Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-07 / 14. szám

Dózsa, az elnök Reggel hétkor várom a kis­pesti Vörös Hadsereg útja 22. számának vaskapuja előtt a Kispesti Vas, Fém Ktsz elnö­két. A randevút telefonon be­széltük meg. A nevét nem kérdeztem, s ő nem mondta. Elnök mindenesetre csak egy van. Nem tévedhetek. Hétkor befut a mustárszínű Skoda, csontos arcú, vékony férfi száll ki belőle, s amint kilép, megrohanják. Intézke­dést kérnek és várnak, azon­kívül döntést, utasítást, segít­séget, bonyolult kérdéseket vernek vissza a falak, ame­lyek közé belépünk. — Mire kíváncsi? — kérdi végül, a bonyolult kérdések­ben hozott gyors döntések után az irodájában. — Két dologra. Először meg akarom magyarázni a külföl­di olvasónak, mit is jelent ez a rövidítése, ktsz, azután kí­váncsi vagyok a ktsz elnöké­re, s arra, hogyan lesz valaki „elnök”? Ezt felírja egy noteszlapra. A széke mögött tizenhárom kitüntetésről, kiváló szövet­kezet címről, miniszteri ok­levélről olvasok. Ezek beke­retezve függnek a falon. — Jó sok — mondom. ö még elmondja, moso­lyogva, saját külön címeit: a könnyűipar kiváló dolgozója, a szövetkezeti ipar kiváló dolgozója és így tovább. — Hogyan lesz valaki „el­nök”? — ismétlem meg. — Inkább így kérdezze: hogyan marad valaki elnök, már a huszonötödik eszten­deje? Huszonnégy éve va­gyok a kispesti vas ktsz elnö­ke. — Ez nehéz volt, nagyon nehéz, vagy csak eleinte ne­héz és később már köny­­nyebb? — Húsz ember állt valami­kor össze. Ma kétszázan va­gyunk. Huszonöt éve nagyon szegények voltunk. Az ötve­nes évek elején súlyos vál­ságokban, tenger küzdelmen mentünk át. Bírtuk. Kitartot­tunk. Valamikor, a kezdet kezdetén, még lópatkolást is végeztünk. Ma még Kuwait­­nak is szállítunk műanyag­­ipari gépeket, még Indiának is betonszilárdság-vizsgálót. Negyvenmillió forint az évi termelésünk és tizenhat mil­lió forint a vagyonunk. S hogy kérdésére is feleljek, nehéz volt-e, nagyon nehéz, vagy csak eleinte? Bíztunk a jövőben. Hittünk a jövőben. Ez tartott meg elnöknek hu­szonötödik éve, ezzel a hittel sikerült legyőznünk a nagy nehézségeket. Kispest kisiparos városrész volt. Annyi bognár, kocsi­gyártó, lakatos, kovács, mű­szerész, kerékpárműszerész dolgozott itt, hogy majdnem minden utcában zengett a ka­lapács, virítottak a kis cég­táblák, fújtatták a tüzet a műhelyekben. — Mi lesz velünk? — kér­dezte húsz kispesti kisiparos 1948 őszén, mert új világ jött, mert az egész világon fordult a kerék, mert nálunk is tó­dulni kezdett a nép a gyárak, a nagyüzemek, a „társas ter­melés” műhelyei felé. — Kátéesz-t, termelő szö­vetkezetei, kisipari szövetke­zetei fogunk alapítani — fe­lelte az, aki a legtávolabb látott. — Elnök lettem, s azóta el­nök maradtam — folytatja és a sajátos termelési szerkezet magyarázatába kezd: — A szövetkezet nem magán-, nem állami, hanem csoport­­tulajdon. A húsz összeállt ember nagyrésze magánkis­iparos volt, lakatos, esztergá­lyos, kerékpár-műszerész. Ne­hezen ment a munka. Min­denki az önállóság légköré­ben nőtt fel, s most egyszerre közösen, társasán kezdtek él­ni és dolgozni. Mind a hú­sén vagyunk. A jövedelem egy részét osztjuk szét. Az új gazdasági mechanizmusnak még hírét sem hallottuk, még nem is ismertük ezt a szót: nyereségrészesedés, amely napjainkban már általános., amikor a mi szövetkezetünk már nyereségrészesedést osz­tott. Nem ez volt ugyan a ne­ve. Mi a szövetkezeti rész­jegy alapján osztalékot és ré­szesedést fizettünk minden évben. Ez a huszonnégy esz­tendő alatt általában egyha­vi fizetés volt, tehát minden­ki megkapta a tizenharmadik havi fizetését. De ma már ez az évi részesedés és osztalék másfél-két hónapnyi fizetés is lehet. Mert többet kere­sünk. Az alapító tagok közül ugyan már csak három dol­gozik, a többi nyugdíjas, de Modern gép mellett S , '-MM >*• ÍRÉ üjí szán behozták a szövetkezet­be a szerszámaikat, ezek so­kat nem értek, s lassan, az évek során ezeket a szerszá­mokat megvette és kifizette a szövetkezet. De a csoport­­tulajdon nem ennyit jelent. Nem csak ennyit. Ennek az önkéntes szocialista jellegű társulásnak az előfeltétele: van belépési díj és van rész­jegyzés. A belépési díj egy­havi fizetés tíz százaléka, a részjegy egyhavi fizetés. A tíz százalékot senki sem kap­ja vissza. A részjegyet, ha ki­lép és a szövetkezet nem veszteséges, visszafizetjük. A részjegy a résztulajdon alapja. A részjegy alapján minden évben minden szö­vetkezeti tagunknak osztalé­kot és részesedést fizetünk — a jövedelem szerint. — Tehát szétosztják a ti­zenhat millió forint vagyo­nukat? — a kérdést magam is tréfának szánom. — Ezt senki sem akarná, nem is tehetjük meg, mert most például nagyszabású beruházásba kezdünk, 1975-re központi üzemházat építünk. Mert itt már nagyon szűkö­az a kétszáz ember, aki a szövetkezet tagja, ma már nem kocsikat javít, kerékpá­rokat, vagy lovakat patkói, ahogyan az eleinte megtör­tént, hanem gépeket gyárt, s amit gyártanak, az eljut a szomszédos országokba, még a Távol-Keletre is. Már most milyen fából fa­ragták azt a szövetkezeti el­nököt, akinek egyelőre még a nevét sem tudom? Eddig csak elnöknek szólítottam, s hogy megismerkedjem a ne­vével, felállók, végignézem a kitüntetések füzérét a falon. „Dózsa László elnök.” — Talán egyenesen erdélyi Dózsa? — kérdezem. — Az bizony. A makfalvi Dózsáit zs-vel, a kibédiek s-el, Dósá-nak írták a nevü­ket. Az én családom a szé­kelyföldi Kibédről való s bennünk, bár soha nem ku­tattam, most meg már időm sem lenne erre, mindig ele­venen élt a Dózsa György­­rokongág tudata. Három fiam közül az egyiknek György a keresztneve. Most már mi is így írjuk: Dózsa. — S a történelem meg az erdélyi föld messzeségéből hogyan kötött ki végül Kis­pesten e család? — Dózsa János nagyapám származott el Kibédről. Ván­dorkovács volt. Még a múlt században eredt útnak, falu­ról falura járt, akár a dró-Az elnök tostót, munkát keresett, s ha talált, bekérezkedett egy-egy kovácsműhelybe, s ha a ko­vács befogadta, elvégezte a felvállalt munkát ott, vagy elszegődött a kovácshoz dol­gozni. Bejárta az egész Ma­gyarországot, s Kispestre ve­tődve, 1912-ben letelepedett itt. Kovácsműhelyt nyitott, azt a fiára örökítette, kovács volt az apám is, én pedig az apámnál kovácslakatos. Mi ezzel a kis műhellyel léptünk be a szövetkezetbe. A műhely nem tűnt el, áll ma is, a szö­vetkezetünk egyik részlege dolgozik ott. Patkoló kovácsokra már alig van szükség ebben a benzingőzös világban s a Dó­zsa György-rokon kispesti Dózsa-családból már senki sem folytatja a kovácsmes-­­terséget: — Három fiam van. Kettő érettségizett, az