Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-23 / 15. szám

sili szén más körülmények között, szabadon, nyíltan érvényesülhetett. 1948-ban újjáépült a munkásotthon, ismét elkezdődött falai között az élet. E tevékenység tartalma, eszmeisége nem, változott az elmúlt 28 esztendő alatt, de kiszélesült, gazdagodott, a gyorsuló világban sajátos helyet talált. A Csili mindig — most is — a Vasas Szak­­szervezet elnökségének központi irányítása alatt dolgozott. Ugyan­akkor az intézmény jelenlegi tevékenysége a környező nagyüze­meknek szól, Erzsébet, Kispest, Soroksár, de a IX. kerület mun­kásnépének is. — A politikai tartalmat ápoljuk most is, amellett, hogy művésze­ti tevékenységünk jelentősen megnőtt. A környék kulturális életé­ben a Csili alapvető szerepet tölt be. Politikai fórumok működnek nálunk, amelyekre előadónak a legismertebb rádió és tévé-kommen­tátorokat hívjuk meg. A művelődési otthon nagy figyelmet szentel a tehetséges munkásszármazású gyerekek, fiatalok támogatására. 1960 óta teljesen díjtalanul foglalkozunk egyetemi előkészítéssel. Nem csupán oktatás folyik nálunk, hanem megpróbálunk a szemé­lyiség kialakításához is segítséget adni, találkozókat hozunk létre művészekkel, tudósokkal, közéleti emberekkel. Évente 60—70 te­hetséges fiatalnak tudunk ilymódon lényeges segítséget adni, hogy egyetemen, főiskolán sikerrel folytassa tanulmányait. — Az utóbbi esztendőkben a politikai és nevelőmunkán túl mű­vészeti téren ment végbe nagy fejlődés. Nem csupán a ház terüle­tén belül történnek a kulturális események, a legkülönbözőbb ren­dezvényeinket kivisszük a kerületbe, az emberek közé, a fiatalok­tól az idősebbekig, a kultúra felé tapogatódzóktól a legigényesebb színházlátogatókig mindenki megtalálhatja nálunk azt, amire vá­gyik. Több fővárosi és vidéki színházzal állunk szoros kapcsolat­ban. Néhányat megemlítek: rendszeresen szerepel a Csiliben a Bar­tók Gyermekszínház, a győri Kisfaludy, a szolnoki Szigligeti Szín­ház, a Mikroszkóp Színpad, a József Attila, a Thália és a Katona József Színház. Vezető művészeink különös örömmel jönnek el a Csilibe, s ott tartunk, hogy munkásközönség előtt olyan kísérleti előadásokat, modern hangvételű műveket mutatunk be nagy siker­rel, amelyekről „valódi színházaink" kissé tartózkodnak. És számos esetben megtörténik, hogy nálunk fellépő művészek honoráriumot nem fogadnak el. — Különböző művészeti köreinkben akár szobrászatról, zenéről vagy irodalomról legyen szó, egymás mellett megtalálni az egyete­mista fiatalt és az esztergályos tanulót, s talán ezt az egymás mel­lett alkotást tartom a Csili legnagyobb értékének. — A legkülönbözőbb dolgokkal foglalkozunk, a legkülönbözőbb hobbiknak, kedvteléseknek adunk otthont. A kisgyermektől az öregekig — úgy vélem — mindenki megtalálhatja a Csiliben, a „neki valót”, a kaktuszgyűjtők körétől a nyugdíjasok klubjáig és a beat zenéig. Nehezen tudnám mind felsorolni, inkább pillantson be egy havi műsorunkba ... Íme néhány szemelvény a Csili 1973. júniusi programjából: A könyvtár irodalmi estet rendez az ünnepi könyvhét alkalmá­ból. A vendégek Fehér Klára és Nemes László írók ... A Művelő­dési Központ zenetanfolyama felvételt hirdet a következő tansza­kokra: ének, hegedű, zongora, fuvola, oboa, klarinét, harmonika, táncdal, klasszikus gitár, dzsessz gitár, klasszikus dob, dzsessz­dob ... Megkezdődik a balett előkészítő tanfolyam, jelentkezés 4 éves kortól! A következő szakkörök rendeznek rendszeres összejö­veteleket: Bélyeggyűjtő, fotó, méhész, kaktusz, csillagászati szak­körök... A következő művészeti csoportokban folyik a munka: irodalmi színpad, Asztra bábegyüttes, énekkar, balett, vasas kép­zőművészkor, táncklub ... Június 22-én a kék-teremben rendezték meg Kassay István