Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-02-03 / 3. szám
A ravatal. Beregi Oszkár és Pataky Kálmán hamvait a Kerepesi temető művész-parcellájában a Fővárosi Tanács által adományozott díszsírhelyen temették el A gyászszertartáson jobbról balra: Beregi Oszkár lánya, Lea, Keresztury Dezsőné és Békássy István. QldvljtmUti az akaratuk Sikertelen próbálkozás kirekeszteni az évekkel szaporodó emlékezések áradatát, s csakis arról fogalmazni, amiről azon a januári délelőttön a Royal Szálló cukrászdájában szó volt. Hiszen, miközben Beregi Oszkár leánya, Lea, apja és férje gyötrő hazavágyódásáról beszélt, akarva-akaratlan saját emlékeimmel birkóztam. A nagyszerű színész, Beregi alakja elevenedett meg előttem a Coldmark-terem színpadán, Pap Károly drámai játékában, Dávid király maszkjában, hallottam zengő hangját, lantjának pengését és fiatal, elhalt kedvese, Batseba siratását... Aztán másfelé vitt az emlékezés útja, a Zeneakadémia nagytermébe, a Máté passió előadására. Láttam a Budapesti Ének- és Zenekaregyesület 44-ben megölt karmesterének, Lichtenberg Emilnek ősz fejét, hallottam Báthy Anna, Basilides Mária, Kálmán Oszkár hangját és az evangélista szerepében Pataky Kálmán csodálatos, felejthetetlen lírai tenorját... Nos, ha a két művész hamvainak hazatérése a színház és zenerajongók ezreinek egyikét ennyire felkavarja — hogy még szakmai fegyelmezettségét sem tudja leküzdeni —, milyen érzésekkel kellett megbirkóznia annak az asszonynak, aki Beregi és Pataky életének legközvetlenebb részese volt, s mostani küldetése izgalmaival még a huszonhét esztendeje nem látott szülőföld iránti elfogódottsága is párosult. A torkát szorongató félmondatok leírását nem tűri papír ... Jól ismerik az ilyesmit a távolélők közül sokan, akik évtizedek elmúltával először hallották meg a határon egy kis magyar falu harangszavát, miként Beregi Oszkár lánya és a nehéz útra vele érkező második férje, a harmincas évek népszerű színésze, Békássy István. És bizonyára ismerik annak a soha meg nem kóstolt almának az ízét, amit „csak úgy" vásároltak a Hunyadi téri piacon, miként ők tették... A régi és új barátok, a kollégák őszinte, szerető fogadtatásáról pedig minden szó kevésnek bizonyulna. — A legellentétesebb érzésekkel térek vissza Hollywoodba — mondja Békássyné Beregi Lea. — Azzal a fájó űrrel a szívemben, hogy itt kell hagynom a két sírt, s nem lesz hová mennem a kinti temetőben ... Hiszen gyakran meglátogattam őket és — elbeszélgettem velük ... Ugyanúkkor ezt az űrt nagy-nagy megnyugvás tölti be... Végül is beteljesedett, amit ők nagyon fontosnak tartottak. S most már a távolság sem tűnik olyan hatalmasnak Budapest és Hollywood között, mint eddig véltem. Sőt, egészen közel kerültünk egymáshoz. És e közelséget — a sírhantok mellett — a drága, rég nem látott város és az emberek teremtették meg. H. M. „Lepje meg magyarországi ismerőseit! Megbízásait teljesíti, ajándék- és virágküldeményeit ön helyett megvásárolja és a kért címre szállítja a BOY SZOLGALAT! CÍM: BUDAPEST V., BAJCSY-ZSILINSZKY ÜT 20. TELEFON: 123—523, 290—290 Beregi Oszkár és Pataky Kálmán hamvai hazai földben Két felejthetetlen művészünk — egyiké volt a magyar nyelv, másiké az ének varázslata — végső akarata 1973. január 15-én beteljesedett. Itthon pihennek. Hazahozott hamvaik előtt családtagok, barátok, pályatársak, tisztelők rótták le kegyeletüket a Kerepesi temető díszravatalozójában. A gyászszertartáson elsőként Marton Endre, a Nemzeti Színház igazgató főrendezője idézte fel az 1965-ben meghalt Beregi Oszkárnak, a Nemzeti Színház örökös tagjának, a délceg alakú, páratlan orgánumú, az állandóan magas hőfokon izzó drámai színésznek pályafutását, a hosszú úton megfáradt vándorét, aki végérvényesen visszatért. Lukács Miklós, a Magyar Állami Operaház igazgatója a belcanto művészének, a hazai operatársadalom büszkeségének, a külföld operaszínpadain