egyik autó­lakatos lett, a másik műsze­résznek tanul, a harmadik fiam kissé messze esett a fá­jától: szakácsipari tanuló a margitszigeti Nagyszállóban. Egy vonás még hiányzik ehhez az emberarchoz. A szenvedély, a játék, valami, ami szabad idejében foglal­koztatja. Amiben oldódást keres, vagy egyenesen vias­­kodást. Ami betölti. Elszóra­koztatja. — Van ilyen? — Sokat futballoztam. Eleinte a Kispestben, a fel­­szabadulás után a Kispesti Törekvésben, harmincéves koromig a Spartacusban. Si­került behoznunk az NB II- be. — S azóta? Hiszen már öt­venkét éves. Már csak szur­koló? — Az, de mint a Spartacus vezetőségi tagja. A kapuig kikísér. Amint visszanézek, hatan veszik kö­rül, Ruffy Péter A sző' Amikor belép a szobába, azt hiszem: lány. Kerek, tiszta és ham- h vas arcában világoskék szemek, egész megjelenése derűt áraszt. ti Azután bemutatkozunk egymásnak, ö — legnagyobb meglepeté­semre — ezekkel o szavakkal: j< — Czirják Istvánná vagyok. I Efölött meglepődöm. í; — Tehát asszony? a Válaszát halk galambnevetés kíséri: — Húsz éve ... Már a fiam is tizenöt éves, első éves autószerelő g tanuló. A S ebben van egy kis büszkeség. Abban is, hogy a fia már tizenöt t éves, abban is, hogy első éves autószerelő tanuló. A szövőnő, akivel o a Kispesti Textilgyár — népszerű nevén: A Kistext — egyik hiva- a tali szobájában beszélgetek, született kispesti lány. Élettörténete, amelyről iparkodom aprólékosan kikérdezni, még számos meglepe­tést tartogat. tn — Kispesten születtem, 1934-ben. Édesapám bádogos volt. Gyér- k mekéveim: a háború ... lí ii a t h k U cú fc­si 1 ti­ll s h 8$ á h ki h h éi i: n k v f> V A szövönö h t. a Nyilván nem is sejti, hogy gyermekéveinek történetét milyen köl- j1 tői szigorral és tömörséggel foglalta két szóba. Mi azonban, az a k korosztály, amely nem gyermekéveit, de az ifjúság és felnőttkor c legszebb éveit élte át abban a szorongásban, tudjuk, hogy mit je- v lent. En azonban a kék szemű kispesti szövőnő emlékeire vagyok rí kíváncsi s arra, miképpen őrizte meg hamvasságát, s a kék szemé- Q bői patakzó derűjét, letudva egy évtizedet, amelynél iszonyatosab- e bat az emberiség nem élt át. á — Nagyon nagy szegénységben éltünk, különösképpen azután, k hogy édesapámat behívták katonának. Édesanyámmal kettesben él- é tünk abban a nagyon öreg kispesti házban, amelyet még a nagyszü- a leim építettek. Erről nem tudok többet mondani. Éhesek voltunk és g nagyon szegények. Amikor a front közeledett Budapest felé, szőr- a nyű éjszakákat éltünk át. Kispest földszintes város volt, nagyrészt ma ti is az, a legtöbb háznak pincéje sem volt, mert amikor a hozzánk b hasonló szegény emberek házakat építettek, arra már nem futotta, r hogy a homokba pincét is építsenek. Nekünk volt egy rozoga pin- s cénk, abban éltük át a bombázások éjszakáit, azután beköltöztettek d bennünket Budapestre. A Baross utcában helyeztek el bennünket r szükséglakásban. Azután mindennek vége lett, kimehettünk ismét b Kispestre. Amikor beköltöztünk a városba, még akadt egy lovas- é szekér, amely bevitte a holminkat. Kifelé már magunk vonszoltuk e a maradékot egy kis kézikocsin. Édesapám hadifogságban volt, a A Ganz Művek új gyáregysége * í": -í . i in- ■ :•| 1 ? V A Béke tér még mindig kisvárosi hangulatú

Next

/
Oldalképek
Tartalom