Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-07-07 / 14. szám
Galambok és emberek rr rr fono áz erősen megrongálódott. Valamiképpen helyreállítottuk és bekötöztünk, mint a legtöbb kispesti szomszéd, akit hasonló sors ért. Amikor édesapja hazatért a hadifogságból, befejezték a ház kiivítását. 1953-ban elment dolgozni a Kistexbe, betanított szövőnő ott, de akkor már egy éve asszony volt. Férje a Vörös Csillag Trakirgyár géplakatos csoportvezetője volt. Abban a kis házban éltek, melyet a háború módfelett megviselt. — 1956 tavaszán újabb csapás ért bennünket. A tavaszi földren- és olyannyira megrongálta a házunkat, hogy lakhatatlanná vált, le ellett az egészet bontani és újat építeni a helyébe. Akkor elhatározuk, hogy elég volt az egylakáso3 vityillóból, a szűkös lakásból, lyan házat építünk a kispesti telken, hogy külön lakásuk legyen szüleimnek és külön lakásunk nekünk. „Elhatároztuk.” Vessünk egy pillantást a szó hátterére. Az elhatározás végrehajisához abban a pillanatban egyetlen valóságos tényező állt rendelezésükre. A földrengés által rombadöntött ház helye, az üres te;k, némi töredezett tégla és más építőanyag. Az állam 38 ezer foint hosszú lejáratú, kamatmentes kölcsönt és jelentős támogatást dott. Az építkezés nagyjából kalákában történt, rokonok és baráok önkéntes és ingyenes segítségével. Ily módon jött létre a kétikásos, modern családi ház, minden komforttal felszerelve. — 1958-ban megszületett a fiam, már az új házba vittem haza a órházból. A fiamnak fogalma sem volt arról, hogy milyen roskag kis házikó állt annak a helyén, amelyben a szemét kinyitotta, hol megismerkedett a világgal. Időközben azonban az is történt, így munkahelyemen, ahol ma is dolgozom, elvégeztem a szakmátott tanfolyamot, azóta huszonnégy automata szövőgépen dolgom, három műszakban. Ez a három műszak azonban meglehetősen nehéz. Különösképen egy feleség és egy anya számára. A kék szemű szövőnő azonban gy véli, hogy ez nem jelent különösebb nehézséget egy olyan csald életében, ahol mindenki munkás. A géplakatos férj és az autózerelést tanuló fiú oly módon egészítik ki a házimunka körforgását, így a háziasszonyra minél kevesebb jusson. Havonta csak egy ombaton dolgozik, a többi a háztartás és a család rendelkezésére ll, s ha ezek a szabad szombatok egybeesnek a férj és a fiú szaidnapjaival, akkor nagy családi rendezkedésre, a kertre és a ház írül adódó teendőkre kerül sor. — Például? — Például ezen a tavaszon nagyon szép új kerítést csináltunk a íz köré. A ház és a kert egyébként olyan a mi életünkben, és azt iszem, a legtöbb kispesti életében, ami képes minden időnket kiéltem. Belénk oltódott a ház és a kert szeretete, mert a mi szüléink szerivel sohasem jutottak túl a város határain, itt élték le az jész életüket. A jelen megítélésében rendkívül magabiztos és józan. Most harlinckilenc éves és kilenc év múlva, negyvennyolc éves korában yugdíjba megy. Pillanatnyilag el sem tudja képzelni, hogyan ala■ul majd akkor az életük, hiszen a férjének az ő nyugdíjazása után iég tizenkét évig kell dolgoznia, hogy hatvanéves korában búcsút ondhasson a gyárnak. A jövőt már a fia sorsán át mérlegeli. — En is azok közé a szülők közé tartozom, akik azt mondják, a •am sohasem próbálja meg azt a nehéz sorsot, amelyet én éltem át jermekkoromban. A mai gyerekeknek azonban nincs összehasontási alapjuk, ők már úgy gondolkoznak, hogy a