világhírt szerzett, 1964-ben elhunyt Pataky Kálmán emlékének adózott. A Magyarok Világszövetsége nevében Keresztury Dezső irodalomtörténész, az MVSZ alelnöke tette le a Beregi Oszkár és Pataky Kálmán hamvait őrző urnákra „az engesztelő tiszteletadás” koszorúit. A többi között ezeket mondotta: — A haza, amelynek szellemi, művészeti életét egykor annyi színnel, ízzel, játékos és komoly alkotásokkal gazdagították, mem volt mindig gyengéd és méltányos irányukban. Sokszor a legmagasabb polcra emelte őket, s azután annál sebzőbb közönnyel, sőt ellenséges indulattal fordult ellenük. Ök Petőfi emlékünnepséget tartottak Romániában, a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színházban a román írószövetség védnöksége alatt. Emlékünnepség volt Segesvárott és Aradon is. * Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1848 januárjában alakult meg az első magyar tudományos egyesület, a Magyarhoni Földtani Társulat. Első elnöke Kubinyi Ágoston volt. * Kovács Margit 60 ezer forint értékű faliképével ajándékozta meg Székesfehérvár történelmi városközpontját. A kerámiakompozíció témája: Géza fejedelem átadja az országlást I. István királynak. * Egyszerűsítik a matematikai érettségizők egyetemi felvételét. Az idén — kísérleti céllal — a matematikai írásbeli dolgozat egyben a főiskolai, egyetemi felvételi vizsga írásbeli része. * A Magyar Zeneművészek Szövetségének meghívására az UNESCO Üjzenei Nemzetközi Társaságának vezetősége Budapesten tartotta munkaülését. A nagy múltú társaság alapítói közé tartozott Bartók és Kodály is. * New Yorkból érkezett a szomorú hír, hogy a harmincas évek ünnepelt naivája, Gaál Franciska meghalt. Emlékét a magyar sajtón kívül a televízió is felidézte, régi filmjeiből vetítettek és énekét is hallhatta a közönség. * Megalakult a Magyar Tudományos Akadémia mellett működő Országos Beszédművelő Bizottság. * Cannes-ban díjat nyert filmünket, a Magasiskolát a BBC televízió második csatornáján január 12-én esti csúcsidőben mutatták be. * A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete páratlan vállalkozásba kezdett: összegyűjti mindazt a tudományos értékű tanulmányt, cikket, monográfiát, esszét, amit magyar írókról. Irodalmi irányzatokról, műfajokról, irodalomtörténeti korszakokról valaha írtak Magyarországon. Az első kötet, amely a régi magyar Irodalomtörténet bibliográfiáját tartalmazza 1772-ig, már megjelent. * A budapesti gettó felszabadulásának 28. évfordulóján, január 18-án koszorúzási ünnepséget rendezett a Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség a Wesselényi utca és Kertész utca sarkán levő iskolaépület falán elhelyezett emléktáblánál. Az emlékünnepségen Kárpáti József, a Magyarok Világszövetségének főtitkára is megjelent. * Amint azt 1973 1. számunkban hírül adtuk: a Magyar Posta bevezette az irányítószámok rendszerét. Lapunknak két irányítószáma is van. Az egyik: 1905, a másik 1068. Kérjük olvasóinkat, hogy vagy egyik, vagy másik irányítószámot címünk — Budapest VI., Benczúr u. 15. — írják oda, a gyors kézbesítés érdekében. Keresztury Dezső emlékbeszédet mond (Novotta Ferenc felvételei) is elmondhatták volna, amit Petőfi egy keserű pillanatában: „Nincs a földön gyermekeitől zsarnokian követelőbb s azután irántok hálátlanabb anya, mint az édes hazánk, Magyarország!” Ezért érzem kötelességemnek, hogy az engesztelés szavaival kezdjem a tiszteletadást: nem az egész haza volt figyelmetlen, tiszteletlen irányukban, hanem csak olyan megtévedt vagy gonosz fiai, akiket kivet magából az igazi haza, amely íme, a két nagyszerű művésznek kijáró megbecsüléssel tiszteleg hazatért hamvaik előtt, s amely — érdemük szerint — édes gyermekei, büszkeségei, neki is jóhírt szerző kiválóságai közé sorolja őket. Ezért is kell itt külön köszönetét mondanom azoknak, akik — az ő végső akaratukat teljesítve — hazahozták őket. ... Hiszen mindketten még életükben haza akartak jönni, ahová mindig is visszatértek: a világot behálózó diadalútjaikról a kiröpítő fészekbe. Mert a nagyvilág ünnepelte bár művészetüket, hódoltak előttük tapssal és kitüntetésekkel, legnagyobbra mindig azt becsülték, ami itthon várta őket. Magyarságukat a legnehezebb időkben és körülmények között is csorbítatlanul megőrizték... ... Ragyogó pályát futottak be, ennek árnyait felissza, eltünteti az egész ív fénye: teljességéhez pedig az is hozzátartozik, hogy íme, egy ország megilletődött tiszteletadósával helyezzük itthon örök nyugalomra hazatért hamvaikat. Álló és mozgóképek Minden társadalom rendelkezik valamilyen fajta eszmei arculattal, s ennek egyes vonásai lehetnek annyira markánsak, erőteljesek, hogy meghatározzák egy adott szakaszon a közélet légkörét. A közgondolkodás persze állandó és változó elemekből tevődik össze és ezek az elemek nem egyformán jelentkeznek az egyének, a rétegek, sőt az osztályok gondolkodásában sem. Akadhatnak ezért olyanok, akik kétkedéssel használják magát a „közgondolkodás” fogalmat, kifejezést is. A közgondolkodás tehát történelmileg meghatározott, de ugyanakkor állandó mozgásban levő eszmei állapot. Mindezt azért bocsátottuk előre, mert — a gazdasági tennivalók mellett — a magyar társadalom közgondolkodásának kérdése volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága múlt év novemberi tanácskozásának egyik legfontosabb témája. A Központi Bizottság ülését megelőzően, majd követően is rengeteg külföldi véleményt olvashattunk a magyarországi helyzetről. Írtak megtorpanásról, a „reformpártiak” és a „reformellenesek” összecsapásáról, a szocialista országok véleményének várható szerepéről a gazdasági reform továbblendítésében vagy lefékezésében; és még sok mindenről, de mindennek az ellenkezőjéről is. (Néha az volt az érzésem, hogy „vak tyúk is talál szemet” alapon találgatnak és azért írják meg a jót, de mindjárt a rosszat is, mert tudják, a közönség nem lapoz vissza. Az olvasók nem szokták hetek múlva számon kérni — pontonként — a jóslatokat; a ködös fogalmazásokból csak annyira emlékeznek majd, hogy újságjuk írt valamit a magyar gazdasági reformról.) Az igazság az, hogy a két kongresszus közötti félidőben azt vizsgálták, hogyan hajtották végre a két éve hozott határozatokat. A Központi Bizottság ülésén elmondott zárszavában Kádár János három állóképet villantott fel, hogy érzékeltesse a mozgást, a fejlődést az ország helyzetében és az ezt tükröző közgondolkodásban. Az első kép 1953 év eleje. Ekkor következett be az első komoly megtorpanás. Kiderült, hogy a gazdasági tervek túlméretezettek. Az életszínvonal stagnált, fontos rétegeknél sülylyedt; a politikai élet örvényleni kezdett, de a vezetés — összetévesztve vágyálmait a valósággal — az adott problémák elemzése helyett idézetekkel operált és ezek igazsága ezért szólammá vált; az őszinte eszmecserét elnyomták a tekintélyi érvek. A közgondolkodás a különböző csoportok nézeteire hasadt, egysége látszólagos volt. A következő pillanatkép 1957 kora ősze. A társadalom jelentős többsége elvetette, ami régebben rossz volt. Kezdtek kialakulni a valóság mély átgondolásán alapuló gazdaságpolitikai koncepció körvonalai. A helyes szövetségi politika a munkásosztály és az értelmiség szocialista nemzeti egységének megvalósítására tömörítette az erőket. A meggyőzés lett a főmódszer. A különböző csoportok nézeteiket élénk vitában mérték össze és egészséges építő gondolatoktól pezsgő közszellem bontakozott ki. A harmadik állókép 1972 ősz utóját rögzítette. Az ország életét a szocialista építés töretlen folyamata jéllemzi, a mezőgazdaság szocialista átszervezése olyan eredményeket hozott, amelyeket az új rend külső ellenségei is kénytelenek voltak elismerni. A szocialista normák, mindenekelőtt az alapvető dolgokban, ténylegesen érvényesülnek. De nem tagadta Kádár János azt sem, hogy a mai