zongora-estjét. Június 16-án mutatták be a Stú­dió Színpadon Jean Genet: Cselédek című darabját... A rádiós, nyugdíjas, ifjúmunkás, eszperantó, úttörő, munkás, művész és óvó­nő-klubok heti 2—3 alkalommal rendezik meg foglalkozásaikat a Csiliben... Soroljuk-e még tovább? Kristóf Attila OJ lakótelep a városközpontban Életmű sírversekről Károsy Pál hetven éves nyugdíjas tisztviselő, aki ötven esztendő alatt Bu­dapesten, vidéken, a szomszédos orszá­gokban, ötszáz város, község és falu te­metőiből tizenötezer sírverset és felira­tot gyűjtött össze és ezt a gyűjteményt ötven beköttetett kéziratos kötetben őr­zi, meghívott pesterzsébeti otthonába. Asszonylánya Caracasban él, vasúti mérnök fia Pesten, ő a feleségével egy­szobás lakásban Pesterzsébeten. Az egyetlen szoba könyvespolcát be­borító ötven kötet előtt ülünk. Kérdezem: — Tizenötezer sírfelirat; ennyire sze­reti a holtakat? — Nincs mit szeretni rajtuk, hiszen meghaltak. — Ha a szeretet nem, mi más volt e szenvedély forrása? — A magyar sírversköltészet első, ta­lán az utolsó gyűjteményét hordtam egybe. Ha az első, nem az én hibám. S ha az utolsó lesz, nem én tehetek róla. — Sohasem gúnyolták érte? — Temetőkukac volt a nevem. Vállalja. Legalább is nem szégyenke­zik miatta. Miért járja a temetőket, tavasztól, őszig és ötven éve már? Miért helyez el minden olyan sírkövön, ahol ver­set, feliratot fedez fel, kis cédulát, amelyen arra kéri a hozzátartozókat, írják meg neki a felirat keletkezését és történetét? Miért térdepel le a sírok előtt, miért mossa le a kórhadt fejfá­kat, miért várja óraszám a napfényt, hogy kisilabizálja az elmosódott, rom­landó szöveget? Miért írt meg hét év alatt ötezer levelet, vidéki és szomszé­dos országbeli, református, katolikus, evangélikus, izraelita lelkészeknek és rabbiknak, közöljék vele falujuk te­metőjéből a sírverseket és sírfelirato­kat? Az égő gyújtózsinór lángja — szen­vedélye ez, amely az ekrazithoz érve robban? De ebben a sorsban semmi sem robbant. Élő csend veszi körül a teme­tők költészetét. — Mikor még diákkoromban beté­vedtem a régi tabáni temetőbe és ol­vasgatni kezdtem a feliratokat, nem gondoltam arra, hogy ez a passzió vé­gigkísér az életen. A németvölgyi meg a budai vízivárosi temetőkbe már koc­kás jegyzetfüzettel mentem. Ezerki­­lencszázharmincnégyben azután meg­jelent (saját kiadás!) A Kerepesi úti temető költészete című gyűjtésem, amelyről Elek Artúr, Kállay Miklós, Bókay János, Wallesz Jenő, Endrődi Béla olyan szépen írt. Minden krajcárt meg kellett nézzek, de a gyűjtést foly­tattam. A tizenötezer sírverset és sír­feliratot kétszer kellett lemásolnom. Egyszer lemásolni a temetőben, egy­szer bemásolni a kéziratos könyvbe. — A hevület árát nem számítom, csak a papírt. Mennyi papír kellett ehhez? — Több mázsa. A kockás iskolai fü­zeteket százszámra vettem. — Károsy bátyám keresett valamit ezen? — A Nemzeti Múzeum Széchenyi Könyvtára 1970-ben egyik, hétköte­tes sírversgyűjteményemet 5000, a Sza­bó Ervin Könyvtár egyik kétköte­tes kéziratos gyűjtésemet 2300, a Bu­dapesti Történeti Múzeum pedig ugyancsak két kötetet 1400 forintért A sfrvers-gyüjtő (ifj. Bohanek Miklós felvételei) vett meg. Ez volt minden. Egy-két filléres órabér jönne ki. Nem órabérért tettem. — Károsy Pál életműve a halálról nagyon sokba került. Minden szabad, fölösleges fillérét erre költötte. Nem szereti a halottakat, hiszen azok már nem élnek. Az élőket szereti, mikor a temetőkben térdepel? — Át akarom adni a jövőnek azt a különleges világot, amelyet a ma­gyar — csak magyar nyelvű szöve­get gyűjtöttem — sírversköltészet jelent. A temetők lassan tünedeznek. A régi síremlékek beomlanak. A halottham­­vasztás száműzi a sírverseket, ötven év múlva már senki sem hordhatja egybe az emlékeket. Voltak régen is