyárban bevezették a 74 órás, hétnapos munkahetet. A munkásság erre az intézkedésre bérkövetelésekkel, sztrájkkal felelt. A sztrájk győzelemmel végződött, a gyár vezetői kénytelenek voltak kifizetni egyösszegben a túlóra-százalékot, s ebből az erzsébeti munkásság, a Vasas Szakszervezet ingatlant vásárolt. 1916-ban így lett vasmunkás otthon a Csillag utca 2 szám alatti házban, és az utca nevéből származik a becenév: Csili. Nos, nem tudom szükséges-e tovább elidőznünk a történelmi időknél. Nyilvánvaló, hogy a proletárdiktatúra idején, később a fehér-terror, majd a konszolidálódni látszó Horthy-korszak éveiben, a fasizmus alatt a Csili nem csupán Pesterzsébet, hanem az égés vasas szakszervezeti mozgalom politikai és kulturális fellegvárt volt. A munkásotthonban működött legálisan a szociáldemokrata párt helyi titkársága, s illegálisan á kommunista párt. Helyet kapott itt az ifjúmunkás-szervezet, a Gyermekbarátok és Természet barátok Köre, a Mandolin zenekar, az Eszperantók Szervezete, i Dalkör, itt székelt a nyomdász, a textiles, a bőripari-, a sütőiparia faipari, és építőipari szakszervezet is. Félreértés ne essék: a mandolin-zene és a természetbarátság nagyon szolid dolog, általában egyiket sem üldözi a rendőrség, semmilyen korban. De a művészeten és a turizmuson túl — ezek a szolid körök a legbaloldalibb munkásfiatalokat tömöritették. Közülük később sokan aktív résztvevői voltak a fasizmus elleni harcnak, az ellenállási mozgalomnak, többen életüket áldozták ebben a küzdelemben. De adjuk át a szót a Csili mai igazgatójának, Fábián Zoltánnak. — A felszabadulás előtt ez a ház a munkásmozgalmi és politikai munka bázisa volt. A kulturális csoportokon, a legálisan működe szakkörökön belül erőteljes baloldali oktató-nevelő munka folyt, amely ebből a házból sugárzott Dél-Pestre — Erzsébet, Soroksár, Kispest dolgozóira hatott. Persze a hatóságok sem maradtak tétlenül. 1942-ben a Csili több vezetőségi tagját munkatáborba, büntetőszázadba hurcolták, a legtöbb közülük — például Csík István, a Vasas Könyvtárak vezetője — többé nem tért vissza. Akkor a Vasas Munkásotthon nagytermébe is munkaszolgálatosokat, majd fogatosokat telepítettek; a lovakat a parkettás színházteremben kötötték ki... — A háborút megelőző években is a Csiliben rendezett nagy munkásgyűléseken haladó érzelmű, kiemelkedő magyar művészek léptek fel. Nagyon sokszor adtak elő olyan műveket, amelyeket a rendőrség betiltott. — 1944 április 3-án bombatalálat érte a Vasas Munkásotthon épületét. A helyiségek jelentős része megsemmisült. A felszabadulás lerombolt falakat talált, de megingathatatlan, ép szellemet, cselekvési vágyat. Olyan cselekvési vágyat, amely most már egé-A rajkó táncegyüttes a Csiliben 12
