Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-07-07 / 14. szám
Dózsa, az elnök Reggel hétkor várom a kispesti Vörös Hadsereg útja 22. számának vaskapuja előtt a Kispesti Vas, Fém Ktsz elnökét. A randevút telefonon beszéltük meg. A nevét nem kérdeztem, s ő nem mondta. Elnök mindenesetre csak egy van. Nem tévedhetek. Hétkor befut a mustárszínű Skoda, csontos arcú, vékony férfi száll ki belőle, s amint kilép, megrohanják. Intézkedést kérnek és várnak, azonkívül döntést, utasítást, segítséget, bonyolult kérdéseket vernek vissza a falak, amelyek közé belépünk. — Mire kíváncsi? — kérdi végül, a bonyolult kérdésekben hozott gyors döntések után az irodájában. — Két dologra. Először meg akarom magyarázni a külföldi olvasónak, mit is jelent ez a rövidítése, ktsz, azután kíváncsi vagyok a ktsz elnökére, s arra, hogyan lesz valaki „elnök”? Ezt felírja egy noteszlapra. A széke mögött tizenhárom kitüntetésről, kiváló szövetkezet címről, miniszteri oklevélről olvasok. Ezek bekeretezve függnek a falon. — Jó sok — mondom. ö még elmondja, mosolyogva, saját külön címeit: a könnyűipar kiváló dolgozója, a szövetkezeti ipar kiváló dolgozója és így tovább. — Hogyan lesz valaki „elnök”? — ismétlem meg. — Inkább így kérdezze: hogyan marad valaki elnök, már a huszonötödik esztendeje? Huszonnégy éve vagyok a kispesti vas ktsz elnöke. — Ez nehéz volt, nagyon nehéz, vagy csak eleinte nehéz és később már könynyebb? — Húsz ember állt valamikor össze. Ma kétszázan vagyunk. Huszonöt éve nagyon szegények voltunk. Az ötvenes évek elején súlyos válságokban, tenger küzdelmen mentünk át. Bírtuk. Kitartottunk. Valamikor, a kezdet kezdetén, még lópatkolást is végeztünk. Ma még Kuwaitnak is szállítunk műanyagipari gépeket, még Indiának is betonszilárdság-vizsgálót. Negyvenmillió forint az évi termelésünk és tizenhat millió forint a vagyonunk. S hogy kérdésére is feleljek, nehéz volt-e, nagyon nehéz, vagy csak eleinte? Bíztunk a jövőben. Hittünk a jövőben. Ez tartott meg elnöknek huszonötödik éve, ezzel a hittel sikerült legyőznünk a nagy nehézségeket. Kispest kisiparos városrész volt. Annyi bognár, kocsigyártó, lakatos, kovács, műszerész, kerékpárműszerész dolgozott itt, hogy majdnem minden utcában zengett a kalapács, virítottak a kis cégtáblák, fújtatták a tüzet a műhelyekben. — Mi lesz velünk? — kérdezte húsz kispesti kisiparos 1948 őszén, mert új világ jött, mert az egész világon fordult a kerék, mert nálunk is tódulni kezdett a nép a gyárak, a nagyüzemek, a „társas termelés” műhelyei felé. — Kátéesz-t, termelő szövetkezetei, kisipari szövetkezetei fogunk alapítani — felelte az, aki a legtávolabb látott. — Elnök lettem, s azóta elnök maradtam — folytatja és a sajátos termelési szerkezet magyarázatába kezd: — A szövetkezet nem magán-, nem állami, hanem csoporttulajdon. A húsz összeállt ember nagyrésze magánkisiparos volt, lakatos, esztergályos, kerékpár-műszerész. Nehezen ment a munka. Mindenki az önállóság légkörében nőtt fel, s most egyszerre közösen, társasán kezdtek élni és dolgozni. Mind a húsén vagyunk. A jövedelem egy részét osztjuk szét. Az új gazdasági mechanizmusnak még hírét sem hallottuk, még nem is ismertük ezt a szót: nyereségrészesedés, amely napjainkban már általános., amikor a mi szövetkezetünk már nyereségrészesedést osztott. Nem ez volt ugyan a neve. Mi a szövetkezeti részjegy alapján osztalékot és részesedést fizettünk minden évben. Ez a huszonnégy esztendő alatt általában egyhavi fizetés volt, tehát mindenki megkapta a tizenharmadik havi fizetését. De ma már ez az évi részesedés és osztalék másfél-két hónapnyi fizetés is lehet. Mert többet keresünk. Az alapító tagok közül ugyan már csak három dolgozik, a többi nyugdíjas, de Modern gép mellett S , '-MM >*• ÍRÉ üjí szán behozták a szövetkezetbe a szerszámaikat, ezek sokat nem értek, s lassan, az évek során ezeket a szerszámokat megvette és kifizette a szövetkezet. De a csoporttulajdon nem ennyit jelent. Nem csak ennyit. Ennek az önkéntes szocialista jellegű társulásnak az előfeltétele: van belépési díj és van részjegyzés. A belépési díj egyhavi fizetés tíz százaléka, a részjegy egyhavi fizetés. A tíz százalékot senki sem kapja vissza. A részjegyet, ha kilép és a szövetkezet nem veszteséges, visszafizetjük. A részjegy a résztulajdon alapja. A részjegy alapján minden évben minden szövetkezeti tagunknak osztalékot és részesedést fizetünk — a jövedelem szerint. — Tehát szétosztják a tizenhat millió forint vagyonukat? — a kérdést magam is tréfának szánom. — Ezt senki sem akarná, nem is tehetjük meg, mert most például nagyszabású beruházásba kezdünk, 1975-re központi üzemházat építünk. Mert itt már nagyon szűköaz a kétszáz ember, aki a szövetkezet tagja, ma már nem kocsikat javít, kerékpárokat, vagy lovakat patkói, ahogyan az eleinte megtörtént, hanem gépeket gyárt, s amit gyártanak, az eljut a szomszédos országokba, még a Távol-Keletre is. Már most milyen fából faragták azt a szövetkezeti elnököt, akinek egyelőre még a nevét sem tudom? Eddig csak elnöknek szólítottam, s hogy megismerkedjem a nevével, felállók, végignézem a kitüntetések füzérét a falon. „Dózsa László elnök.” — Talán egyenesen erdélyi Dózsa? — kérdezem. — Az bizony. A makfalvi Dózsáit zs-vel, a kibédiek s-el, Dósá-nak írták a nevüket. Az én családom a székelyföldi Kibédről való s bennünk, bár soha nem kutattam, most meg már időm sem lenne erre, mindig elevenen élt a Dózsa Györgyrokongág tudata. Három fiam közül az egyiknek György a keresztneve. Most már mi is így írjuk: Dózsa. — S a történelem meg az erdélyi föld messzeségéből hogyan kötött ki végül Kispesten e család? — Dózsa János nagyapám származott el Kibédről. Vándorkovács volt. Még a múlt században eredt útnak, faluról falura járt, akár a dró-Az elnök tostót, munkát keresett, s ha talált, bekérezkedett egy-egy kovácsműhelybe, s ha a kovács befogadta, elvégezte a felvállalt munkát ott, vagy elszegődött a kovácshoz dolgozni. Bejárta az egész Magyarországot, s Kispestre vetődve, 1912-ben letelepedett itt. Kovácsműhelyt nyitott, azt a fiára örökítette, kovács volt az apám is, én pedig az apámnál kovácslakatos. Mi ezzel a kis műhellyel léptünk be a szövetkezetbe. A műhely nem tűnt el, áll ma is, a szövetkezetünk egyik részlege dolgozik ott. Patkoló kovácsokra már alig van szükség ebben a benzingőzös világban s a Dózsa György-rokon kispesti Dózsa-családból már senki sem folytatja a kovácsmes-terséget: — Három fiam van. Kettő érettségizett, az egyik autólakatos lett, a másik műszerésznek tanul, a harmadik fiam kissé messze esett a fájától: szakácsipari tanuló a margitszigeti Nagyszállóban. Egy vonás még hiányzik ehhez az emberarchoz. A szenvedély, a játék, valami, ami szabad idejében foglalkoztatja. Amiben oldódást keres, vagy egyenesen viaskodást. Ami betölti. Elszórakoztatja. — Van ilyen? — Sokat futballoztam. Eleinte a Kispestben, a felszabadulás után a Kispesti Törekvésben, harmincéves koromig a Spartacusban. Sikerült behoznunk az NB II- be. — S azóta? Hiszen már ötvenkét éves. Már csak szurkoló? — Az, de mint a Spartacus vezetőségi tagja. A kapuig kikísér. Amint visszanézek, hatan veszik körül, Ruffy Péter A sző' Amikor belép a szobába, azt hiszem: lány. Kerek, tiszta és ham- h vas arcában világoskék szemek, egész megjelenése derűt áraszt. ti Azután bemutatkozunk egymásnak, ö — legnagyobb meglepetésemre — ezekkel o szavakkal: j< — Czirják Istvánná vagyok. I Efölött meglepődöm. í; — Tehát asszony? a Válaszát halk galambnevetés kíséri: — Húsz éve ... Már a fiam is tizenöt éves, első éves autószerelő g tanuló. A S ebben van egy kis büszkeség. Abban is, hogy a fia már tizenöt t éves, abban is, hogy első éves autószerelő tanuló. A szövőnő, akivel o a Kispesti Textilgyár — népszerű nevén: A Kistext — egyik hiva- a tali szobájában beszélgetek, született kispesti lány. Élettörténete, amelyről iparkodom aprólékosan kikérdezni, még számos meglepetést tartogat. tn — Kispesten születtem, 1934-ben. Édesapám bádogos volt. Gyér- k mekéveim: a háború ... lí ii a t h k U cú fcsi 1 till s h 8$ á h ki h h éi i: n k v f> V A szövönö h t. a Nyilván nem is sejti, hogy gyermekéveinek történetét milyen köl- j1 tői szigorral és tömörséggel foglalta két szóba. Mi azonban, az a k korosztály, amely nem gyermekéveit, de az ifjúság és felnőttkor c legszebb éveit élte át abban a szorongásban, tudjuk, hogy mit je- v lent. En azonban a kék szemű kispesti szövőnő emlékeire vagyok rí kíváncsi s arra, miképpen őrizte meg hamvasságát, s a kék szemé- Q bői patakzó derűjét, letudva egy évtizedet, amelynél iszonyatosab- e bat az emberiség nem élt át. á — Nagyon nagy szegénységben éltünk, különösképpen azután, k hogy édesapámat behívták katonának. Édesanyámmal kettesben él- é tünk abban a nagyon öreg kispesti házban, amelyet még a nagyszü- a leim építettek. Erről nem tudok többet mondani. Éhesek voltunk és g nagyon szegények. Amikor a front közeledett Budapest felé, szőr- a nyű éjszakákat éltünk át. Kispest földszintes város volt, nagyrészt ma ti is az, a legtöbb háznak pincéje sem volt, mert amikor a hozzánk b hasonló szegény emberek házakat építettek, arra már nem futotta, r hogy a homokba pincét is építsenek. Nekünk volt egy rozoga pin- s cénk, abban éltük át a bombázások éjszakáit, azután beköltöztettek d bennünket Budapestre. A Baross utcában helyeztek el bennünket r szükséglakásban. Azután mindennek vége lett, kimehettünk ismét b Kispestre. Amikor beköltöztünk a városba, még akadt egy lovas- é szekér, amely bevitte a holminkat. Kifelé már magunk vonszoltuk e a maradékot egy kis kézikocsin. Édesapám hadifogságban volt, a A Ganz Művek új gyáregysége * í": -í . i in- ■ :•| 1 ? V A Béke tér még mindig kisvárosi hangulatú