képben találhatók nemkívánatos jelenségek is, mint önelégültség, bürokrácia, szerzésvágy; a közérdek és az egyéni érdek helyes sorrendjének felcserélése. Az alap azonban változatlanul egészséges. A feladat tehát a helytelen rárakódások eltávolítása, a kitermelődött hibák lenyesegetése. Az állóképek, amelyeket Kádár János felvillantott, valójában a társadalom tudatában végbemenő mozgásokat rögzítik egy adott történelmi pillanatban, illetve szakaszban. Ilyen formán egy filmnek részei, amely filmet hirtelen megállították s egyik kockáját kinagyították. A három állókép éppen a magyar társadalomnak az alapvető irányban előre tartó mozgását, közérthetőbben: fejlődését mutatja be. Bennünket természetesen a harmadik állókép mögött végbemenő mozgások érdekelnek elsősorban. Pontosabban az, hogyha az alapvető, fő irányban halad a magyar társadalom előre, akkor miért jelentkeznek „itt és most” az említett káros jelenségek, mennyiben tükrözik a közgondolkodást. A Központi Bizottság megállapította, hogy a mai magyar társadalom emberének életkörülményei gyorsan változnak. Ma már milliók tudnak olyan fogyasztási cikkeket megvásárolni, amelyek pár éve még luxus jellegű áruk voltak, a szolid megélhetés akkoriban örömmel üdvözölt keretein „felül lebegtek”. Azóta kibővült az elemi szükségletek listája; a vásárlóképes kereslet hatáskörébe került a háztartási hűtőszekrénytől a televízióig sok minden. A gazdasági reform következményeképpen az egyéni keresetek differenciálódása következett be, de ez nem egészen felel meg a munka szerinti elosztás alapvető követelményének. A családok teherbíró képessége nem egyenletes. A különböző rétegek életmódjában kialakultak természetes és kívánatos, ugyanakkor túlzott és gondokat okozó különbségek is. Mindezek hatására a közgondolkodásban egészségtelen áramlatok jelentkeztek; az anyagiasság erősödött a közösségi magatartás rovására. De nem ez a jellemző. Az a döntő, hogy a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség legjobbjai tömegesen emeltek szót a negatív jelenségek, a dolgozó emberek rovására szerzett könnyű keresetek ellen és a Központi Bizottság — támaszkodva az egészséges közszellemre, felfogva a közhangulatot — sorompóba lépett és kijelölte a közvélemény által kívánt és helyeselt lépéseket, amelyek megoldásában éppen ezért örömmel vesz részt társadalmunk színe-java. A közgondolkodás állapotának vizsgálatakor csakis ebből lehet kiindulni, meg abból is, hogy rendkívüli feladatok idején a társadalom összefogása, áldozatkészsége igen magas fokú. Ezt bizonyították az 1970-es árvíz hősies cselekedetei, az iskolák és óvodák felépítésénél tanúsított önkéntes munkák, említhetnénk egyéb közösségi indítékú megmozdulásokat is. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezekben nagy társadalmi felelősség és a szolidaritás erős szelleme nyilvánult meg. S az emberek e feladatokat nem személyes anyagi érdekből végezték el. Persze jó lenne, ha a hétköznapok „közönséges” munkafeladataiban mindig és mindenütt hasonló közösségi felelősség érvényesülne. Ezt még nem mondhatjuk el, azt azonban igen, hogy mindinkább tömegessé válik a tapasztalat: boldogulni egyénileg is a közösségért végzett jobb munkával lehet. A dolgozók jogos és a kormányzat által méltányolt követelése, hogy ezt differenciáltabb bérpolitika is elősegítse, és olyan adópolitika is alátámassza, amely progreszszív módon fölözi le a túlontúl könnyű módon szerzett jövedelmeket. Az állóképek, amikor a fejlődés egy adott szakaszán a társadalom arculatát rögzítették, egyben a mozgást is kifejezték. 1973 eleje nagy igyekvésben találja az országot. Rengeteg a tennivaló, mert minden megoldott feladat újabbakat szül. A harci és munkaprogramot a közvélemény szinte minden rétege ismeri és a megoldásokat szüntelenül mérlegelve, lendületes mozgásban, a jövő okosabb és gyorsabb építésében keresi. Pethő Tibor 2