mesterség elsajátítsa és a kötelező katonai szolgálat letöltése után azonnal családot lapítanak, lakást és autót szereznek. Nem tudom másképpen kifeezni, az ő távlataik annyira megnőttek,, hogy mi már alig tudjuk övetni a gondolkodásukat. Számtalan jel figyelmeztet arra, hogy k is és mi is más világból valók vagyunk. Mondjak példát? Taasszal, amikor a kerítést csináltuk és nagyon el voltunk foglalva a xunkával, a fiam jelentkezett, hogy éhes, enni szeretne. „Kenj maadnak egy karéj zsíros kenyeret” — mondtam neki és nem tudtam Iképzelni, hogy miért van megsértve, miért duzzog, Az én nemzeékem zsíros kenyéren nőtt fel, ők már sértésnek veszik, ha azzal ínáljuk őket. Persze, hogy nehezen tudjuk megérteni egymást. Az n gyermekkoromban a fél Kispest kerékpáron járt, mert ennyi utóbuszról és villamosról nem is álmodtunk. A család féltett tárya, a kenyérkereső legfontosabb eszköze volt a kerékpár, mert csak zon tudta megközelíteni a munkahelyét. A mi gyerekeink már úgy irtják, hogy a kerékpár gyerekjáték, egy fiatal szerelő-tanulóhoz izony nem is illik. Kiválasztanak tehát egy motorkerékpárt, vagy ibogót, megveszik takarékpénztári részletre, és ezt egészen termézetesnek tartják. Vgy érzem, a régi és az új kispestiek gondolkoásmódjában itt következett be az a változás, amelyet mi még ábíndozásnak hívtunk, a mai gyerekek pedig természetes valóságnak irtanak. Ha arra volt kíváncsi, hogyan éltek a múltban és hogyan Inek manapság a kispesti munkáscsaládok, akkor csak ezt tudom Imondani. Baráti Géza A Vörös Október Ruhagyár, Magyarország legnagyobb férfikonfekció üzeme mindössze huszonöt éves. Az a kedvesarcú, csendesarcú asszony, Dávid Ferencné, akivel a riporter beszélget, ennek az időnek négyötöd részét töltötte itt, pontosabban húsz esztendőt. Akkor kezdett el dolgozni, a nadrágkészítő szalag mellett, amikor maga a gyár még serdületlen, „pendelyes” gyermek volt. így hát Dávidné sorsában mindaz alapvetően és híven tükröződik, ami ebben az üzemben végbement, Húsz esztendő alatt a csecsemőből szépen fejlett óriás lett, a fiatal nőből érett asszony és ha azt mondanám, e kétféle érés egyazon ritmusban ment végbe, nem állítanék valótlant. Az idősebb pesti származású emberek talán még emlékeznek Perlusz Miklós női divatszalonjára, amely a Teréz kőrút egyik legimpozánsabb szabászata volt. Nos, Dávid Ferencné ebben a szalonban tanulta ki a szabás-varrás mesterségét, még gyermekfejjel, itt is szabadult, itt lett segéd kora ifjúságában. Ám Perlusz a történelmi sorsfordulók idején feladta az ipart, a legjobb tudásom szerint kivándorolt, miközben az események alakulásának lényegét tekintve a Teréz kőrútból Lenin körút lett. Mindkét tény kifejezi az idők változását, s ez a változás érintette Dávidné sorsát is, mivel egy pillanatnyi időre meg kellett válnia eredeti szakmájától, pénztárosnő lett a Magyar Államvasutaknál. De úgy látszik, egy-egy sorsot nem olyan könnyű eltéríteni kiszabott út jótól, a szeretett és jól elsajátított mesterség jussát követeli. Az ötvenes évek első felében történt... De itt adjuk is át a szót a csendes, mosolygós aszszonynak, hadd emlékezzen maga a múltra. — Szóval az történt, nem tudom lehet-e az ilyesmit véletlennek nevezni, hogy az akkori szomszédasszonyunk, bizonyos Miklósné szólt, hogy a Kispesti Férfiruhagyárban szakképzett varrónőket keresnek. Ha van bennem hajlandóság, menjek, jelentkezzek. Hogyne