falusi, járási gyűjtések. Egyik kéz­irattárunkban rátaláltam Edelényi Szabó Dénes száz sírversből álló gyűjtésére. Ezeket negyven község­ben jegyezte föl. De olyan gyűjte­ményről, amilyen az enyém — har­mincöt kötet Budapestről, tizenöt az or­szágról és a szomszédos államokból —, nem hallottam és nem tudok. Ez egye­dülálló. Több ilyen nincs. Mióta nyug­díjba mentem, másra már gondolni sem tudok. Ezzel ébredek, ezzel álmo­dok. Lapozni kezdjük az ötven kötetes gyűjteményt. Szálkás, magas betűk, tisztán olvas­ható sorok, valamennyi összekötött kockás iskolai füzetbe másolva. Harmincöt kötet: Budapest. A többi tizenötből az I. a gyűjtések történeté­nek elbeszélése. II—III. több mint négyszáz magyar író sfrvers-antológiá­­ja. Nem síremlékekről lamásolt sírfel­iratok, hanem egy-egy költői életmű sírversei. A IV—XI. nyolc kötete sír­emlékekről lemásolt költői, vagy köl­tői értékű népies sírversek. A XII kö­tet azokat a sírverseket közli, amelyek­hez a gyűjtő nem tudott kiegészítő, magyarázó adatokat szerezni, A XIII, régi gyűjteményekből merített tréfás sírversek. Hogy ezek mennyiben való­diak, arról még szó lesz. A XIV. kötet a költői sírfeliratok gyűjteménye. Ezek tehát síremlékekre fölkerült idézetek. A XV. kötet idegen nyelvű sírversek magyar tolmácsolásban. — És milyen társadalmi, irodalom­­történeti tapasztalatokra tett szert az ötven évnyi gyűjtőmunka alatt? — Az első talán az, hogy lassan ki­veszett az elhunyt érdemét hirdető sír­felirat. A túlélők nem a halottat sirat­ják, hanem saját fájdalmukat és gyá­szukat emlegetik. Az „6” érdemét, az „ő” elmúlását háttérbe szorította az élő, az „én”. — A költői művekből merített sír­feliratok mindig gyakoriak voltak. „Nem az énekes szüli a dalt; / a dal szüli énekesét”: a babitsi sír felirata a költő Mint forró csontok a máglyán című verséből való. A Kosztolányi-sír felirata: „Bírjuk mi is, ha ők bírják”, az Ének a semmiből című versből. A leggyakrabban használt mai idé­zet Ady Az Űr érkezése című verséből való: „Mikor elhagytak, / Mikor lel­kem roskadozva vittem / Csöndesen és váratlanul / átölelt az Isten.” Akadt hozzátartozó, aki érdeklődésemre, va­jon ki írhatta ezt, azt felelte, hogy ő. Ennél a hazugságnál csak a hamisítás a rosszabb: az Ady idézet rengeteg „át­írását” ismerem az egész országból. A szolnoki változat: „Aki szenved, aki gyötrődik, / Aki lelkét roskadozva viszi / Csöndesen és váratlanul / Isten át­öleli.” Nem folytatom a sírokat és a so­rokat: Vörösmarthyt, Petőfit, Aranyt, Adyt rendre írják át és vésetik sírkö­vekre. — Volt olyan tanulsága is, amely megdönt valamely állítást, vagy hozzá­járul irodalomtörténeti, néprajzi isme­reteinkhez? — Nagyon sok temetőt átkutattam, de ötven év alatt egyetlen humoros sír­versre sem akadtam. Kiderült, hogy a köztudatban élő, néprajzi gyűjtemé­nyekbe plántált vidám sírversek ki­lencvenkilenc százaléka hamisítvány. Hogy a magyar fütyül a halálra, kine­veti, egyesek képesek megírni tulajdon tréfás sírversüket — ez kérem több mázsás hazugság. Szendrey Zsigmond kiváló néprajztudósunkról megtudtam, hogy egyszer ellenőrzést tartott az el­szaporodott sírversek sorában. Az ered­mény elképesztő volt. Szendrey komoly gyűjtőmunkát végzett. A beküldött ne­vettető sírverseknek a megadott falu temetőjében nyoma sem volt, a halotti anyakönyvben a megnevezett halott nem is szerepelt. Az egyik kötet nyitva marad. Ugyan­annál az oldalnál. A tizenötezerből ez tetszik leginkább neki? Beleolvasok. Dsida Jenő kolozsvári költő sírfelirata a házsongárdi temetőből: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem, / El­engedtem mindenki tartozását, / fe­lejtsd el arcom romló, földi mását.” A fekete teljesen kihűlt.­­Huffy Péter 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom