Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-07 / 14. szám

Dózsa, az elnök

Reggel hétkor várom a kispesti Vörös Hadsereg útja 22. számának vaskapuja előtt a Kispesti Vas, Fém Ktsz elnökét. A randevút telefonon beszéltük meg. A nevét nem kérdeztem, s ő nem mondta. Elnök mindenesetre csak egy van. Nem tévedhetek.

Hétkor befut a mustárszínű Skoda, csontos arcú, vékony férfi száll ki belőle, s amint kilép, megrohanják. Intézkedést kérnek és várnak, azonkívül döntést, utasítást, segítséget, bonyolult kérdéseket vernek vissza a falak, amelyek közé belépünk.

— Mire kíváncsi? — kérdi végül, a bonyolult kérdésekben hozott gyors döntések után az irodájában.

— Két dologra. Először meg akarom magyarázni a külföldi olvasónak, mit is jelent ez a rövidítése, ktsz, azután kíváncsi vagyok a ktsz elnökére, s arra, hogyan lesz valaki „elnök”?

Ezt felírja egy noteszlapra.

A széke mögött tizenhárom kitüntetésről, kiváló szövetkezet címről, miniszteri oklevélről olvasok. Ezek bekeretezve függnek a falon.

— Jó sok — mondom.

ö még elmondja, mosolyogva, saját külön címeit: a könnyűipar kiváló dolgozója, a szövetkezeti ipar kiváló dolgozója és így tovább.

— Hogyan lesz valaki „elnök”? — ismétlem meg.

— Inkább így kérdezze: hogyan marad valaki elnök, már a huszonötödik esztendeje? Huszonnégy éve vagyok a kispesti vas ktsz elnöke.

— Ez nehéz volt, nagyon nehéz, vagy csak eleinte nehéz és később már könynyebb?

— Húsz ember állt valamikor össze. Ma kétszázan vagyunk. Huszonöt éve nagyon szegények voltunk. Az ötvenes évek elején súlyos válságokban, tenger küzdelmen mentünk át. Bírtuk. Kitartottunk. Valamikor, a kezdet kezdetén, még lópatkolást is végeztünk. Ma még Kuwaitnak is szállítunk műanyagipari gépeket, még Indiának is betonszilárdság-vizsgálót. Negyvenmillió forint az évi termelésünk és tizenhat millió forint a vagyonunk. S hogy kérdésére is feleljek, nehéz volt-e, nagyon nehéz, vagy csak eleinte? Bíztunk a jövőben. Hittünk a jövőben. Ez tartott meg elnöknek huszonötödik éve, ezzel a hittel sikerült legyőznünk a nagy nehézségeket.

Kispest kisiparos városrész volt. Annyi bognár, kocsigyártó, lakatos, kovács, műszerész, kerékpárműszerész dolgozott itt, hogy majdnem minden utcában zengett a kalapács, virítottak a kis cégtáblák, fújtatták a tüzet a műhelyekben.

— Mi lesz velünk? — kérdezte húsz kispesti kisiparos 1948 őszén, mert új világ jött, mert az egész világon fordult a kerék, mert nálunk is tódulni kezdett a nép a gyárak, a nagyüzemek, a „társas termelés” műhelyei felé.

— Kátéesz-t, termelő szövetkezetei, kisipari szövetkezetei fogunk alapítani — felelte az, aki a legtávolabb látott.

— Elnök lettem, s azóta elnök maradtam — folytatja és a sajátos termelési szerkezet magyarázatába kezd: — A szövetkezet nem magán-, nem állami, hanem csoporttulajdon. A húsz összeállt ember nagyrésze magánkisiparos volt, lakatos, esztergályos, kerékpár-műszerész. Nehezen ment a munka. Mindenki az önállóság légkörében nőtt fel, s most egyszerre közösen, társasán kezdtek élni és dolgozni. Mind a húsén vagyunk. A jövedelem egy részét osztjuk szét. Az új gazdasági mechanizmusnak még hírét sem hallottuk, még nem is ismertük ezt a szót: nyereségrészesedés, amely napjainkban már általános., amikor a mi szövetkezetünk már nyereségrészesedést osztott. Nem ez volt ugyan a neve. Mi a szövetkezeti részjegy alapján osztalékot és részesedést fizettünk minden évben. Ez a huszonnégy esztendő alatt általában egyhavi fizetés volt, tehát mindenki megkapta a tizenharmadik havi fizetését. De ma már ez az évi részesedés és osztalék másfél-két hónapnyi fizetés is lehet. Mert többet keresünk. Az alapító tagok közül ugyan már csak három dolgozik, a többi nyugdíjas, de

Modern gép mellett

S , '-MM

>*•

ÍRÉ

üjí

szán behozták a szövetkezetbe a szerszámaikat, ezek sokat nem értek, s lassan, az évek során ezeket a szerszámokat megvette és kifizette a szövetkezet. De a csoporttulajdon nem ennyit jelent. Nem csak ennyit. Ennek az önkéntes szocialista jellegű társulásnak az előfeltétele: van belépési díj és van részjegyzés. A belépési díj egyhavi fizetés tíz százaléka, a részjegy egyhavi fizetés. A tíz százalékot senki sem kapja vissza. A részjegyet, ha kilép és a szövetkezet nem veszteséges, visszafizetjük. A részjegy a résztulajdon alapja. A részjegy alapján minden évben minden szövetkezeti tagunknak osztalékot és részesedést fizetünk — a jövedelem szerint.

— Tehát szétosztják a tizenhat millió forint vagyonukat? — a kérdést magam is tréfának szánom.

— Ezt senki sem akarná, nem is tehetjük meg, mert most például nagyszabású beruházásba kezdünk, 1975-re központi üzemházat építünk. Mert itt már nagyon szűköaz a kétszáz ember, aki a szövetkezet tagja, ma már nem kocsikat javít, kerékpárokat, vagy lovakat patkói, ahogyan az eleinte megtörtént, hanem gépeket gyárt, s amit gyártanak, az eljut a szomszédos országokba, még a Távol-Keletre is.

Már most milyen fából faragták azt a szövetkezeti elnököt, akinek egyelőre még a nevét sem tudom? Eddig csak elnöknek szólítottam, s hogy megismerkedjem a nevével, felállók, végignézem a kitüntetések füzérét a falon.

„Dózsa László elnök.”

— Talán egyenesen erdélyi Dózsa? — kérdezem.

— Az bizony. A makfalvi Dózsáit zs-vel, a kibédiek s-el, Dósá-nak írták a nevüket. Az én családom a székelyföldi Kibédről való s bennünk, bár soha nem kutattam, most meg már időm sem lenne erre, mindig elevenen élt a Dózsa Györgyrokongág tudata. Három fiam közül az egyiknek György a keresztneve. Most már mi is így írjuk: Dózsa.

— S a történelem meg az erdélyi föld messzeségéből hogyan kötött ki végül Kispesten e család?

— Dózsa János nagyapám származott el Kibédről. Vándorkovács volt. Még a múlt században eredt útnak, faluról falura járt, akár a dró-Az elnök

tostót, munkát keresett, s ha talált, bekérezkedett egy-egy kovácsműhelybe, s ha a kovács befogadta, elvégezte a felvállalt munkát ott, vagy elszegődött a kovácshoz dolgozni. Bejárta az egész Magyarországot, s Kispestre vetődve, 1912-ben letelepedett itt. Kovácsműhelyt nyitott, azt a fiára örökítette, kovács volt az apám is, én pedig az apámnál kovácslakatos. Mi ezzel a kis műhellyel léptünk be a szövetkezetbe. A műhely nem tűnt el, áll ma is, a szövetkezetünk egyik részlege dolgozik ott.

Patkoló kovácsokra már alig van szükség ebben a benzingőzös világban s a Dózsa György-rokon kispesti Dózsa-családból már senki sem folytatja a kovácsmes-terséget:

— Három fiam van. Kettő érettségizett, az egyik autólakatos lett, a másik műszerésznek tanul, a harmadik fiam kissé messze esett a fájától: szakácsipari tanuló a margitszigeti Nagyszállóban.

Egy vonás még hiányzik ehhez az emberarchoz. A szenvedély, a játék, valami, ami szabad idejében foglalkoztatja. Amiben oldódást keres, vagy egyenesen viaskodást. Ami betölti. Elszórakoztatja.

— Van ilyen?

— Sokat futballoztam. Eleinte a Kispestben, a felszabadulás után a Kispesti Törekvésben, harmincéves koromig a Spartacusban. Sikerült behoznunk az NB II- be.

— S azóta? Hiszen már ötvenkét éves. Már csak szurkoló?

— Az, de mint a Spartacus vezetőségi tagja.

A kapuig kikísér. Amint visszanézek, hatan veszik körül,

Ruffy Péter

A sző'

Amikor belép a szobába, azt hiszem: lány. Kerek, tiszta és ham- h vas arcában világoskék szemek, egész megjelenése derűt áraszt. ti Azután bemutatkozunk egymásnak, ö — legnagyobb meglepetésemre — ezekkel o szavakkal: j<

— Czirják Istvánná vagyok. I

Efölött meglepődöm. í;

— Tehát asszony? a

Válaszát halk galambnevetés kíséri:

— Húsz éve ... Már a fiam is tizenöt éves, első éves autószerelő g

tanuló. A

S ebben van egy kis büszkeség. Abban is, hogy a fia már tizenöt t

éves, abban is, hogy első éves autószerelő tanuló. A szövőnő, akivel o

a Kispesti Textilgyár — népszerű nevén: A Kistext — egyik hiva- a

tali szobájában beszélgetek, született kispesti lány. Élettörténete, amelyről iparkodom aprólékosan kikérdezni, még számos meglepetést tartogat. tn

— Kispesten születtem, 1934-ben. Édesapám bádogos volt. Gyér- k

mekéveim: a háború ... lí

ii

a

t

h

k

U

cú

fcsi

1

till

s

h

8$

á

h

ki

h

h

éi

i:

n

k

v

f>

V

A szövönö h

t.

a

Nyilván nem is sejti, hogy gyermekéveinek történetét milyen köl- j1

tői szigorral és tömörséggel foglalta két szóba. Mi azonban, az a k

korosztály, amely nem gyermekéveit, de az ifjúság és felnőttkor c

legszebb éveit élte át abban a szorongásban, tudjuk, hogy mit je- v

lent. En azonban a kék szemű kispesti szövőnő emlékeire vagyok rí

kíváncsi s arra, miképpen őrizte meg hamvasságát, s a kék szemé- Q

bői patakzó derűjét, letudva egy évtizedet, amelynél iszonyatosab- e

bat az emberiség nem élt át. á

— Nagyon nagy szegénységben éltünk, különösképpen azután, k

hogy édesapámat behívták katonának. Édesanyámmal kettesben él- é

tünk abban a nagyon öreg kispesti házban, amelyet még a nagyszü- a

leim építettek. Erről nem tudok többet mondani. Éhesek voltunk és g

nagyon szegények. Amikor a front közeledett Budapest felé, szőr- a

nyű éjszakákat éltünk át. Kispest földszintes város volt, nagyrészt ma ti

is az, a legtöbb háznak pincéje sem volt, mert amikor a hozzánk b

hasonló szegény emberek házakat építettek, arra már nem futotta, r

hogy a homokba pincét is építsenek. Nekünk volt egy rozoga pin- s

cénk, abban éltük át a bombázások éjszakáit, azután beköltöztettek d bennünket Budapestre. A Baross utcában helyeztek el bennünket r szükséglakásban. Azután mindennek vége lett, kimehettünk ismét b Kispestre. Amikor beköltöztünk a városba, még akadt egy lovas- é

szekér, amely bevitte a holminkat. Kifelé már magunk vonszoltuk e

a maradékot egy kis kézikocsin. Édesapám hadifogságban volt, a

A Ganz Művek új gyáregysége

* í": -í . i in- ■ :•|

1 ? V

A Béke tér még mindig kisvárosi hangulatú