lett volna bennem hajlandóság. Nyolc nap után értesítést kaptam: van számomra munka. így kerültem egy üzembe a szomszédasszonyommal, mindketten azóta is itt dolgozunk. Az ifjú varrónőt — az akkori idők körülményeit figyelembe véve — egy korszerű, beton-üveg pavilonokból álló napfényes üzem fogadta. A nadrágkészítő szalaghoz került. — Bizony az első hetekben rendkívül furcsának tűnt nekem az egész. Én a szalonmunkához szoktam, ahhoz, hogy az egész munkafolyamat az én kezemen megy végig, minden darab egyedi, éppen ezért közel áll hozzám. Itt a szalagnál pedig — konfekcióról lévén szó — nadrágtömeg vonult el előttem, az én feladatom apró részmunkákra szorítkozott, pontosabban a riglizésre és a koptatózásra. — Elnézést — szól közbe a riporter —, számomra kissé idegenül csengenek ezek a szavak. Ha szabad kérnem, magyarázza meg, mi az a riglizés, és a koptatózás. — Vegye szemügyre a nadrágja alját. Ott legalul, ha kifordítja a szövetet, észreveheti, hogy erősebb anyagból készült csíkkal van elvarrva. Nos, az a koptató. A koptatózás pedig a csík odavarrását jelenti. A riglizést a zakója gomblyukánál tanulmányozhatja; a csücskében erőteljes öltéseket vehet észre, az hívjuk riglinek, magyarul retesznek. — Köszönöm a szakmai felvilágosításokat. Ne haragudjon, de azt kell kérdeznem, nem túlságosan unalmas-e egy futószalag mellett nap-nap után azonos mozdulatokkal, gépiesen „koptatózni és riglizni”? A nyugodt szemeken mosoly fut át. — Kétféleképpen lehet nézni a dolgot. Egyrészt az állandó egyforma munka valóban unalmas, ha túlságosan ráfigyel az ember. De az egyformaság, a gépiesség fel is szabadít. Az ember szinte öntudatlanul teszi a dolgát, nincs benne feszültség, túlzott figyelem, így bizonyos értelemben szabaddá válik. — Miféle szabadság ez? — Szertefuthatnak a gondolatai. Tűnődhet, filozofálhat. A reflexszerű munkának ez nem árt. A gondolkodás pedig ellenszere az unalomnak. Életem sok problémáját riglizés közben oldottam meg, elhiszi? — El. — Mindezeken túl, olyannyira tökéletessé vált a munkamozdulat, olyannyira vérünkké lett, hogy szinte nem tudunk hibát elkövetni. Nagyon gyorsan csinálja az ilyesmit az ember, ha keze van hozzá, és így szépen is keres. Teljesítményben dolgoztunk a szalagnál. Az „Erőd” típusú öltönynél — emlékszem — napi 90 darab volt a norma. Koptatóztam, rigliztem, sliccet tűztem és órazsebet csináltam. Később a gépek modernizálódásával és a munkafolyamat további leszűkítésével a norma felment napi 160—200 munkadarabra. De a szépsége ennek a munkának valóban abban rejlett, hogy az ember szelleme szabad maradt. — Hogyan fogadták akkor, húsz évvel ezelőtt az üzemben? — Szeretettel fogadtak. Törődtek velem. Emlékszem, Hegedűs bácsi, aki azóta nyugdíjba ment — ő volt a tanítómesterem —, egyszer a kezdet kezdetén, amikor még sokat ügyetlenkedtem, azt mondta, ha belőlem jó rigliző lesz, megeszi a kalapját. Egyébként svájcisapkát viselt. Mit mondjak? Az elejétől kezdve jól éreztem magamat itt, éppen ezért sohasem gondoltam arra, hogy munkahelyet változtassak. Tizenöt évig dolgoztam ugyanannál a szalagnál. — Mi történt ez alatt az idő alatt a magánéletében? — Még „vasutas” koromban mentem férjhez, de erre az időszakra esik a házunk építése. Az az építkezés még jobban közel hozott ehhez áz üzemhez. Miután férjhez mentem, a sógornőméknél laktunk, négyen egy szoba-konyhás lakásban. Később ugyanabban a házban kiutaltak nekünk egy csöpp szobát, higgye el, az akkor nagy öyöm volt, az önálló élet első feltétele. Sajnos gyermekünk nem született, mostanáig sincs, ezért nem sok reményünk volt arra, hogy állami lakást kapunk. így határoztuk el a házépítést. Telket vettünk Lőrincen és nekivágtunk. Nagyon kevés pénzünk volt, kilencezer forint hiányzott ahhoz, hogy a takarékpénztártól kölcsönt kaphassunk. Elmondtam itt az üzemben a többieknek a bajomat, semmit sem kértem és másnapra „összedobták” a kilencezer forintot. Ezt a kölcsönt azóta sem feledtem el, úgy érzem, mindig tartozom az embereknek. 1961-ben költöztünk be a kétszoba összkomfortos házunkba. — Miután a szalagot otthagyta, milyen beosztásba került? — Műszaki ellenőr lettem. Ez a beosztásom azóta is. Társadalmi munkában pedig a műhely szakszervezeti titkára vagyok. Nem éppen könnyű dolog ez, rengeteg megy rá a szabad időmből. — Miért vállalja? — Az előbb elbeszélt dolog miatt. „Tartozom” az embereknek. És amibe lehet, segíteni akarok, ezzel próbálom viszonozni a kölcsönt. A szakszervezetnek rengeteg dologhoz köze van: az üdültetés, a külföldi utazások, a különböző segélyek, a beiskolázások hozzánk tartoznak. Becsületért becsületet akarok cserébe adni. Ügy gondolom, így lerovom az egyébként régen visszafizetett adósságomat. — Mennyit keres? —Kétezeregy száznyolcvan fori ntot. Ehhez jön még a prémium és a különböző jutalmak. A férjem vasipari szakmunkás, ő kétezernégyszáz forintot keres havonta. Tulajdonképpen megvan mindenünk. Kocsira, nyaralóra nem gondolunk. Sokan vannak, akiknél a harácsolás, a gazdagodás cél. Mi, amire vágytunk, megteremtettük. Szép lakásunk van, gyönyörű kertünk. Nem akarunk mást. De embermódra akarunk élni, hajszoltság, önzés nélkül. A férjem hobbija a galambtenyésztés. Nekem szenvedélyem — ha ennek lehet nevezni — az emberekkel való foglalkozás. Beérjük a galambokkal és az emberekkel. A boldogságunk a szép, nyugodt családi élet. Édesanyám is velünk van... — És mi hiányzik? — A gyerek. Nekem nagyon hiányzik. Adatok a Vörös Október Férfiruhagyárról: a munkások átlagkeresete 1950- ben 658 forint volt, ma 1855 forint. 1950- ben a gyár termékeinek két százaléka került exportra, ma 57 százaléka, a nyugati export 22 százalék. Ugyanezen idő alatt az üzem dolgozóinak létszáma 1700-ról 4200-ra nőtt. 1948 szeptemberében az V. kerületi Arany János utca 27. szám alatti sarokház első emeletén, a Sommer és Kiinger cég hajdani helyiségeiben alakult meg az üzem, dolgozóinak létszáma nem érte el a száz főt. Rövid idővel később a Kárpátia gyár lebombázott épületeinek helyén épült fel a Kispesti Férfiruhagyár telephelye. 1950-ben már ballonkabátokat gyártottak itt Svájcnak. 1957-ben létrejött — az akkor már Vörös Októbernek nevezett — a gyár első vidéki telephelye Dunaújvárosban, majd Székesfehérvárott és Angyalföldön. A gyártástechnológia a hatvanas évek elejétől korszerűbb lett, szintétikus anyagokkal dolgoznak, bevezették a modern, ragasztásos eljárást. 1963-tól a Vörös Október Ruhagyár az ország legnagyobb férfikonfekció üzeme. Több mint négyezer dolgozója közül eggyel beszélgettünk, társainak sorsa az ő sorsától — úgy véljük — nem sokban különbözik. Kristóf Attila nrágok övezik a kerület rendelőintézetét % L, r| H j fii [ i G . 1 t -; H v _ 1T íí* Asszonyok műhelye a vörös oktőber Férfiruhagyérban (Bohanek Miklós (elvételei)
